Kedvesek!

Kicsit el vagyok havazva (szó szerint, muhahaha, welcome to Finland), most is olvasnom vagy beadandót kéne írnom, de mivel szinte egész nap könyvből jegyzeteltem, úgy vagyok vele, itt az ideje, kicsit abbahagynom a tanulást, mert aztán elfelejtek mindent, amit le akartam írni, és folytatom magamban a monológot, amitől nem lesz jobb nekem se, mert bent marad, meg nektek se, mert nem lesz mit olvasnotok.

Breaking news: leesett az első hó még októberben. Akkor elolvadt, de most megint rákezdte, és minden fehér. Most még gyönyörűnek látom, de félek, hogy pár hét múlva totál elegem lesz, és rájövök, hogy hiába, mert ez most vagy fél évig ilyen lesz, hó, hideg meg vaksötét. A hőmérséklet már nem megy fagypont fölé, de legalább nincsenek akkora hőmérséklet ingadozások az éjszaka meg a nappal közt (nemsokára elmondhatom, hogy az éjszaka és az éjszaka közt), mínusz 10 még nem volt, de lesz még rosszabb is, ahogy ezt már a Rapülők is megmondták.

A suliról annyit, hogy az előadások egy része kevésbé érdekfeszítő, de vannak olyan órák viszont, amik nagyon hasznosak meg érdekesek, és annyira nem bánom, hogy az első félév inkább elméleti, mert nekem nincs valami nagy háttértudásom. Nagy meglepetésemre az egyik legszórakoztatóbb óra a kutatásmódszertan volt, annak már vége is, de még a nagy beadandó hátravan. A fickó mindent megtett, hogy ezt a rém száraz, meglehetősen unalmas, átfogó tárgyat szórakoztatóvá tegye, pl. Clinton-Trump vitát néztünk meg elemeztünk, a pasi meg olyan lendülettel és beleéléssel dumált mindig, hogy egész megkedveltem a témát, pedig az elején fogalmam se volt róla. Az a gyanúm, nekem volt anno a főiskolán kutatásmódszertan, kellett lennie, elvégre írtam egy szakdolgozatot, de semmire nem emlékszem, meg hát nem is ma volt ez már. Arra viszont rájöttem, - nem mintha eddig nem lett volna nyilvánvaló - hogy a szakdolgozatom borzalmas. Abban reménykedem, hogy amit majd itt fogok írni, az nem lesz az, de még mindig ötletem sincs, miből írjam. Arról ábrándozom, hogy egyik reggel majd úgy kelek fel, hogy kinyitom a szemem, és belém hasít a megvilágosodás, hogy milyen témát válasszak, valamint előáll egy fantasztikus kutatási terv is, amit nem mellesleg már jövő hétre leírok a kutatásmódszertan beadandómba. A reggeleim ezzel ellentétben többnyire úgy néznek ki, hogy ötször lenyomom a szundit, rettegve nézek ki az ablakon, hogy hány méteres hó eshetett, valamint szentségelek, hogy miért nem tiltják be azokat az órákat, amikre úgy kell bemennem, hogy sötétben kelek fel, nemsokára pedig sötétben is fogok bebringázni a suliba. Közben újra és újra felteszem magamnak a kérdést, miért is költöztem Finnországba, mi az élet értelme, és mit keresek én itt. Aztán a következő napirendi pont, hogy elszégyellem magam, hogy másoknak nincs hol lakniuk, és milyen szerencsés vagyok, de közben azért őrülten szorongok, hogy tényleg jó ötlet volt-e ez az egész. Miután fejben lefutottam ezeket a köröket, és minden erőmmel próbálok pozitívan tekinteni a jövőbe, lehúzom a citromos vizet, elkészítem a zöld teát, lenyomom a reggeli felülés-fekvőtámasz körömet, és ha nem kell korán bemennem a suliba, nyugiban megreggelizem. Sokszor belenézek a hazai hírekbe, és konstatálom, hogy mindig van lejjebb, ettől általában meg is ijedek.

Volt egy kis felmérő finnből, hogy megnézzük, hol tartunk, nem osztályozták, mi magunk javítottuk. Továbbra sincs túl sok időm elég figyelmet szentelni a nyelvtanulásnak, a szavakat viszonylag hamar megjegyzem, a nyelvtan viszont kezd egyre bonyolódni, már amennyit belelátunk. Mégis csak van valami rokonság, a finnek is elég elvetemültek, ha ragozásról van szó, mint mi, de sokszor még borzasztóbbnak tűnik, nyilván mert a saját nyelvtani szabályaink belém ivódtak az évek alatt, a finnhez meg semmi közöm. De ha akarok munkát, kénytelen leszek megtanulni. Kellett írnunk amolyan önreflexiót a tanárnak, aki nagyon örült, hogy finnül rendelek a kocsmában meg kávézóban, valamint én voltam az egyetlen, aki finnül mondta, hogy elnézést a késésért, de azt bemagoltam a mosdóban, mert azt mondta, ezentúl csak úgy lehet késni, ha ezt mondjuk, haha. Mindenki le volt nyűgözve.

Az egyik óránkra bejött egy nő meg egy fickó Joensuu-ból, a nőci óvónő, és valami színes kockákat hoztak, hogy azt használják zeneterápiára, én meg nagy okosan megkérdeztem, hogy ugye az Orff Színes kották módszerén alapul, és igazam volt. Legalább egy dolog, amihez hozzá tudok értelmesen szólni, csomószor van, hogy sült hal módjára viselkedem, mert azt érzem, majdnem az összes sulitársam okosabb meg olvasottabb, mondjuk ilyen egyetemekről jött némelyik, hogy Oxford meg York, én meg egy rémes színvonalú főiskoláról, aminek híre sincs a nagyvilágban, és ez nem véletlen. Voltak azért ott is jó tanárok, nyilván, és lehet az ELTÉ-vel se jártam volna jobban. Mindenesetre érdemes volt kijönni, és látni, menny mindent nem tudok még. További érdekesség, hogy miután Molly-val létrehoztunk egy borzalmas MIDI-zenét, meg kellett csinálni a sajátomat is, ami sírnivalóan szörnyű lett, viszont Molly hatalmasat röhögött rajta. A dob alap megvolt a programban, amit használtunk, a többit a szintivel adtam hozzá. Meg se kell hallgatnom, kívülről tudom az egészet. Ami még elég jó volt, az Geoff Luck előadásai arról, hogy mitől lesz egy szám népszerű, a dallamtapadásról, és hogy miért hallgatunk meg egy-egy zenét sokszor. Nyilván kellett beadandókat írni, ezekkel mindig órákat szenvedek, viszont néha élvezem, a múltkor teljesen belefeledkeztem megint a Carmina Burana-ba, a széken ugráltam, hogy Tempus est iucuuundum meg Veni, veeeni, veni, venias, akkora kézmozdulatokkal, hogy egyszer véletlen az asztalba vertem a kézfejem teljes erővel. Gondoltam, nem leszek annyira közhelyes, hogy az O, Fortuna tételről írok, egy másik sulitársam viszont pont arról írt, hehe. Választottam még a Fix you-t is, kivételesen most nem bőgtem el magam rajta. Ja igen, voltam Mocap kísérleten, olyan szűkek voltak a cuccok, amiket fel kellett venni hozzá, hogy teljesen elkeseredtem, hogy minek tornázom reggelente, ha nincsen foganatja, de valószínűleg mindegy volt. Amikor már negyedjére mentek le ugyanazok a számrészletek, már nem voltam annyira lelkes táncos, de szerencsétlen kísérletvezetők ötvenszer jobban unhatták. Kaptunk gyümölcslevet meg kekszet, hogy ne haljunk éhen közben. Nem sok ismerős zene volt, de a legtöbb nem az én stílusom, viszont a Run DMC-re mindig ugyanolyan lelkesedéssel ugráltam, mintha először hallanám. Még az a részlet maradt meg bennem valami metál nótából, hogy this is a motherfucking invitatiooooon, vannak olyan hangulatok, amikor csak egy velős heavymetál nóta tud segíteni. Akit érdekel, megmutatom, hogy néztem ki a fekete ruhában a gömbökkel, de úgy magamtól inkább nem mutogatnám, voltam már szebb is.

Mivel megkaptam postán a téli holmijaimat, Nikki-vel elmentünk jégkorizni. Egész jó volt, bár nem egy Városligeti Műjégpálya. Nem is mentem ki 10 percenként forralt borért meg hot-dogért, főleg mert nem is láttam, hogy bárhol árulnának ilyesmit. Később Nikki hatalmas lelkesedéssel írta, hogy lesz jégdiszkó, amire menni kell, én meg nem ellenkeztem, mert szeretek korizni (bár nem igazán tudok), és meg akartam nézni, mire gondoltak jégdiszkó alatt. Nagyjából félóra után mondtam Nikki-nek, hogy itt mindenki gyerek, aki meg az én korosztályom, az meg szülő, ráadásul a töpszli 2-3 évesek is jobban tudtak korizni nálunk, mi meg továbbra se tudunk fékezni, úgyhogy mondtam, hogy lépjünk le, mielőtt elütünk egy gyereket, vagy túl kínos lesz az egész. Azt várom, hogy befagyjanak a tavak, és lehessen hasítani, a koripályán való körözésért nem rajongok.

Sajnos a hangszertanulásra totál nincs időm egyelőre, szegény ukulelémet is eléggé elhanyagoltam az utóbbi időben, pedig...de ez még titok (nem, nem vagyok terhes, nem az a titok). A második félévben remélem, több lehetőségem lesz zenélni, kihozom a gitárt is, ha minden igaz. Nem érhet véget ez a két év úgy, hogy nem vagyok legalább egy hangszeren jobb, mint most, márpedig nem kicsit van hová fejlődni. Igaz, nem tudom, mit kezdek majd azzal, hogy tudok pár akkordot, annyi tehetséges énekes csaj van otthon, aki gitározik is, nem kell még plusz egy, aki ráadásul nem is annyira tehetséges. Ez persze nem tart vissza teljesen, legfeljebb itt leszek sztár, haha.

Amúgy elég egyhangúan telnek a napok, bulizni nem járok, suli van meg itthon levés többnyire, kezdek bebábozódni. Ez mondjuk azért nem teljesen igaz, mert Elina meghívott a diplomaosztó bulijára, ahol ott volt a pasija is. Nagyon örültem, mert rajta kívül senkivel nem tudtam beszélgetni. Az eddig megismert finnek többsége nem annyira akar angolul beszélgetni, úgyhogy többnyire lemaradnak csodálatos lényem megismeréséről. Paul-lal viszont nagyon egy hullámhosszon voltunk, a két külföldi, jókat röhögtünk. Később áttettük székhelyünket az egyik kedvenc kocsmámba, majd átmentünk az azzal szemben lévő helyre is, ami nagy hiba volt. Mivel mondták a többiek, hogy tovább állnak, rohadt gyorsan le kellett húznom a sörömet, de hát magyar vagyok, ez megy, viszont kiderült, a többiek milyen papírkutyák, mert a Burger Kingbe mentek, aztán haza, úgyhogy világra szóló parti helyett hazabringáztam szomorúan, hogy hol van itt a magyar virtus, hát ezek a finnek még inni se tudnak. Próbáltam amúgy megérteni, miről dumálnak a körülöttem lévők, de csak annyit értettem, hogy valamit az evésről (mi mást is értenék...), és akkor megkérdeztem, hogy éhesek-e, kiderült, hogy igen, mondom a szomszédban tök jó a hamburger, és olcsóbb is, mint ott a helyen lenne, de csak a nyavalygás ment, hát mondom így legyek kedves. Titokban arról ábrándoztam, hogy egyszer csak valaki otthonról betoppan, és megment, én meg sírok örömömben, hogy valaki idáig eljött, hogy lásson. Kurva sok happy endes filmet néztem mostanában random online, ez biztos annak volt betudható, elvégre a valóság nagyon nem így néz ki, de egy pillanatig teljesen beleéltem magam. Abba kell hagynom a romkom filmek nézését, teljesen irrealisztikus, ami azokban történik. Aztán volt Halloween buli is, amit az egyik barátnőm szervezett, hosszú ideig hezitáltam, mert aznapra terveztem a heti nagybevásárlásom, és az istennek nem tudtam kilogikázni, hogy lenne érdemes beosztani az időm. Tudtam, ha hazamegyek bevásárlás után, többet ki nem teszem a lábam az utcára. Így hát a távolabbi nagy bevásárlóközpontba mentem Molly-val, úgy gondoltam, majd pár óráig a buli helyszínén tárolom a sok kaját, aztán úgyis korán lelépek, mert másnap suli. Arra nem számítottam, hogy Molly megint vagy hatféle rövidet hoz, ráadásul ezeket össze is önti. Annyi év bulizás és alkoholfogyasztás után még mindig nem nőtt be a fejem lágya, két alapszabályra is fittyet hánytam (amúgy nem hánytam, nyugi), az egyik a ne keverj össze mindenféle piát, egy vagy kétfélét igyál, a másik pedig hogy alkalmanként fogyassz el egy nagy pohár vizet. Molly egyszerre 3-4 piát rakott egy felesbe, és sajnos tök finomak voltak. Úgy ittuk, mintha verseny lenne. Próbáltam ukulelézni is, mert Hope-nak is van, de elképesztően hamis volt. Azt hittem, én vagyok a béna, és túl részeg vagyok, de Hope mesélte később, hogy az ukuleléje olyan olcsó volt, hogy kb. gyárilag hamis. Ettől megnyugodtam kicsit. Volt ott egy magyar srác is, aki igazán örült a bornak, amit vittem. Ja mert találtam két minőségi magyar bort is végül az Alko-ban, majdnem el is sírtam magam, mikor megláttam őket. Nagy meglepetésemre az éjszaka közepén nem otthon ébredtem, és eléggé meg voltam ijedve, mert hiába gondoltam, hogy Febe-nél vagyok, de féltem, mi van, ha mégse, mert ezek a diákszállók ott mind ugyanúgy néznek ki. Aztán halálra rémültem, hogy nem tudom bekapcsolni a telefonom, és miért nem működik, nem látszik rajta törés vagy bármi. Pocsékul éreztem magam, de legalább csak magamnak köszönhettem (bár Molly-t is szidtam másnap). Reggel kiderült, hogy a telefonom csak lemerült, és nem bírtam kivárni, amíg elkezd tölteni, valamint hogy Febe átrendezte a szobáját, azért volt olyan fura. Félve néztem meg a telefonom, de hamar megnyugodtam, sem kínos üzenetet nem küldtem senkinek, sem nem telefonáltam, csak a Sara-val cseteltem, hogy mennyire hiányoznak, és hogy kezdek becsípni. A becsípettnek gondolt állapotból nagyon hamar eljutottam a sakálrészegségig, de állítólag semmi nem látszott rajtam, kivéve hogy egy árva szót nem szóltam hozzá a beszélgetéshez, és csak mosolyogtam. Legalább nem voltam bunkó, ennek örülök, bár nagyon ritkán fordult velem elő, hogy a kevésbé kedves arcom jött elő részegen, sőt, igazán bunkó akkor se nagyon voltam. De van, amikor a vércinikus keserűség jön elő, vagy ami még rosszabb, hogy bőgök, de szerencsére akkora önkontrollom van ezek szerint, hogy megszámlálhatatlan feles után is képes vagyok konszolidáltan viselkedni. Mondanám, hogy felnőttem, de nem lenne igaz. Mindezek ellenére egy igazi hős vagyok, mert a délutáni órámra elvonszoltam magam, jegyzeteltem, sőt, később kórusra is elmentem. Molly nem volt ilyen lelkes, ő csak a kórusra jött el, napszemüvegben. Egyértelműen rosszabbul viselte a következményeket nálam. Amúgy jól szórakoztunk, csak ennél lehetne több eszem is. Azóta száraz novembert tartok, habár alig egy hét telt el a hónapból, úgyhogy nem akarom nagyon elkiabálni. Mivel rohadt drága itt inni, általában abszolút mértékkel iszom, de ha nem nekem kell fizetni, akkor lehet hogy kevésbé igaz ez az állítás.

Ami borzasztóan hiányzik itt (bár fel tudnék sorolni jó pár dolgot), az a kulturális és szociális életem. Meghalok egy jó Pintér Béla darabért, egy Műpás koncertért, egy klubkoncertért, keserédes nosztalgiával gondolok a Gólyára, az Aurórára, a helyekre, ahova kávézni, inni meg enni jártam. Igyekszem valamennyire itt is kulturálódni, múltkor tök hidegben átbicikliztem a város másik végére, ami már kb. külvárosnak számít nekem, mert egy csoporttársam szantúron játszott valami másik zenészcsávóval. Épphogy odaértem, de megérte, csodálatos volt. Utána volt ingyenszendvics, kalács meg teakávé, úgyhogy leültem kicsit megmelegedni. A csoptársamon kívül senkit nem ismertem, a legtöbben idősebbek jöttek el. Egyik barátnőmmel cseteltem, hogy banyek, itt mindenki finn, tuti hozzám szólnak majd, én meg nem értem, és tényleg hozzám szóltak később, valószínűleg, hogy leülhetnek-e az asztalhoz. Ha nem értek valamit, általában bólogatok, és mondom, hogy joo, ami tényleg olyan, mint a jó, amolyan oké, persze. Az idősek amúgy itt általában tudnak valamennyire angolul, úgyhogy miután két másodperc alatt kiderült, hogy nem beszélek finnül, a néni kedvesen válaszolt angolul. Lesz Rajaton koncert, akik finnek és acapellában tolják, rohadt jók, de megnéztem, mennyibe kerül a jegy, és dobtam egy hátast, hogy lehet, mégsem annyira akarok menni. Molly odavan értük, én majd még átgondolom. Viszont valahogy eljutott hozzám, hogy a Mácsai Pál meg a Huzella Péter jönnek Villon-dalokat játszani gitáron, ami annyira felvillanyozott, hogy ledumáltam Bogival meg Vilmával is, hogy aznap bemegyek Helsinkibe. Közel 4 órát utazom a hazai kultúráért, de hát istenem, nem a Fluor Tomi jön vagy valami X-faktoros Megasztáros fos, hanem minőségi művészek. Ide csak a Hevisaurus jön, ami amúgy nagy vágyam volt, amióta megláttam a neten, dínójelmezbe öltözött pasik játszanak gyerekeknek metált. Így teljesüljön minden kívánságom. Bár azt még nem néztem, mennyi a jegy, biztos ez is drága, viszont szerintem kihagyhatatlan. Dínómetál, érted.

A szociális életem többnyire abból áll, hogy azokkal lógok leginkább, akiket augusztusban megismertem. Mondjuk őket nagyon csípem, Molly, aki nagyjából úgy hülye, ahogy én, szókimondó, szentségelő, társ a baromságban, együtt énekelünk fennhangon a menzán, az utcán, a boltokban. Febe, aki délután jön rá, hogy az esti buszjegye valójában reggelre szólt, és újat kell vennie, pont olyan lökött és szétszórt, mint én. Nikki, aki belelkesedik, ha lazac van ebédre és jégdiszkóba hív. Hope-ot meg azért bírom, mert bevallottan autisztikus, és felvállalja a mentális betegségét, a szorongását, a félelmeit, és lehet, hogy néha furán viselkedik, de közben meg tud irtó vicces lenni. Nem mondhatnám, hogy nagyon kiszélesítettem a baráti köröm, de mióta kijöttem, észrevettem, hogy itt egészen más vagyok, mint otthon. Vagy csak totál elfáradtam, és az időjárás sem kedvez a nagy ismerkedésnek, szeretek itthon lenni, ráadásul annyira jól berendeztem ezt a kis szobát, hogy naphosszat képes vagyok héderelni, és sehova nem menni. Kezdek elfinnesedni, azt hiszem. Nem tudom, hol az a csaj, aki pofázik és nagyszájú, szexis és lelkes meg gondoskodó. De tudom, hol van, itt van bennem, és már kurva régóta nem találkoztam vele. Nagyon vágyom egy működő kapcsolatra, de ha őszinte vagyok magamhoz, jelenleg nem túl sok bizodalmam van a párkapcsolatokban. Szerencsére tudok olyanokról, akiknek van ilyenjük, és még jó is, és nem 3 hónapja jó, mert az könnyű, hanem már jó ideje, úgyhogy ez egy létező valami. Nem gondolok úgy a férfiakra, hogy szemét disznók, sőt, a saját baráti körömben vannak olyanok, akiket abszolút klassznak gondolok. Sokat gondolkodom ezen a témán, főleg mert lépten-nyomon beleakadok, leginkább ilyen társadalmi nyomást érzek, hogy úristen, harminc vagyok, és totál fogalmam sincs, mit csinálok, ráadásul a közvélemény szerint nagyjából el is áshatom magam az életkorom miatt, egy nő harminc felett öreg, ez folyik mindenhonnan, már minden nap ajándék, örüljek, ha egyáltalán kellek valakinek. Jézusom, mekkora faszság! Az egyik, hogy nem érzem, hogy ennyi éves lennék, nem is nézi ki belőlem senki, a másik, hogy tök szívesen követném én a társadalmi normákat amúgy, ha látnám a boldog jövőmet házzal meg két gyerekkel, de sajnos nem látom, úgyhogy nesze, lehet rám ragasztani a karrierista címkét. Nem tudom, amúgy mi van a világgal, hogy ennyien egyedül vannak, pedig nem annyira bonyolult ez, aztán mégis az lesz. Valószínűleg látszik rajtam, hogy nagyjából annyi kedvem van ismerkedni, mint egy zsák krumplinak, de persze ha valaki elég kitartó és kreatív, még lehet, hogy beadom a derekam. Azt hiszem, nagyon tudok szeretni, és néha hiányzik is, mint a Morrisey-dalban, why did you give me so much desire meg love, ez a világ egyik legszomorúbb száma, de most épp nem tudom, valóban lenne-e erőm és energiám igazán szeretni. Eléggé meg kéne győzni, és most inkább arra vágyom, hogy kapjak, mert csak utána fogok tudni megint adni, most elfogytak a tartalékok, úgy érzem. De nem várom totál senkitől a megváltást, soha nem is vártam, mindenki mentse meg saját magát, aztán lehet jönni, hogy hello, I love you, won't you tell me your name. Ha belegondolok, hol voltam egy éve, és most hol tartok, akkor vállon veregethetem magam. Többnyire otthon bőgtem az ágyamban, és totál jogosan teljesen szarul éreztem magam. Most meg itt bőgök Finnországban az ágyamban, hehe. De itt bőgni mégis menőbb, mint otthon, és ránézek a ruhásszekrényre, ami tele van barátoktól kapott képeslapokkal, akik csupa szépet meg kedveset írtak rólam, nem is tudom, mikor hallottam utoljára magamról ilyen jókat. Persze, nem a külső megerősítésektől kell függeni, de baromi jólesik, ha szavakban megerősítik az irántam való szeretetüket, mert ez nem olyan, hogy jaj, hát úgyis tudod. De mindig rájövök, milyen fontosak a barátaim, és hogy milyen jófejek is, hogy a legszarabb dolgokon is átsegítenek, még akár így a távolból is. Most pl. az egész Malacka és a tahó koncert közönsége tudja, hogy valaki Finnországból üdvözli őket, mert egy nagyon jó barátnőm egyszer énekelt velük, és bemondta a szülinapi koncerten. Sokszor gondolok rá, vajon milyen benyomást tettem másokra, vajon ki mit gondol rólam, de nem is úgy, hogy aggódom, mert kb. teszek rá, ki mit gondol rólam, úgy értem, tudom, hogy aki számít, az úgyis mellettem lesz, ha valami nagy baromságot csinálok, azt úgyis mondják a hozzám közelebb állók, és ők lesznek azok, akiknek mondom, hogy már akkor  is tudtam, hogy nagy baromság, amikor még nem is szóltak, és hogy nem kell félteni, simán elkövetem ugyanazt a hülyeséget többször is, csak hogy biztos legyek benne, de abban is biztos vagyok, hogy majd segítenek felvakarni a padlóról, ha úgy adódik. 

Eddig se voltam az a típus, aki készpénznek vesz dolgokat, és igyekszem hálás lenni mindenért, itt kint viszont tényleg megtanultam másképp értékelni egy csomó mindent. Pl. vagy egy hónapja nem láttuk rendesen a Napot, úgyhogy ha véletlenül 5 percre kisüt (ez kétszer volt a héten, azelőtt meg szerintem október elején valamikor), mindenki felragyog. A héten előadáson volt pont, valaki elhúzta a függönyöket, hogy jobban bejöjjön a fény, a tanár meg mondta, hogy köszi, élvezzük ki az 5 perc napfényt, mert ennyi jut a hónapban. Az alkohollal szintén úgy vagyok, hogy kiélvezem minden kortyát, mert rohadt drága, és sokkal kevesebbet iszom, mint otthon. Számolom vissza a napokat, ugyanakkor kicsit félek is, milyen lesz visszamenni. Ott hagytam a reptéren egy riadt, dühös, szomorú, 29 éves nőt, akinek meg kell mondanom, hogy ez az egész tökre kibírható, és valószínűleg, de legalábbis remélhetőleg meglesz a foganatja. Nem leszek ugyanaz, mint aki akkor voltam, amikor eljöttem, de talán jobb is. Nem volt olyan jó. Nem mondom, hogy tök más lennék, dehogy, csak tudom, hogy át lehet lépni a határt, nem csak a szó szoros értelmében, hanem hogy a saját határaimat is, csak ez nyilván nehezebb. De tutira, egészen biztosan örökre bánnám, ha nem szálltam volna fel július 28-án arra a gépre. Hogy talán mégis jobb itt megküzdenem az ismeretlen hidegben és sötétben magammal, eltávolodva az ismerőstől, meg aztán tudom, hogy szembe kell nézni a múlttal, és nem azért jöttem, hogy elmeneküljek előle. De fogalmam sincs, milyen lesz, amolyan rettegéssel vegyes várakozás van bennem, de hát tudom, hogy Budapest hűséges hozzám. És itt is néha már van, aki szembejön az utcán, és rám köszön.

Ennek ellenére van, amikor elvesztem a fonalat. Vagy a motivációt. A mai nap pl. egy katasztrófa volt, és nem tudom, hogy ha holnap felkelek, nem folytatódik-e a katasztrófa. A felkelés egészen sikeres volt, és a hangulatom is korrekt, tele voltam tervekkel, hogy mit olvasok, és mit csinálok meg, ehhez képest egyedül a finn házimat sikerült megírnom hosszas szenvelgés után, pedig kb. 5-10 percet vett igénybe. Aztán agyonvágott a motivációm teljes elvesztése, és valami isten háta mögül jövő fájdalom, amitől teljesen lebénultam, és az alapvető funkcióim ellátásán kívül nem voltam képes semmire. Gondoltam, nem esünk kétségbe, egy séta majd biztos jót tesz, még a nap is bujkál a felhők mögül, mindenhol szikrázik a hó, lefőztem egy kávét, és kimentem az utcára a termoszbögrével. Céltalanul sétáltam, fényképezgettem, még otthon eszembe jutott, elhozhattam volna a táskám, hogy ne a zsebemben legyen a kártya, amivel hazamegyek, néha megtapogattam, jó, megvan. Leültem egy kis játszótérre hintázni, az mindig segít, de most nem annyira, nem baj, bébi, itt vagy Finnországban, szedd össze magad, nyugi. Indulj haza, és csinálj valami értelmeset. Na és akkor hasított belém, hogy mindig megtörténik, amitől félünk, hogy a kártyám nincs a zsebemben. A fehér kártya, amivel be tudok menni az épületbe és a lakásba. Tudjátok, mi fehér még? A hó. Először nyilván a környéken kezdtem el keresgélni, majd elmentem azokhoz a pontokhoz, ahol elővettem a telefonom, biztos kirántottam véletlen. Már majdnem bőgtem, tudtam, hogy valahogy úgyis megoldódik, legrosszabb esetben ott alszom valakinél a közelben, és másnap elmegyek az irodába, de nem akartam. Végül a hinta környékén csodák csodája meglett. Ettől egy egész kicsit feldobódtam, hogy biztos van valami őrangyalom. Ettől függetlenül képtelen voltam normális emberi lényként működni a nap további részében. Céltalanul mászkáltam fel és alá, bucira bőgtem a fejem, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Ha megfeszültem, akkor se tudtam a jó dolgokra koncentrálni, csak azt láttam, ami kudarc, ami nem megy, kizárólag a saját hiányosságaimat érzékeltem. Amikor utoljára ilyen állapotban voltam, az nagyjából tavaly ilyenkor volt, úgyhogy remélem, most is jön majd valami elképesztően meglepő dolog, úgy mint ez a jelentkezés ide egyetemre. Vagy csak ez egy kritikán aluli szar nap volt, nem tudom, többen beszámoltak hasonlókról.

Nehéz most magamnak lennem, na. Pedig ezen a szaron nem verekszi át magát senki, csak én, és sajnos akármilyen nehéz is szembesülni ezzel, tényleg nincs most itt senki velem, de ha azt szeretném, hogy itt is legyen valaki, aki átölel, ha szarul érzem magam, akkor szép lassan el kell mélyítenem majd a kapcsolataimat, vagy szimplán meg kell kérnem rá azokat, akikkel nem hetente egyszer beszélek, hogy figyi, légyszi ölelj meg. Meg se próbálok erővel hirtelen királyul lenni, mert ha jön a szar, akkor jön, és végül is gyanús volt, hogy eddig egész jól boldogulok. Mivel van egy csomó dolog, amivel el kell készülnöm az elkövetkező hetekben, valószínűleg összevakarom majd magam, mert muszáj. És mert ezért jöttem, tanulni és fejlődni. Most csak annyit kell tennem, hogy csendben megvárom, míg elvonulnak a viharfelhők. Csók mucikáim, vigyázzatok magatokra!

Ui.: Nem olyan régen ismét az ablakomból néztem az északi fényeket, egész erősek voltak, persze még mindig ne azt képzeljétek, ami képeken van, de táncolt, zöld volt meg minden. Bárcsak itt lettetek volna. Nyilván bőgtem, olyan szép volt.