Drágáim!

Először is mindenkinek bújjék, a zöld ág meg a levelecske, a jó egészség meg a boldogság mindenfelé. Tetemes lemaradásom van, egy teljes hónap, olyan húzós volt a karácsony előtti időszak, hogy abszolút nem volt időm leülni pötyögni, utána meg hazalátogattam, ami nyilván nem az elmélyülésről és magamba nézésről szólt, hanem hogy minél több emberrel találkozzak abban a 2 és fél hétben, amíg otthon voltam. (Arról nem beszélve,  hogy napi szinten minimum 1-2 felest megittam, haha).

Kezdjük a végén, kezdjük a végén, mondaná a Menyhárt Jenő, de engem nem úgy hívnak, és én ott kezdem, ahol abbahagytam. Szóval megbuktam egy tárgyból, mint az kiderült, és ettől teljesen kétségbeestem, mert velem ilyen még nem történt sose, és nem is értettem. Írtam is egy e-mailt a tanárnak, hogy mi a helyzet, ő meg csak annyit tudott, hogy 4 különféle tanár javította a beadandókat. Szép, mondhatom. Lényeg a lényeg, hogy mire lecsekkoltam megint, hogy mi van, már be volt írva az 1-es, ami itt már eggyel jobb, mint a bukás, haha. Megérte e-mailben balhézni, ezek szerint. Az a fura, hogy teljesen random jegyeket kaptunk, nagyon sokaknak lett szar, olyanoknak is, akik angol anyanyelvűek és előkelő egyetemről jöttek. Jó lenne majd azért megtudni, mégis miért, mert ez kutatásmódszertan, és kapcsolódik valamelyest a majdani szakdogámhoz, nem biztos, hogy alkalmaznám a módszert, de ha ennyire baromság, akkor pláne nem. Ami még kiderült, hogy finnből 4-es lettem, ami csodás, lévén alig készültem rá, és minden részeredményem 4-es volt, az írásbeli meg 5-ös. Lehet, őstehetség vagyok, de az is lehet, hogy nem osztályoztak szigorúan, plusz a finnugor nyelvrokonság, ugye. Itt nem olyan nagy hátrány magyarnak lenni, de azért nem mindenhol büszkélkedek el vele. Például a hazafele úton a repülőn, de erről majd később. Zenepszichológia szintén 4-es, ami hurrá, mert így nem angol anyanyelvűként mindig vért izzadtam az esszékkel meg otthon egész nap a vizsgával is.

A karácsonyi hangulatom itt valahogy jobban kijött, Sara-val karácsonyi dalokat hallgattunk egyik délután, sétáltunk a mínuszokban, megfagyott a hajam. Rámentünk a közeli tóra is, először csak félve, majd megláttunk valakit kutyát sétáltatni, másvalaki pedig bringával hasított végig, biztos a helyiek, úgyhogy nagyjából biztonságosnak találtuk a sétát. Nagyon jó, hogy itt volt, rengeteget röhögtünk, és készültünk az otthoni ukulele koncertre. Még moziban is voltunk, mert az egyik mozgásos-zenés kutatás után kaptam két ingyen mozijegyet. Máskülönben biztos nem is mennék, mert vagy 11 euró, amiből vagy 4-szer megebédelek a menzán. A Nocturnal Animals-t néztük, mert a Jake Gyllenhaal van benne, és mert thriller, a többi film ennél sokkal siralmasabbnak tűnt, avagy valami béna rajzfilm volt. A film amúgy elég jó, aki bírja a pszichothrillereket meg aki hozzám hasonlóan úgy gondolja, Jake Gyllenhaal-ra jó ránézni, annak ajánlom. Én úgy jöttem ki a moziból, hogy hú de jó, hogy nekem nincsenek ilyen problémáim meg viszonylag normális emberek vesznek körül. Utána még hosszasan beszélgettünk gyávaságról meg mindenféle élethelyzetekről. Csináltam rakottkrumplit, jókat kajáltunk, és végre tudtam beszélgetni olyan emberekről, akiket az itteni barátaim abszolút nem ismernek, nem kellett részleteznem a háttereket, a történeteket, csak mondtam egy nevet, és Sara rögtön tudta, kiről van szó. Megünnepeltük a december 6-ot, ami nálunk Télapó, itt azonban a Függetlenség Napja. Ilyenkor a finnek megnézik a tévében a politikai ceremóniát, amikor órákon keresztül kézfogásokat mutatnak. Így mi sem tettünk másképp, online néztük a műsort, és megettünk vagy egy egész tábla Fazer-t, ami az itteni legkirályabb csokoládé. Eljött a kóruskoncertre is, ami nagyon kalandos volt, ugyanis aznap gyalogosan sem lehetett rendesen közlekedni a városban. Bringával indultam el, hogy találkozzak Sara-val az utazási központban, de lejtmenetben realizáltam, hogy ha ezt tovább folytatom, az a biztos halálhoz vezet, de legalábbis egy csúnya eséshez. Persze késésben voltam a próbáról, de Hanna megmentett minket kocsival, másképp pingvinjárásban jutottunk volna el a templomig a jégen. Visszafele meg Elina és a férje vittek, szinte házig. Örök hálám nekik. Összesen három karácsonyi koncertre mentem el, a legutolsó volt szerintem a legszebb. A karácsonyi hangulatom furcsamód akkor is előjött, amikor ajándékokat válogattam, ki minek örülne, ilyen is rég volt már. Jó volt arra gondolni, hogy hamarosan látom azokat, akiket nagyon szeretek.

Végre aztán elérkezett a nagy nap, hogy hazautazzak, a koncert másnapján. Csoporttársamtól vettem rettenetesen olcsó buszjegyet a reptérre, bár sajnos pont nem úgy jött ki, hogy akkor menjen a repülő, úgyhogy megszálltam Boginál, akinek nem tudok elég hálás lenni. Molly átjött este koncert után, mert neki éjfél körül indult a busz, én meg reggel 5 után mentem, úgyhogy késő estig boldogítottuk egymást hullafáradtan. Nem mertem aludni, mert féltem, hogy lekésem a buszt, úgyhogy egy átvirrasztott éjszaka után felültem a buszra, ahol én voltam az egyedüli utas egész sokáig. Bár Finnország biztonságos helynek számít, én azért csekkoltam, hogy biztos délnek megyünk-e, mert átfutott az agyamon, hogy a buszvezető teljesen máshova megy, és majd jól meggyilkol egy kies, fenyőfás tájon (nagyon nincs is más ebben az országban, haha). Aztán ez persze nem történt meg, viszont a semmi közepén új utasok szálltak fel. 8 óra elmúlt, de még mindig kb. vaksötét volt. Molly-val képeket küldözgettünk egymásnak, ő már a reptérről, ahogy issza az alkoholos glögi-t reggel 7-kor, én meg a buszról, hogy nézze már meg, milyen kurva sötét van még mindig, és én már ezt nagyon unom. Láttam viszont egy elképesztően szép napfelkeltét. Mire beértem Helsinkibe, köd lett, én meg olyan fáradt voltam, hogy be se mentem a városba, csak aludtam. Másnap indult a repülőm, jó korán kimentem a reptérre, mert már dugó volt a seggemben, és még akartam csokit venni ajándékba. Kb. 1 órát voltam ott, amikor jött az sms, hogy késik a járatom. Nem értettem, mert félig angolul, félig finnül volt az sms, de annyit sajnos már tudtam, hogy az új indulási időt írják, nem pedig azt, amikor megérkezik a repülő Budapestre. Már a csomagom is rég leadtam (kimaxoltam a poggyászt, kereken 20 kiló lett a plusz csokikkal együtt), megittam a kávém, megettem a pullát (ezek ilyen gyilkosan finom péksütik), és azon merengtem, mi az istent csinálok még órákon keresztül. Végül leheveredtem egy székre, és elkezdtem tölteni a telefonom. Kitaláltam, hogy legalább akkor meg tudom nézni a Városminor koncertjét online, azzal is telik az idő. Egyszer csak felfigyeltem egy srácra, aki nagyon ismerős volt. Később oda is szóltam neki, kiderült, hogy tényleg a Máté, aki óvóbácsinak tanul, és mint kiderült, itt tanult egy félévet ő is. Ezek a magyarok mindenhol ott vannak, hehe. Meg túl sok embert ismerek, azt hiszem. Kaptunk még egy sms-t, hogy még többet késik a repülő, anyám már hívta Ferihegyet, mintha attól gyorsabban közlekednének a járatok. Nem fért a fejébe, hogy 1-2 órás késések főleg télen bőven előfordulnak. Csomó magyar volt a reptéren, közülük páran az igazi bunkók, a cicomás csajok, akik fennhangon káromkodva közölték, hogy ők nem állják ki a sort, meg a részeges haverok. Kaptunk 10 euró jótállási jegyet a késés miatt, úgyhogy bármilyen éhesek is voltunk, elhatároztuk, sört veszünk belőle. A két hülye magyar végigrohanta a fél repteret, majd elégedetten beállt az akkor már beszálláshoz vezető sorba 1-1 üveg fosdrága Krusovicével. A repülőn diszkréten letagadtuk egy csajjal, hogy magyarok vagyunk, mert a hátunk mögött egy ordenáré magyar társaság ült a cicababákkal meg söröző fickókkal, akik fennhangon üvöltöttek, hogy milyen sok magyar van a gépen. Nem akartam, hogy a magyar népet ezekkel azonosítsák, de nagyon közel álltam hozzá, hogy valami keresetlent beszóljak nekik. Anyukám kicsit túlzásba vitte az üdvözlést, az első sorban állt fényképezőgéppel a kezében. Miután leszálltunk, még vagy 45 perc volt kijutni a csomagokkal, úgyhogy nem voltam valami vidám hangulatban. Ezen már csak a welcome pálinka, a langalló meg a házisüti segíthetett, plusz a rendkívül cuki welcome felirat szívecskékkel meg csillagokkal a szobám bejáratán.

Aztán jött 2 és fél hét, amiben szinte több minden történt eseményszinten, mint a kint töltött hónapok alatt. Nyilván nem sikerült mindenkivel találkoznom, akivel szerettem volna, de azt hiszem, akik igazán akarták és tudták éppen, azok megoldották. A koncertünk nagyon családias volt, és imádták a népek, pedig néha bénáztunk és kis félénkek voltunk, de az egy klassz este volt. Ezek az őrült budapesti éjszakák, ezek hiányoznak, és most, hogy nem képezik a mindennapjaim részét, csak még őrültebbek voltak. Voltam törökfürdőben, anyuval moziban, rengeteget ettem és ittam a kedvenc helyeimen, még az oviba is bementem, ahol nagyon cukik voltak a régi gyerekeim. (A filmet zárójelesen ajánlom megtekintésre, Soul Exodus, zsidó zenészekről szól, akik járják a világot, elmélkednek a saját identitásukról, és közben nyilván atomjó muzsikát csinálnak, vedelnek meg várost néznek. Benne van Budapest is, a Kisüzemmel meg a Rumbach Sebestyénnel együtt, úgyhogy persze meghatódtam. Az én identitásom szerintem akkor kezdődött, amikor a Rumbachban énekeltem tradicionális zsidó dallamokat héberül, ott nem tudod elkerülni, hogy zsidó legyél, akármi van.) Ilyen treat yourself napokat tartottam, és két kézzel szórtam a pénzt. Ez mondjuk még a saját pénzem volt, amit munkából tettem félre, seggére is vertem mind az utolsó forintig. Kint nem szoktam alkoholt inni, vagyis nagyon ritkán, koncertre is csak irtó keveset járok (azt hiszem, ilyen igazi esti bulin csak egyszer voltam a félévben), szórakozóhelyre szintén nem nagyon, úgyhogy igyekeztem bepótolni a lemaradást. Hálistennek több pultos haverom, barátnőm is van, úgyhogy volt olyan, hogy szinte még le se vettem a kabátom, de már rakták elém a jägert, kérdés nélkül. Isteni jó Colorstar koncerten is voltam, amire évek óta nem mertem elmenni, mondván úgyis csak az új szarokat játsszák, de most tele volt a koncert a régi klasszikusokkal, imádtam. Úgy elérzékenyültem néha, hogy pl. mikor mentem át az 5-ös busszal a hídon, majdnem elbőgtem magam, hogy de gyönyörű ez a város. Fényképeket csináltam, ötezret, mint valami turista, a giccses kivilágított Kossuth térről, az éjszakai látképről, ismerős utcákról, kávézókról. 

Teljesen más, hogy ilyen sokat nem voltam otthon, én még sose éltem ennyit távol a hazámtól. Sok dolog nem hiányzik persze, a bunkó emberek, a közöny, a tömeg és a rossz levegő, ezek nélkül köszönöm, megvagyok. Meg azt hiszem, pár hónap alatt egy teljesen más életstílushoz, meg emberi közeghez szoktam hozzá, úgyhogy amikor a Kisüzemben két tökrészeg pasi jött oda ismerkedni, azt nehezen kezeltem. Először kedves voltam, aztán mivel az egyikük kérdezte, hogy zavar-e, mondtam, hogy igen, szeretnék kettesben lenni a barátnőmmel. Rengeteg idő volt, mire a kevésbé seggfej meggyőzte a másikat, hogy elmenjenek.  A gond az volt, hogy visszajöttek, még vagy háromszor. Nyílt provokáció volt ez már, én meg 4 havi nyugis Finnország és különböző múltbéli kevésbé vidám tapasztalat után nagyon felkaptam a vizet. Sajnos megüresedett mellettünk egy asztal, a részegebbik faszi meg ledobta mellém a kabátját. Én meg akkor felálltam vele szemben, hogy na akkor most volt elég. Azt hiszem, majdnem hogy készen álltam verekedni is, pedig amúgy elég jámbor, türelmes és kedves lány vagyok, de most kijött belőlem az elfojtott agresszió. Végül is a csávó persze poénra vette, elment a pulthoz, én meg mondtam, hogy na akkor most lépjünk le, amíg nem késő. Nem is csak az zavart, hogy ezek a barmok képtelenek voltak megérteni a "nem" fogalmát, hanem hogy senki nem jött oda, hogy megkérdezze, minden oké-e. Régóta először úgy éreztem, hogy senki sem segít, és nekem már nagyon elegem van, hogy mindent egyedül kell csinálnom, megoldanom. Utáltam, hogy nem véd meg senki. Aztán még a buszon is hozzámszóltak, egy srác, hogy sziamiértülszegyedül. Ránéztem, valószínűleg elég gyilkos szemekkel, és azt mondtam, hogy mertmegyekhaza. Jóbocsineharagudj. Na akkor visszavágytam ide a kis szobámba, a nyugalomba, ahol tiszteletben tartják a személyes tered, ahol nem zaklatnak, ahol nem kell ötvenszer nemet mondanod, mert a férfiak eleve hozzád se szólnak, kivéve ha szórakozóhelyen vagy és ők is tök részegek. Igaz, ez mondjuk a másik véglet. Valami a kettő között esetleg?

A karácsony nagyon nyugis volt, halat hallal meg nyulat nyúllal, családi körben. Szenteste reggelét a hagyományok szerint a Bencéékkel töltöttem a Halászbástyánál. Máskor a Bécsi-kapuhoz megyünk boszorkányt lesni. Utána meg a szokásos végigröhögött reggel a Jégbüfében a Mammutnál. Az év legjobb reggele ez mindig. Az unokahúgom és unokaöcsém teljesen odáig volt Alanis Morissette Ironic-jától, háromszor játszottam el nekik altatóként, pedig nem egy nyugalmas dal, aztán megpróbáltam lefordítani, hogy ez a dal maga az élet, mert hogy milyen fura meg vicces, aztán rájöttem, hogy a számban kb. csak repülőszerencsétlenség van, halál, forgalmi dugó meg szerelmi bánat, de hát bakker, ilyen az élet, nem?

Nemcsak látogatás volt ez, hanem kőkemény önismeret is. Rájöttem, milyen dühös vagyok valójában, hol magamra, hol másokra, helyzetekre, erre főleg talán Andrés ébresztett rá, amikor elvitt sörözni, mert érezte, hogy nagyon nincs jó kedvem. Pár óra alatt sikerült kibeszélni, elröhögni. Van még hova fejlődni, na. Ahogy mentem az ismerős utcákon, ezer emlék ömlött rám, ki mit mondott azon a helyen, mit ittam, milyen zene szólt. Vannak történetek, amik olyan elevenek, mintha csak pár hónapja történtek volna, mintha még itt lennének velem, pedig nem is feltétlen akarok rájuk emlékezni, mert csak fájdalmat okoznak. A jók meg hiányoznak. Nehéz azért átállni, új életet kezdeni, amikor még annyira kísér(t) a régi. Hihetetlen, hogy már a negyede eltelt a tanulmányaimnak. Sokszor még most is teljesen pánikolok, hogy akkor most tényleg feladtam az anyagi biztonságom, hogy itt lehessek, pedig mint kiderült, a különböző szabályozások miatt itt nem is tudok igazán dolgozni a szakmámban. Volt olyan pillanatom, hogy abbahagyom, mert ennek így nincs is akkor értelme, aztán elgondolkodtam, hogy mi vár otthon, és rájöttem, hogy lényegében semmi. Hogy majd csak megtalálom azt a kiskaput, helyet, országot, ahol lehet ezt csinálni, majd ráérek másfél év múlva papírral a kezemben azon izgulni, hogy akkor hogyan tovább. Egyelőre csak haladok előre az úton, de lövésem sincs, hova vezet. Annyit tudok, hogy nemsokára kezdődik a 2. félév, ami kellően sok kihívást tartogat, megyünk Oslóba konferenciára néhány csoporttársammal, amit nagyon várok. Van egy csomó tervem meg feladatom, unatkozni nem fogok, de azért nem tejszínhabos csillámfaszláma az élet itt kint, ez nem olyan, hogy kijössz, és hipp-hopp, minden a helyére kerül. Valószínűleg változom, folyamatosan, feltehetőleg vannak dolgok, amikben fejlődöm, néha meg azon dühöngök, hogy ó bazmeg, ezen még mindig nem vagyunk túl?! Jóval türelmesebbnek és szeretetteljesebbnek kell lennem magamhoz. Több olyan ember is van, akiknek azt kívánom, bárcsak úgy szeretnék magukat, ahogy én szeret(t)em őket. De mi van velem? Én tudom magamat úgy szeretni, úgy odafordulni magamhoz, ahogy másokhoz? Ha ennyi tolerancia és megértés van bennem mások felé (habár mint kiderült, nyilván ez sem végtelen), magam felé miért nem vagyok megértő? Úgyhogy ezt az évet arra szánom, hogy jófej legyek magammal. Nem vagyunk alapból nagyon rossz viszonyban, láttam ennél sokkal rosszabbakat is, de azért ez még nem az a szint, ahol szeretnék lenni. Először is gatyába rázom a testem, mert az elmúlt félévben valahogy a rendszeres mozgás és reggeli torna ellenére valami ismeretlen számot mutatott a mérleg, amitől kis híján sírva fakadtam. Egy csoporttársam meg jógaórákat tart, úgyhogy abba is belekezdek, mert az egy olyan mozgásformának tűnik nekem, ami vállalható és befelé figyelésre tanít. Ebben a félévben kezdődnek az önismereti órák is, ha jól láttam, úgyhogy azzal úgyis ki fog jönni egy jó adag szar, gondolom. Egy csomó mindenben elfogyott a türelmem, annyit toleráltam és annyi energiát adtam az elmúlt 1-2 évben, hogy most ezt inkább főleg a magam szolgálatába szeretném állítani. Már a magyarázkodásban vagy problémamegoldásban is elfáradtam, ami az emberi kapcsolatokat illeti. Nem bírom tovább tolerálni a drámázást, a játszmákat, és a gyerekes viselkedést se. Tiszta kapcsolódásokat szeretnék, ahol lehet beszélni érzésekről, félelmekről, vágyakról, és ahol a másik partner a felmerülő nehézségek megoldásában, és ez az összes kapcsolatra vonatkozik. Ja meg hogy ne csak az egyik fél vegye a hátára az egészet. Azt hiszem, én nagyon tudok szeretni és meglepni, meg apró kis örömöket csempészni a mindennapokba, csak meg kell találnom azokat, akik erre vevők.

Kezdődjön akkor el ez az új év, vágjunk bele, nem lesz egy fáklyásmenet, azt már most látom, de legalább érzem, hogy élek. Csóközön azoknak, akik megmaradtak olvasásban, lélekben, mellettem.