Szervusztok kedves olvasók! Meg a bunkók is, mert őket mindenki elfelejti megszólítani!

Most először az angol blogot írtam meg előbb, mert már hónapok óta szinte állandóan csak angolul beszélek, nem is volt sok kedvem megírni a magyart, pedig ez azért gördülékenyebben megy jóval.

Eléggé érzelmes időszakon megyek keresztül, mint valami szerencsétlen kamasz, a gimis időket juttatja eszembe. Mikor órán nem bírom abbahagyni a röhögést, hangosan vihogok az ebédlőben, a következő percekben meg bőgök. Valami ilyesmi. Lehet, érzem a tavasz közeledtét, és ez meghülyít, vagy az van, hogy csináljuk az önismeretet, és ott is lassacskán jönnek fel a dolgok. Valamint kijött hozzám Tamás barátom látogatóba 10 napra, ami szintén csak dobott az egyébként is eléggé felfokozott érzelmi állapotomon. Mindent olyan mélyen élek meg mostanság, mint a gyerekek, vagy nem is tudom, minden olyan súlyos, intenzív, legyen az szomorúság, öröm, szeretet vagy félelem. Persze aki ismer, az tudja, hogy általában olyan vagyok, mint egy gyerek, sose viselkedtem az életkoromnak megfelelően, már ha egyáltalán van ilyen. Boldogan visítok az ebédlőben, ha lazac van, és rendkívül örültem, mikor Febe barátosném jött Hollandiából, és közös bangladeshi barátunknál vacsoráztunk, kézzel tömve magunkba a jóféle bangladeshi kaját, mert azt ott úgy szokás. El tudnám ezt a módit gyakrabban is képzelni.

Az időjárásban lassan, de biztosan kezdenek változások beállni, én már egy hónapja kb. azt éreztem, hogy jön a tavasz, de nyilván tudtam, hogy ez egy oltári baromság. De legalább már nem kell reggel fél10-kor epedve várnom a napfelkeltét az ablakban, mert általában mire felébredek, már világos van. Be akartam kapcsolni valamelyik nap a bringalámpám délután fél 5-kor, majd leesett, hogy még tök világos van. Hazatekertem, és még pont sikerült pengetni meg kávézni a teraszon, arccal a Napba. A napos időt kihasználom, amikor lehet, mert még mindig ritka kincs, bár legalább már nem 3-szor van csak egy hónapban. Én vagyok az a hülye, aki a fán pihen a napon, aki lefekszik a hóba (aaaaaaaaa lefekszem a hóba) arccal a napnak, meg aki ukulelézik a teraszon naplemente előtt. Gondolom a finneknek nem egy nagy szám, hogy márciusban még javában esik a hó, és még simán vannak mínuszos reggelek meg napok, nagyjából nulla fokos átlaghőmérséklettel, otthon ilyenkor már zöld minden, virágok meg 15-20 fok. Itt minden nap úgy változik az időjárás, hogy azt sem tudjuk, mi a fasz van, már elnézést. Egyik nap plusz 5, olvad minden, gyönyörű napsütés, másik nap hóvihar és enyhe mínuszok. Az időjárás konkrétan szórakozik velünk, úgyhogy lehet ez az egyik oka, hogy megint le vagyok robbanva kicsit, és úgy érzem, beteg leszek. Az alábbi kép pedig nem tréfa, true story:

Ahogy a dolgok kezdenek egyre izgalmasabbá válni, úgy kezd minden egy érzelmi hullámvasútra hasonlítani. Az önismereten kis csoportunk kezd egyre bensőségesebbé válni, úgyhogy most már olyan dolgokat is megosztunk, amik nem ilyen ebédlős témák, hogy felveted két falat saláta közt. Meg attól is kicsit kivagyok, hogy mindjárt vége a félévnek, hová tűnt a félév, miért nem írnak vissza a suliból, ahol a kutatásomat szeretném csinálni stb. Közben gondolok a nyárra is, hogy le kéne már foglalni a repjegyet, de fogalmam sincs, mikor menjek haza és meddig maradjak. Van pár nyári fesztivál, amit meg kéne itt nézni, pl. lesz Jamiroquai, Erykah Badu meg Grace Jones a Pori Jazz Fesztiválon, holy shit, azért ezek milyen nevek már. A Kaustinen-t is ajánlották, de ez a kettő üti egymást, és júliusig nem tudom, hogy szeretnék-e itt maradni. Az összes közelebbi barátom elhúz május közepe-végén, ahogy véget ér a suli, de valahogy én még maradnék egy kicsit. Lesz valami zenei fesztivál Tamperében, ahova elvileg megyünk a kórussal, bár még nem írtam be magam, de már nagyon el kéne dönteni vattafák. Tudom, hogy amint hazamegyek, úgyse foglalkozom semmilyen sulis dologgal, úgyhogy lehet nem baj, ha kicsit még maradok itt olvasni meg ilyesmi. De közben halálra idegesít ez a bizonytalanság.

Eléggé átmeneti ez az időszak, nem nagyon tudom, hol a helyem. Nyilván vannak otthon csodás barátaim, családom, de egyértelműen nem tudom velük tartani a kapcsolatot úgy, ahogy eddig. Azt gondoltam, majd Skype meg cset meg anyám kínja, de alig van idő ilyesmire, meg amúgyse ugyanaz, mint élőben. Nem tudom felhívni az otthoni pajtásokat, hogy "kéne dolgoznom, menjünk már el a Kisüzembe, mit szólsz?" vagy hogy "hallod, irtó másnapos vagyok, nem eszünk most azonnal valami thai kaját?". Csak akkor esett le, mekkora különbség van ezek között, amikor Tamás barátom kijött látogatóba. Tök izgatott voltam, sose mentem ki senki elé még reptérre. Még üdvözlőfeliratot is írtam finnül. Hullafáradtan beestünk Gyuriékhoz, aki Boginak az egyik tesója, szintén évek óta él Finnországban. Rögtön borral kínált, mi meg mondtuk, hogy van házipálinkánk, ettől olyan izgatott lett, hogy még legalább egy órát pofáztunk, pedig jó késő volt már. A finn csaja nem annyira volt boldog a pálinkától, de nem mindegyik finn bírja a magyar virtust, ugyebár. Másnap Gyuri főzött kását, mert itt ez egy elég szokásos reggeli, piros fagyasztott gyümölcsökkel (amit nyilván megmelegítenek). Bementünk kicsit felfedezni a várost, bár sajnos csak egy napunk volt, mert másnap egész napos kóruspróbára kellett mennem, és már nem mertem kihagyni, mert sokat kihagytam ebben a félévben, Rita meg nem túl boldog ettől. Elvittem Tamást Suomenlinnára, a cuki szigetre, ahol a szülinapom is ünnepeltem. Nagyon klassz télen is. Még be volt fagyva a tenger kb., törtük a jeget a komppal. A szigetre érve azonban már inkább kora tavaszi volt az idő, olvadó hóval, tócsákkal, sárral. Barangoltunk meg ittunk egy jó cappuccino-t a rózsaszínes kávézóban. Aztán visszamentünk a cuccainkért, majd találkoztunk Vilmával. Vilma a kedvenc helyére vitt minket, ahol egy elég jó lazacos tésztát ettünk. Ott volt valami finn énekes csávó, aki Vilma szerint híres, nem mondom, jól nézett ki, de aztán megnéztünk egy videót tőle, ami viszont borzalmas volt, hülyére röhögtem magam. Esett az eső, mi meg az utcán néztük, ahogy a csávó az esőről énekel, de valójában az egész teljesen félreérthetetlenül a szexről szól. Tetszett, hogy mi előbb kaptunk asztalt, mint ő, mert Finnországban senkit se érdekel, ha híres vagy. Ha később jöttél, később kapsz asztalt. Nálunk ez pont fordítva lenne...

Pihenésképp kicsit mesélek arról, mi van a finn nyelvvel, ezt úgyis sokan kérdezitek. Az van, hogy kb. nincs időm rá. Az első félévben még tök lelkes voltam, most viszont úgy el vagyunk havazva más dolgokkal, hogy örülök, ha megcsinálom a leckém egyáltalán. Pedig a nyelvtanuk tényleg hasonló sok esetben, van tárgyragjuk, csomó összetett szavuk, és rengeteg kretén szabályuk, pont mint nekünk. Ha semmi mással nem kéne foglalkoznom, valószínűleg már azon a szinten lennék, hogy egy könnyed, sekélyes beszélgetést tudnék folytatni egy finnel, így azonban legtöbbször csak sírni van kedvem, ha egész mondatokat kell összeraknom. Állandóan ingadozom a "csak át kell mennem, a többit leszarom, ha átmegyek, kész leszek vele, ennyi", valamint az "egyre többet szeretnék tudni, akarok finnekkel finnül beszélni, e-maileket, üzeneteket írni" stb. Mondjuk megírtam életem első finn e-mailjét a tanáromnak, igaz, csak annyiról szólt kb., hogy megköszöntem a visszajelzését. Nagyon kedves nőci, csupa aranyos dolgot írt, pedig egyértelműen nem én vagyok a legértelmesebb és leglelkesebb diákja. Az egyetlen, amihez igazán értek, a kiejtés, de az is csak azért, mert magyar vagyok. Először Reetta-tól hallottam a finn nyelvet, akinek a lánya hozzám járt két évig oviba. Még most is hiányoznak. Mindig amikor a lányához beszélt azon a nyugodt, végtelenül kedves hangján, olyan volt nekem, mint valami tündérmese. Szerintem ha valaki finnül suttogna nekem, elaludnék. A buszvezetők tudhatnak erről valamit, mert a késő éjjeli buszokon mindig tök halkan mondják be a következő állomást, mintha a gyereküknek mondanának esti mesét, vagy a szerelmüknek suttognának a sötétben, ehelyett azt mondják, hogy "a következő állomás Lahti, x fok van, ilyen meg olyan idő" stb. Na de kanyarodjunk vissza Jyväskylä-ba.

Tök jó volt, hogy volt nálam valaki ennyi ideig, és megnézhette, hogy élek itt a kies, hideg északon. Már most hiányzik, hogy megkérdezze, mit kérek reggelire, hogy mire hazaérek a suliból, el van mosogatva, hogy sétálni menjünk a tóhoz meg a városba. Nem vártam volna semmi ilyet, mert hát a vendégem, de ilyen jó fej ez a Tamás, úgyhogy mire észbe kaptam, már az asztalon volt a reggeli. Egyik este áthívtam két barátnőm egy amolyan magyaros estére, mert amúgy is főztem rakott krumplit, nekünk meg össze kellett dobnunk egy videót finnül órára. Ittunk pálinkát meg felkajáltuk a rakott krumpli nagy részét csemegeuborkával. Volt rendes gyulai is, hogy ne a béna chorizo-ból kelljen csinálni. Nem rossz az se, de nem az igazi, na. A videókészítésen halálra röhögtük magunkat. Beleraktuk random a háttérbe a csirkét, amit az egyik lakótársam csinált, egy baszom nagy kartoncsirke. A videó elején én énekelek egy itteni híres finn énekesnőtől egy dalt. Nem túlzottan a stílusom a csaj, de olyan fülbemászó dalai vannak, hogy sajnos némelyiket többször meghallgattam. Valamelyik nap meg spontán karaokepartit csaptunk pár kórustaggal meg Ritával. Ez tényleg nem volt előre eltervezve, már a biciklimen ültem, hogy egy nyugodt estét töltsek el kedves látogatómmal, amikor a kereszteződésnél valaki konkrétan rámkiabált, hogy "sör!". Az egyik kórustársam volt, úgyhogy megálltam, és megkérdeztem, mi a terv. Mondanom se kell, negyedóra múlva már Krusovicét szürcsöltem egy pincében a többiekkel. Aztán valahogy jött az ötlet, hogy karaokezni kéne, sikerült meggyőznöm mindenkit, hogy a hozzám legközelebb eső kocsmába menjünk, mert ott van jó pizza is. A srácok türelmesen mindig bevártak a bringával, én nem merek hasítani, mert volt már pár esésem, de meg lettem dicsérve, hogy milyen bátor vagyok, hogy még mindig bringázom. Nem tudom, hogy nem a "teljesen őrült" illik-e jobban erre, de végül is ez egy elismerés a finnektől. Összeszedtem Tamást, szerencsére nem volt ellenére, hogy lesétáljunk a helyre, különben is előre megígértem Ritának meg a többieknek, hogy viszek házipálinkát. Az jó arra is, hogy bátorságot szerezz éneklés előtt, plusz ahol három magyar összegyűlik, ott nyilván lesz pálinkázás. Ritának a bolti pálesz nem ízlett, persze hogy nem, a házi mindig jobb. Az egyik kórustársam anno volt Budapesten meg Erdélyben, úgyhogy tökre örült, hogy felidézhette a régi emlékeket. Rájöttem, hiába énekeltem gyakorlatilag egész életemben, még mindig vannak gondjaim a mások előtt való énekléssel. Hosszas gondolkodás után végül lenyomtam egy Amy Winehouse-t, bár nem a kedvencem, de a Back to black is ott van. Fogalmam sincs, milyen volt, mert nem hallom magam ilyenkor, de mivel nem voltam részeg, nem úgy, mint mikor Suzanne Vegát énekeltem, így talán nem volt vészes. Rita szerint jó volt, többet kéne énekelnem, az egyik srác pedig megdicsért, milyen jó kis depressziós választás, igazi finn spiritusz. Szerintem alkoholizmusban és öngyilkossági rátában mindkét ország jól áll, hehe.

Jól elszaladtak a napok. Az egyik nap különösen szuper volt mostanság, csomó véletlen egybeeséssel, spontaneitással. Gyönyörűen sütött a nap, elmaradtak a délutáni session-ök, úgyhogy kényelmesen kávéztunk a napon, meg otthon pengettem az ukulelét az erkélyen. Fürödtem a napfényben, annyi jó kis pillanat volt. Este mondtam Tamásnak, menjen el szaunázni, mert aki itt van Finnországban, annak kötelező. Pláne egyedül, meztelenül, az igazi finn módra. Én úgyis ezer éve el akartam menni lindy hop-ra, ami pont egyidőben van a lefoglalt szaunámmal. Mindig irigyeltem azokat a barátaimat, akik jártak lindy hopozni, mert szerintem rohadt menő, és tök jól néz ki videón. A tangó, salsa meg ezek a cuccok mindig olyan idegenek voltak nekem, hogy persze, szép, meg aki jól csinálja, annak minden elismerésem, de valahogy sose tudtam azonosulni velük. Plusz a tangós társaságok Budapesten, hát...finoman szólva nem az én világom. De a lindy hop meg a swing valahogy közel állt a személyiségemhez mindig, pedig sose próbáltam, csak állatira bejött. Kicsit hezitáltam, menjek-e tényleg, mert már eléggé elsajátítottam a finn sztereotip viselkedést, azaz hogy nem ismerkedem feltétlen, nem szocializálódom, főleg nem táncolok teljesen random emberekkel. Végül még be se léptem a helyre, de már láttam egy ismerős csajt. Hát, nem az én világom volt annyira az a pár ember, akiket ismertem, de legalább nem voltam egyedül. Aztán kiderült, hogy az egyik kórustársam is ott van, de ő már profi, úgyhogy a betanításon nem vett részt, cserébe nézhette, hogyan bénázok. Elképesztően élveztem, pedig csak pár kezdő figurát vettünk. A párok mindig cserélődtek, ami elég jó ötlet volt. Mikor befejeztük az órát, jöttek a profik elfoglalni a táncteret. Na az beszarás jó volt, olyan öröm volt az arcukon, amit nem is tudom, mikor és hol láttam utoljára. Mivel a fura ismerősök leléptek, odaültem két iráni sráchoz, az egyikkel egy órára jártam múlt félévben. Kaptam a pizzájukból is, közben bámultuk a táncosokat. A kórustársam megkérdezte, táncolok-e vele, gondoltam magamban, úristen, idejövök első alkalommal, utoljára szerintem a szalagavatómon táncoltam társastáncot, de akkor se ilyet, de szeretek hülyét csinálni magamból, úgyhogy mentem. Jó móka volt, egyfolytában vigyorogtam, mert nem volt időm arra figyelni, mit csinálok. Fogalmam se volt róla mondjuk, mit csinálok, de közben legalább jól éreztem magam. Valószínűleg megyek még, csak nem tudom, hogy egyeztetem össze a szaunázással. Ki tudja, lehet egyszer olyan menő leszek, mint a videós csajok.

Folytatva az új kultúrák és ételek megismerését, poutine pénteket tartottunk Molly-nál. Szerencsétlen már hetek óta rottyon van a hátával, alig jár be suliba, a kórust is hanyagolja, úgyhogy átmentünk megünnepelni a szülinapját meg kanadai kaját enni. Kalandos utunk volt, mert bringával mentünk, és kinéztem egy rövidnek tűnő utat, viszont nagyon csúszós és jeges volt minden, úgyhogy csigában haladtunk, plusz el is tévedtünk. Nyilván elestem, de nem is a jégen, hanem valami kisköves-éppen elkezdett fagyni útszakaszon. Akkor már nem röhögtem, mint legutóbb, hanem csak káromkodtam magyarul, és próbáltam nem meghalni az úton, mert már baromira elegem van a finn időjárási körülményekből. Molly lakótársa is otthon volt, ami elég nagy hiba, mert a csaj nem hagyja, hogy pia nélkül üldögélj. 2-3 óra leforgása alatt úgy berúgtunk, mint az albán szamár. Hálistennek nem terveztünk hazamenni, úgyse sikerült volna. Azt utálom az itteni piákban, amiket Molly szokott venni, hogy édesek, mint az állat. Fahéjas whiskey meg mit tudom én, ki iszik ilyen szarokat. Hát mi, ha ingyen van. Reggel 9-kor ébredtem, tökrészegen. Ilyen szerintem még nem is volt velem nagyon, hogy még órákig részeg vagyok, remekül szórakoztunk Molly-val egészen úgy délig, amikor nagyjából kijózanodtunk. A másnap lehetett volna rosszabb is. Sosem növök fel, úgy tűnik. De minek is, az olyan unalmas, ugyebár.

Tamás vasárnap utazott haza, még egy jó chai lattéra elmentünk a kedvenc kávézómba. Egyikünk sem volt valami vidám ettől a ténytől, meg hát ki szeret búcsúzkodni, de mint említettem, különösen érzelmes időszakomat élem, úgyhogy miután felraktam a buszra, gyorsan el is sétáltam bőgni. Sara-val nem volt ugyanez, mert őt nem kísértem ki, olyan korán ment, plusz róla tudtam, hogy két hétre rá úgyis találkozunk Budapesten. Meg azért más olyasvalakit vendégül látni, aki földid, egy nyelvet beszéltek, közösek a gyökereitek. Azt hiszem, még mindig nem szoktam hozzá teljesen, hogy külföldön élek. Nem látom a legközelebbi barátaim, nem vagyok velük többé szoros kapcsolatban, és ettől eléggé azt érzem, valamiből kimaradok.  Persze tudom, hogy sokan szeretnek meg visszavárnak. Meg a napokban olyan szép üzeneteket kaptam egymástól függetlenül barátoktól, hogy teljesen meghatódtam. Hogy mások milyennek látnak, ami nekem nem is biztos, hogy eszembe jut. A szépség, a mosolyom vagy bármi ilyesmi. Meg hálás vagyok, hogy vannak új barátaim is, akikkel mostanában egyre többet járunk el ide-oda meg beülünk tanulni könyvtárba, kávézóba. Plusz a kórusban is van pár ember, akik beszélnek angolul szívesen, és akikkel lehet is beszélgetni, nem csak arról, hogy heló, mi a helyzet. Oltári formák, és látszik, hogy segíteni szeretnének, hogy ne érezzem magam kívülállónak, de persze annak érzem magam. És valószínűleg az is maradok, csak egyre kevésbé fog majd zavarni. De örülök, hogy mindig hívnak sörözni és mindig angolul beszélnek, mert tudják, hogy finnül nem bírok egy értelmes beszélgetést lefolytatni. Online sokkal aktívabb vagyok, mint régen, hetente kb. egyszer posztoltam valamit fészbukra, most meg kb. naponta legalább egyszer, mert így legalább kicsit olyan, mintha azok is részt tudnának venni az életemben, akik távol vannak tőlem.

Nem tudom, mit hoz a jövő, de talán jobb is így. Annyit tudok, hogy majdnem túl vagyok életem első finn telén, és úgy tűnik, eddig túléltem. A többi homályba vész, ismeretlen. Félelmetes és izgalmas. Csókoltatlak titeket, remélem, jól vagytok, bárhol is legyetek!