Atyaég, több, mint fél éve ide se kukkantottam. Többen is kérdezték, mi van a bloggal, de őszintén se időm, se kedvem nem volt írni. Az előző félév olyan sűrű volt, hogy örültem, ha olykor kimozdultam a szokásos otthon-iskola vonalról. Az utolsó félév pedig legfőképp a szakdoga megírásával telt. Ahogy azt előre megmondtam, nem volt egy fáklyásmenet, meg jött pár olyan esemény, amire magam se számítottam.
Konkrétan nem akarom elhinni, hogy vége. 2 év. Eladtam meg elajándékoztam a cuccaimat, kitakarítottam a lakást, aztán szevasz. A bringát majdnem megsirattam, mikor eladtam, úgy hozzámnőtt, vitt mindenhova hóban, fagyban, esőben. Mondanám, hogy készen álltam, meg hogy mennyire hiányzott Budapest, de hazudnék. Fogalmam sincs, mi lesz itthon, és bár vannak munkalehetőségek meg ötletek, jelenleg alig van bármi vidám vagy pozitív gondolatom a hazatérésemmel kapcsolatban. Az a tudat viszont megnyugtat, hogy most már tudom, bármikor össze tudom pakolni a bőröndjeimet és elhúzni máshova. Nincs "itt élned, halnod kell". Ha kell, meg fogom tenni még egyszer.
Még alig jöttem haza, de már most visszavágyom, elvágyódom. Bármennyire szívás az időjárás, nekem azért eléggé bejött észak. Nyugi van, nem szólnak be naponta tízen az utcán vagy a kinézetem, vagy valami echte parasztság miatt, nincs tömeg, kutyaszar és szmog, plusz a közhangulat se teljesen gyászos. Vannak viszont fák meg tavak, ami ugye Budapestről egyre kevésbé mondható el. Lassan igazából már nem marad semmi, csak a keserédes és nosztalgikus emlékek az egykori kocsmázós, bulizós estékről. Elköltözik a Gólya (milyen szép metafora, mi?), bezár a Wichmann, olyan frankó és utánozhatatlan hangulatú helyek tűnnek el a semmibe, ahol még lehetett jókat inni, táncolni, beszélgetni. Persze nem maradhat minden ugyanúgy, meg aztán én se feltétlen vagyok már az a típus, aki heti 3-4-szer elmegy inni meg koncertre, de azért voltak és vannak helyek, ahova szívesen benézek néha.
Nincs sok értelme Finnország kontra Magyarország vitát nyitni, nagyon más a két hely, gyakorlatilag összehasonlíthatatlan. Ami az egyikben megvan, a másikban nincs, vagy nem úgy. Ettől függetlenül a nagy változásokat nem viselem túl jól. Valószínűleg könnyebb visszatérni, legalábbis abból a szempontból, hogy nem a teljes ismeretlenbe jöttem vissza. Nagyjából tudom, mire számíthatok, nem kell megküzdenem a fél év téllel meg hóval, az utakat sózzák, és nem kell ájuldoznom, hogy minden mennyire drága. Ettől függetlenül nem mondhatnám, hogy maradéktalanul örülök. Lehet, hogy nehéz volt kiköltözni, de legalább volt benne egy csomó izgalom. Most nagyon át kell huzaloznom az agyam, hogy izgalmat lássak abban, amit már unásig ismerek, és amiről nem is volt valami jó véleményem az elmúlt években. Az elmúlt hónapokat meg inkább ne is említsük.
Inkább teszek egy kis időutazást, hogy eltereljem a figyelmem, és elmeséljem nektek, mi minden történt október óta. Jesszus, végiggondolni is durva. Nem is mindenre fogok valószínűleg emlékezni, és nem is írok le mindent.
2017 összegezve egy egész jó év volt. Szakmailag, személyiségileg csomót fejlődtem, tanultam. Mindezt megünneplendő kanadai barátosnémmal tértem haza a téli szünetre, hogy megmutassam neki a várost meg hogy mennyit isznak a magyarok. Hogy karácsony reggelén teljesen normális, ha 5 pálinka után homályos tekintettel nézed a napfelkeltét, mert ez hagyomány a baráti körömben (mondjuk a pálinka talán nem). Meg hogy ünnepekkor, bulikon alap, hogy valami feles előkerül. Azt már ne is említsem, hogy a népesség nagyobbik hányadának egy átlagos kedd este is úgy néz ki, hogy aztán szerdán már nehezen mennek dolgozni. Közben egész véletlen még a szerelem is megtalált, legalábbis akkor még lelkesen hittem, hogy majd az lesz, pedig én aztán nem szoktam gyorsan belelkesedni. Nem mondom, hogy ne láttam volna az angolul ún. "vörös zászlókat", de ha az arcom elé tartják, akkor is azt mondom, hogy kékek. Nagyon akartam hinni, hogy valami különleges és fontos dolog történik. Mondjuk ebben nem tévedtem, csak én kicsit más előjelet társítottam hozzá. Kezdtem olyanná válni, amilyenné egyáltalán nem akartam, mint a Kispál számban, nem is én vagyok ez már. Hülyevoltálmondommagamnakmajdhaezelmúlik. Valahogy így. Mindig tanul az ember valamit, csak nem mindig cuki szivárványt hányó unikornisokkal telerakott úton, hanem elég gyakran drámaibb módon. Én meg a drámát inkább csak a moziban meg a színházban szeretem.
Azt hiszem, az is a helyzet, hogy kint nagyon megtanultam egyedül lenni, pontosabban egyedül jól lenni. Csomó dolgot nem osztok meg, nem mesélek el, vagy csak sokkal később. Két csajjal laktam együtt, akikkel 2 év alatt alig beszéltem, megszoktam, hogy sokkal ritkábban és sokkal kevesebbet kommunikálok másokkal, amin a távolság ugye nem segített. Imádok egyedül lenni, bekuckózni a szobába, prüntyögni valamit az ukulelén vagy gitáron, olvasni valami jó könyvet. Finnország kihozta belőlem az igazi introvertáltat (frankón elírtam introverálnak először, hahaha, nomen est omen), ami elég meglepő volt azok után, hogy itthon meg hetente többször mentem koncertekre, kocsmázni, kulturálódni, és mindig szélesítettem az ismerősi-baráti kört. Kint olyan drága volt minden azonban, plusz a sötét és hideg, hogy a kimozdulásaim számát lecsökkentettem havi néhány alkalomra. Simán megtörtént, hogy 2-3 hétig egy korty alkoholt nem ittam, mert nem láttam értelmét ennyi pénzt kidobni rá. Nem tudom, hogy a finnek miből tudnak alkoholisták lenni, mert itthon oké, nevetségesen olcsón hozzá lehet jutni az alkoholhoz, és nem is kell a legszarabb minőségű dolgot venni, egy átlagfizetésből heti több alkalommal istenesen be lehet rúgni. Itthon ez már szinte a norma, 20-50 között a társadalom javarésze úgy éli túl az élet viszontagságait, hogy alsó hangon heti 3-4szer leissza magát, ami még a húszas éveik elején járó fiataloknál talán elnézhető, főleg ha nem dolgoznak, később viszont észrevétlenül bele lehet csúszni az alkoholizmus társadalmilag elfogadott formájába. Ez megér egy külön misét, de ebbe most nem megyek bele, főleg nem papolok, mert mielőtt kiköltöztem, nagyjából ugyanezt csináltam, ha nem is brutál módon. Nem is tudom amúgy, hogy bírtam, nemrég egyhuzamban három este kimozdultam és éjszakáztam, majdnem szó szerint belebetegedtem. Vagy a finn élet vagy az öregedés, nem tudom, de fene se bírja már ezt a tempót.
Idén nem vittem eddig túlzásba az utazást, de volt egy lappföldi kiruccanásom, ami az akkori érzelmi állapotom ellenére is bekerült a top 3 best of utazások közé. Elég random volt, de tudtam, hogy ha most nem megyek, akkor lehet, hogy soha. Elég régóta rajta volt már a bakancslistámon. Lappföld még Finnországhoz képest is drága, úgyhogy óriási segítség volt, hogy haversrác hívott, mert ők is vendégszeretetből voltak ott a zenekarral, a házinénitől meg kaptunk pluszban kaját is az egyik szálláson. Kora reggel indultam és késő este értem oda, összesen cirka 12 óra utazás után. Semmilyen szinten nem voltam jó passzban, ráadásul totál be voltam szarva, hogy jó helyen szállok-e le a buszról. A busz végül is megállt a semmi közepén, én voltam az egyetlen leszálló, ha jól rémlik, a buszvezető kirakta a csomagom, majd továbbment. Elvileg kellett volna ott lennie valakinek, aki vár, de csak egy nőt láttam, akihez oda is mentem, mert szentül meg voltam győződve róla, hogy rossz helyen szálltam le, és biztos kilométereket kell gyalogolnom a vaksötét, csillagos, -20 fok körüli lappföldi éjszakában. A nő viszont ismerte a szállást is meg haversrácot is, mondta, hogy hallotta őket játszani és szívesen elvisz kocsival. Már éppen be akartam volna szállni egy vadidegen kocsiba, amikor hallottam, hogy valaki kiabál, és a srácok közül ketten mégis kijöttek kocsival. Mondtam nekik, hogy szerencse, mert lehet, hogy éppen el akartak rabolni, haha.
A szállásunk Saariselkä mellett volt egy rettentő cuki faházban, az északi sarkkörön is túl. (Ott a kurtafarkú malac már nem túr). Mire megérkeztem, gyakorlatilag már csak meghalni volt kedvem, de inkább megkínáltam a srácokat pálinkával, az jól jön a metsző hidegben. A házban mondjuk rendes jó meleg volt, mert a közös térben volt egy kandalló. Jó magyar módra volt nálam az útra vagy 5 szendvics, de attól nem lehet jóllakni, úgyhogy a késő esti rénszarvaspörköltből muszáj volt enni. Oltári finom volt, be tudtam volna lakmározni a fél lábost. Másnap elmentünk megnézni valami másik faházat egy tó mellett, Ivalo-ban. A bácsi, aki megmutatta a házat, mindenkire akart adni gumicsizmát, mert méteres hó volt, én törpe termetem révén combközépig süllyedtem, viszont mondtam neki, hogy nekem van menő hótaposóm. A tóból értelemszerűen nem látszott semmi, de a környék varázslatos volt. Madárcsicsergés, azon kívül meg metsző csend és nyugalom. Még a fények is valahogy egész mások Lappföldön. Jobbára csak ámuldoztunk. Mások tengerparti nyaralót akarnak, én örülnék egy ilyen faháznak az északi sarkkörön túl a semmi közepén inkább. A bácsi aztán elővett sört, üdítőt meg természetesen vodkát. Vettünk estére kaját, aztán visszakocsikáztunk a szállásra. Olyan fóliában sült lazacot ettünk krumplival meg zöldségekkel, hogy majd' elájultam. Aztán megnéztünk egy rettenetes horrorfilmet, életem leggusztustalanabbja volt kábé, mert hát mit is néznénk a vaksötét lappföldi éjszakában a semmi közepén, mint egy vérfagyasztó, döbbenetes horrort. Ettől függetlenül nem voltak rémálmaim. Valami halovány északi fény megjelent aznap este a horizonton, de nem volt igazán látványos. Másnap még el szerettem volna menni szánkózni, mert ott volt a közelben Lappföld leghosszabb szánkópályája, úgyhogy próbáltam az ébren lévőktől megtudakolni, hogy jutok oda busszal. A fél társaság még húzta a lóbőrt. Egyikük azonban akart venni szuvenírt a családnak, úgyhogy volt olyan kedves és elvitt kocsival. Kaptam a háziaktól egy rózsaszín csúszkát, na mondom mintha egy apa elhozta volna a gyerekét szánkózni. Amíg vásárolt, én gyűjtöttem a bátorságot a kissé meredeknek tűnő úthoz. Közben meg-megálltam fotózni meg videózni, mert durván szép volt a táj. Néha úgy az arcomba csapott a hó, hogy pillanatokra nem láttam semmit, csak reméltem, hogy nem fogok egyenest egy fának csapódni, milyen szánalmas halál lenne már.
Megebédeltünk, aztán indultunk tovább Pyhätunturi-ba, ahol a srácoknak koncertjük volt egy kápolnában. Egyikük országszerte ismert énekes, olyan operaénekes hanggal, hogy beszarás. Nem mintha a többiek ne lennének szintén kiváló zenészek. A koncerten gyakorlatilag kizárólag 50+-os közönség volt engem leszámítva, úgyhogy már értem, Juha miért mondta, hogy nincsenek őrjöngő, bugyijukat színpadra dobáló groupie-k a koncertjeiken. Szép volt amúgy. Utána mentünk egy étterembe kajálni, én viszont útközben az erdőben sétáltam és felfedeztem, hogy előjöttek az északi fények. Akkor még nem volt teljesen tiszta az ég, én viszont belelkesedtem. Az étterem után betértünk még valami helyi krimóba, azonban addigra úgy előjöttek az északi fények, hogy engem be se lehetett vonszolni a kocsmába. A srácok hamarabb kinézelődték magukat, és már üzenetet is írtak, hogy bent vár a pia, hol vagyok már. Fogalmam sincs, hány percet álltam a mínusz 20 fokban a táncoló sárgás-zöldes fényeket bámulva, még videót is készítettem. Nem hiszem, hogy valaha el fogom felejteni azt az estét, sajnos nem csak a csodás természeti jelenség miatt. Sosem felejtem el, hogy milyen szarul éreztem magam, de azt se, hogy milyen megnyugtató és szórakoztató volt ott lenni.
Keserves másnapra ébredtem. Összeszedelődzködtünk, mert a srácok mentek vissza Helsinkibe, én meg késő estére foglaltam csak buszt, és úgy szerveztem, hogy meg tudjam látogatni az igazi Télapót Rovaniemi-ben. Meglehetősen nehezen szántam rá magam, hogy elinduljak a vasútállomástól. Mind fizikailag, mind lelkileg teljesen rottyon voltam. A Télapóhoz nyilván hosszú, kígyózó sor vezetett, már ott tartottam, inkább elmegyek a francba, abban se voltam biztos, hogy lesz türelmem kivárni. Gyermeki öröm helyett inkább bőgni tudtam volna. Mikor aztán végül utolsó pillanatokban kiderült, hogy mégis be tudok menni zárás előtt, legszívesebben mondtam volna a Télapónak, hogy figyelj, tényleg, hadd üljek már az öledbe, kibaszott másnapos vagyok, a magánéletem nagyjából romokban, nincs egy kávéd? Ehelyett kedélyesen elbeszélgettem vele, hogy honnan jövök, mit csinálok és megkérdezte, hogy a budai vagy a pesti oldalról származom-e. A hazafele tartó buszt alig bírtam már kivárni.
A félév a suliban a gyakorlatom befejezésével és a szakdoga megírásával telt. Ahogy visszaemlékszem, elég kínkeserves hetek, hónapok voltak. A motivációm a béka seggét sem érte el, az sem segített, hogy a napjaim viszonylag strukturálatlanok voltak, mert már nem igazán volt óránk a suliban. A csajok szerveztek rendszeres szakdogaíró-klubot, amikre nagy rendszerességgel nem jártam. Később kiderült, eléggé aggódtak értem, és nem tagadom, volt miért. Nem nagyon mozdultam ki sehová, pedig az idő nem volt olyan szar, mint tavaly.
A hazalátogatásom tavasszal minden eddigit alulmúlt, bár azért nem volt rossz a családdal meg barátokkal lenni. Óriási szükségem volt rájuk. A szavazás csak rátett az amúgy sem fényes hangulatomra vagy öt lapáttal. Nem szoktam ilyet csinálni, de aznap este szerintem ez volt a cél nagyjából mindenkinek, szóval megpróbáltam szétcsapni magam. Az ország szerintem azóta is kb. teljes apátiában van, azt a pár hirtelen jött ellenzéki tüntetést leszámítva. Erről viszont már nem írok. Nehéz otthon érezni magam egy olyan hazában, ahol mindenki mindenki ellen lett hangolva. Sajnos elhittük, és nem csak itt, hanem szerte a világon, hogy vannak, akik különbek, hogy ember és ember közt van különbség, hogy vannak ellenségek. Nekem itt már nagyon nehéz boldognak lennem, mert nem bírom a közhangulatot, a mocskolódást, a közönyt. Fáj, hogy szétbaszták a fákat, a parkokat, épületeket, fontos helyeket, magánterületet csináltak oda is, ami egykor szabadon járható volt. Ha valaha lesz gyerekem, nem szeretném, hogy ilyen közegben nőjön fel, hogy azt gondolja, baj és veszélyes más bőrszínűnek, vallásúnak, szexuális orientációjúnak lenni, hogy azt lássa, ha nem fehér, keresztény és háromgyerekes szülő, akkor már nem számít magyarnak.
Hogy valami vidámabb vizekre evezzünk, inkább arról mesélek, hogy végül is mindent sikerült befejeznem, mielőtt hazajöttem. A szakdogám értékelését még várom, mert csak utána kaphatom majd meg a papírt, ha már mindent leosztályoztak, összegeztek, de június közepe-végétől mindenki lelépett a többhetes nyári szünetre, úgyhogy hiába vagyok kész, a papír még nincs a kezemben. Nem igazán bírtam még felfogni, hogy ez ennyi volt, úgyhogy nagy ünneplést meg hazatérő bulit se csaptam. Teljesen spontán módon pár embert sikerült összecsődíteni a Wichmann-ba, még mielőtt bezárt, az mondjuk egy hagyományosan jó este volt legalább, a szokásos kóserszilvával meg a város legjobb rántott húsos szendvicsével. Bakker, a fél kamaszkorom és a húszas éveim elejét ott töltöttem, a legjobb kocsmafilozofálós estéim kötődnek ahhoz a helyhez, és most ennek is vége. Ez a kurva 2018 úgy látszik kicsit ilyen, mindennekvége-hangulat.
Amúgy valamiért mégse vagyok totál letörve, Finnország adott valamit, amit valószínűleg csak ott kint tudtam igazán megtanulni: a saját magamba vetett hitet. Na nem mintha amúgy mostanra én lennék a magabiztosság élő szobra, de már tudom, hogy megállom a helyem egyedül is, egy idegen helyen. Könnyítés, hogy az EU és gyakorlatilag a világ legbiztonságosabb országáról beszélünk, nehezítő körülmény az időjárási viszontagságok és a finn kultúra, amit meg kell szokni, mert eléggé más mint itthon. Túléltem két finn telet, úgyhogy már senki sem baszakodhat velem. Kemény vagyok, mint a kád széle. Habár ettől függetlenül nem sérthetetlen. Arra jöttem rá, sokkal több érzésem van, mint amennyit eddig sejtettem, és már kevésbé félek kimutatni. Valaki megcsinálja a Camino-t, hogy megtalálja magát, én elmegyek a semmi közepére egy kimondhatatlan nevű városba tanulni, hogy jobban megismerjem magam, na meg a zeneterápiát.
Nem tudok elég hálás lenni sem az ottani természeti adottságoknak, sem a családomnak és barátaimnak, hogy mindvégig támogattak és biztattak, meg hogy hittek abban, hogy megcsinálom. Ez persze sose volt kérdés, de bevallom, az első félév után elgondolkoztam, hogy hazajövök. Csak nem olyan fából faragtak, na meg később izgalmasabb is lett a képzés meg a kinti élet. Kurvára fognak hiányozni az ottani barátok, a rendszeres szaunázás, a tóban úszkálás, az erdőben sétálás, a naplemente és napfelkelte nézése képtelen időpontokban és helyszíneken, a ritkásan felbukkanó északi fény, a -25 fokban bringázás, a hóviharban bringázás, a kis kuckós szobám, az ottani nyugodt, szinte stresszmentes, meglehetősen egészségtudatos életem, szerda este 7-ig bent lenni gyakorlaton, seggen csúszva lejönni a sípálya tetejéről, sőt, maga a finn nyelv is. Amit ezalatt a két év alatt kaptam, tapasztaltam és tanultam, azt már senki nem veheti el tőlem, és mindent pénzt megért. Ez a blog nem folytatódik tovább, köszönöm a figyelmet, olvasást és kíváncsiságot minden kedves olvasónak. Akit érdekel, merre sodor az élet, tudja, hol talál. Ezer csók és ölelés, kedveskéim, bárhol is legyetek most.
Idén nem vittem eddig túlzásba az utazást, de volt egy lappföldi kiruccanásom, ami az akkori érzelmi állapotom ellenére is bekerült a top 3 best of utazások közé. Elég random volt, de tudtam, hogy ha most nem megyek, akkor lehet, hogy soha. Elég régóta rajta volt már a bakancslistámon. Lappföld még Finnországhoz képest is drága, úgyhogy óriási segítség volt, hogy haversrác hívott, mert ők is vendégszeretetből voltak ott a zenekarral, a házinénitől meg kaptunk pluszban kaját is az egyik szálláson. Kora reggel indultam és késő este értem oda, összesen cirka 12 óra utazás után. Semmilyen szinten nem voltam jó passzban, ráadásul totál be voltam szarva, hogy jó helyen szállok-e le a buszról. A busz végül is megállt a semmi közepén, én voltam az egyetlen leszálló, ha jól rémlik, a buszvezető kirakta a csomagom, majd továbbment. Elvileg kellett volna ott lennie valakinek, aki vár, de csak egy nőt láttam, akihez oda is mentem, mert szentül meg voltam győződve róla, hogy rossz helyen szálltam le, és biztos kilométereket kell gyalogolnom a vaksötét, csillagos, -20 fok körüli lappföldi éjszakában. A nő viszont ismerte a szállást is meg haversrácot is, mondta, hogy hallotta őket játszani és szívesen elvisz kocsival. Már éppen be akartam volna szállni egy vadidegen kocsiba, amikor hallottam, hogy valaki kiabál, és a srácok közül ketten mégis kijöttek kocsival. Mondtam nekik, hogy szerencse, mert lehet, hogy éppen el akartak rabolni, haha.
A szállásunk Saariselkä mellett volt egy rettentő cuki faházban, az északi sarkkörön is túl. (Ott a kurtafarkú malac már nem túr). Mire megérkeztem, gyakorlatilag már csak meghalni volt kedvem, de inkább megkínáltam a srácokat pálinkával, az jól jön a metsző hidegben. A házban mondjuk rendes jó meleg volt, mert a közös térben volt egy kandalló. Jó magyar módra volt nálam az útra vagy 5 szendvics, de attól nem lehet jóllakni, úgyhogy a késő esti rénszarvaspörköltből muszáj volt enni. Oltári finom volt, be tudtam volna lakmározni a fél lábost. Másnap elmentünk megnézni valami másik faházat egy tó mellett, Ivalo-ban. A bácsi, aki megmutatta a házat, mindenkire akart adni gumicsizmát, mert méteres hó volt, én törpe termetem révén combközépig süllyedtem, viszont mondtam neki, hogy nekem van menő hótaposóm. A tóból értelemszerűen nem látszott semmi, de a környék varázslatos volt. Madárcsicsergés, azon kívül meg metsző csend és nyugalom. Még a fények is valahogy egész mások Lappföldön. Jobbára csak ámuldoztunk. Mások tengerparti nyaralót akarnak, én örülnék egy ilyen faháznak az északi sarkkörön túl a semmi közepén inkább. A bácsi aztán elővett sört, üdítőt meg természetesen vodkát. Vettünk estére kaját, aztán visszakocsikáztunk a szállásra. Olyan fóliában sült lazacot ettünk krumplival meg zöldségekkel, hogy majd' elájultam. Aztán megnéztünk egy rettenetes horrorfilmet, életem leggusztustalanabbja volt kábé, mert hát mit is néznénk a vaksötét lappföldi éjszakában a semmi közepén, mint egy vérfagyasztó, döbbenetes horrort. Ettől függetlenül nem voltak rémálmaim. Valami halovány északi fény megjelent aznap este a horizonton, de nem volt igazán látványos. Másnap még el szerettem volna menni szánkózni, mert ott volt a közelben Lappföld leghosszabb szánkópályája, úgyhogy próbáltam az ébren lévőktől megtudakolni, hogy jutok oda busszal. A fél társaság még húzta a lóbőrt. Egyikük azonban akart venni szuvenírt a családnak, úgyhogy volt olyan kedves és elvitt kocsival. Kaptam a háziaktól egy rózsaszín csúszkát, na mondom mintha egy apa elhozta volna a gyerekét szánkózni. Amíg vásárolt, én gyűjtöttem a bátorságot a kissé meredeknek tűnő úthoz. Közben meg-megálltam fotózni meg videózni, mert durván szép volt a táj. Néha úgy az arcomba csapott a hó, hogy pillanatokra nem láttam semmit, csak reméltem, hogy nem fogok egyenest egy fának csapódni, milyen szánalmas halál lenne már.
Megebédeltünk, aztán indultunk tovább Pyhätunturi-ba, ahol a srácoknak koncertjük volt egy kápolnában. Egyikük országszerte ismert énekes, olyan operaénekes hanggal, hogy beszarás. Nem mintha a többiek ne lennének szintén kiváló zenészek. A koncerten gyakorlatilag kizárólag 50+-os közönség volt engem leszámítva, úgyhogy már értem, Juha miért mondta, hogy nincsenek őrjöngő, bugyijukat színpadra dobáló groupie-k a koncertjeiken. Szép volt amúgy. Utána mentünk egy étterembe kajálni, én viszont útközben az erdőben sétáltam és felfedeztem, hogy előjöttek az északi fények. Akkor még nem volt teljesen tiszta az ég, én viszont belelkesedtem. Az étterem után betértünk még valami helyi krimóba, azonban addigra úgy előjöttek az északi fények, hogy engem be se lehetett vonszolni a kocsmába. A srácok hamarabb kinézelődték magukat, és már üzenetet is írtak, hogy bent vár a pia, hol vagyok már. Fogalmam sincs, hány percet álltam a mínusz 20 fokban a táncoló sárgás-zöldes fényeket bámulva, még videót is készítettem. Nem hiszem, hogy valaha el fogom felejteni azt az estét, sajnos nem csak a csodás természeti jelenség miatt. Sosem felejtem el, hogy milyen szarul éreztem magam, de azt se, hogy milyen megnyugtató és szórakoztató volt ott lenni.
Keserves másnapra ébredtem. Összeszedelődzködtünk, mert a srácok mentek vissza Helsinkibe, én meg késő estére foglaltam csak buszt, és úgy szerveztem, hogy meg tudjam látogatni az igazi Télapót Rovaniemi-ben. Meglehetősen nehezen szántam rá magam, hogy elinduljak a vasútállomástól. Mind fizikailag, mind lelkileg teljesen rottyon voltam. A Télapóhoz nyilván hosszú, kígyózó sor vezetett, már ott tartottam, inkább elmegyek a francba, abban se voltam biztos, hogy lesz türelmem kivárni. Gyermeki öröm helyett inkább bőgni tudtam volna. Mikor aztán végül utolsó pillanatokban kiderült, hogy mégis be tudok menni zárás előtt, legszívesebben mondtam volna a Télapónak, hogy figyelj, tényleg, hadd üljek már az öledbe, kibaszott másnapos vagyok, a magánéletem nagyjából romokban, nincs egy kávéd? Ehelyett kedélyesen elbeszélgettem vele, hogy honnan jövök, mit csinálok és megkérdezte, hogy a budai vagy a pesti oldalról származom-e. A hazafele tartó buszt alig bírtam már kivárni.
A félév a suliban a gyakorlatom befejezésével és a szakdoga megírásával telt. Ahogy visszaemlékszem, elég kínkeserves hetek, hónapok voltak. A motivációm a béka seggét sem érte el, az sem segített, hogy a napjaim viszonylag strukturálatlanok voltak, mert már nem igazán volt óránk a suliban. A csajok szerveztek rendszeres szakdogaíró-klubot, amikre nagy rendszerességgel nem jártam. Később kiderült, eléggé aggódtak értem, és nem tagadom, volt miért. Nem nagyon mozdultam ki sehová, pedig az idő nem volt olyan szar, mint tavaly.
A hazalátogatásom tavasszal minden eddigit alulmúlt, bár azért nem volt rossz a családdal meg barátokkal lenni. Óriási szükségem volt rájuk. A szavazás csak rátett az amúgy sem fényes hangulatomra vagy öt lapáttal. Nem szoktam ilyet csinálni, de aznap este szerintem ez volt a cél nagyjából mindenkinek, szóval megpróbáltam szétcsapni magam. Az ország szerintem azóta is kb. teljes apátiában van, azt a pár hirtelen jött ellenzéki tüntetést leszámítva. Erről viszont már nem írok. Nehéz otthon érezni magam egy olyan hazában, ahol mindenki mindenki ellen lett hangolva. Sajnos elhittük, és nem csak itt, hanem szerte a világon, hogy vannak, akik különbek, hogy ember és ember közt van különbség, hogy vannak ellenségek. Nekem itt már nagyon nehéz boldognak lennem, mert nem bírom a közhangulatot, a mocskolódást, a közönyt. Fáj, hogy szétbaszták a fákat, a parkokat, épületeket, fontos helyeket, magánterületet csináltak oda is, ami egykor szabadon járható volt. Ha valaha lesz gyerekem, nem szeretném, hogy ilyen közegben nőjön fel, hogy azt gondolja, baj és veszélyes más bőrszínűnek, vallásúnak, szexuális orientációjúnak lenni, hogy azt lássa, ha nem fehér, keresztény és háromgyerekes szülő, akkor már nem számít magyarnak.
Hogy valami vidámabb vizekre evezzünk, inkább arról mesélek, hogy végül is mindent sikerült befejeznem, mielőtt hazajöttem. A szakdogám értékelését még várom, mert csak utána kaphatom majd meg a papírt, ha már mindent leosztályoztak, összegeztek, de június közepe-végétől mindenki lelépett a többhetes nyári szünetre, úgyhogy hiába vagyok kész, a papír még nincs a kezemben. Nem igazán bírtam még felfogni, hogy ez ennyi volt, úgyhogy nagy ünneplést meg hazatérő bulit se csaptam. Teljesen spontán módon pár embert sikerült összecsődíteni a Wichmann-ba, még mielőtt bezárt, az mondjuk egy hagyományosan jó este volt legalább, a szokásos kóserszilvával meg a város legjobb rántott húsos szendvicsével. Bakker, a fél kamaszkorom és a húszas éveim elejét ott töltöttem, a legjobb kocsmafilozofálós estéim kötődnek ahhoz a helyhez, és most ennek is vége. Ez a kurva 2018 úgy látszik kicsit ilyen, mindennekvége-hangulat.
Amúgy valamiért mégse vagyok totál letörve, Finnország adott valamit, amit valószínűleg csak ott kint tudtam igazán megtanulni: a saját magamba vetett hitet. Na nem mintha amúgy mostanra én lennék a magabiztosság élő szobra, de már tudom, hogy megállom a helyem egyedül is, egy idegen helyen. Könnyítés, hogy az EU és gyakorlatilag a világ legbiztonságosabb országáról beszélünk, nehezítő körülmény az időjárási viszontagságok és a finn kultúra, amit meg kell szokni, mert eléggé más mint itthon. Túléltem két finn telet, úgyhogy már senki sem baszakodhat velem. Kemény vagyok, mint a kád széle. Habár ettől függetlenül nem sérthetetlen. Arra jöttem rá, sokkal több érzésem van, mint amennyit eddig sejtettem, és már kevésbé félek kimutatni. Valaki megcsinálja a Camino-t, hogy megtalálja magát, én elmegyek a semmi közepére egy kimondhatatlan nevű városba tanulni, hogy jobban megismerjem magam, na meg a zeneterápiát.
Nem tudok elég hálás lenni sem az ottani természeti adottságoknak, sem a családomnak és barátaimnak, hogy mindvégig támogattak és biztattak, meg hogy hittek abban, hogy megcsinálom. Ez persze sose volt kérdés, de bevallom, az első félév után elgondolkoztam, hogy hazajövök. Csak nem olyan fából faragtak, na meg később izgalmasabb is lett a képzés meg a kinti élet. Kurvára fognak hiányozni az ottani barátok, a rendszeres szaunázás, a tóban úszkálás, az erdőben sétálás, a naplemente és napfelkelte nézése képtelen időpontokban és helyszíneken, a ritkásan felbukkanó északi fény, a -25 fokban bringázás, a hóviharban bringázás, a kis kuckós szobám, az ottani nyugodt, szinte stresszmentes, meglehetősen egészségtudatos életem, szerda este 7-ig bent lenni gyakorlaton, seggen csúszva lejönni a sípálya tetejéről, sőt, maga a finn nyelv is. Amit ezalatt a két év alatt kaptam, tapasztaltam és tanultam, azt már senki nem veheti el tőlem, és mindent pénzt megért. Ez a blog nem folytatódik tovább, köszönöm a figyelmet, olvasást és kíváncsiságot minden kedves olvasónak. Akit érdekel, merre sodor az élet, tudja, hol talál. Ezer csók és ölelés, kedveskéim, bárhol is legyetek most.
