Drágáim!

Köszönöm a türelmet, már nagyon régóta le akartam ülni írni, de sűrű napok voltak. Jövő héten valami őszi szünet lesz, és több óránk is elmarad emiatt szerencsére, így most van végre időm olyanokra, amire szeretném, ha mindig lenne, de sokszor nincs elég, úgy mint finn nyelvtanulás, ukulele pengetés, ágyban bugyuta filmnézés, olvasás a sulihoz, vagy éppen blogírás. Jó hosszú lesz, főzzetek le egy kávét, vagy hűtsetek be egy sört / bort.

Fogalmam sincs, honnan kezdjem, de mondjuk legyen az, hogy voltam vacsizni Elina-nál, és megismertem a kisfiát, Aamos-t. A kissrác (akinek csodaszép, hosszú szőke haja van, és simán kislánynak nézném elsőre) hamar elfogadott, rögtön játszani akart, úgyhogy azzal szórakoztunk vagy fél órát, hogy én játékból ellopok tőle valamit, ő meg utánam fut, és visszavisz a börtönbe. Cirka hússzor futottam végig a pici lakást, sose volt unalmas neki. Finnül beszélt hozzám, nem nagyon zavarta, hogy szinte semmit nem értek belőle. Ugyanazt a poént elmondta hetvenszer, és kérdezgette anyukáját, miről beszélgetünk. Vittem egy üveg bort, eltöltöttem egy csomó időt az Alko-ban, hogy mit vegyek, nem akartam befürödni egy random, szép madaras címkés chilei borral, mint a múltkor. Tüzetesen végigjártam a boltot, és az alsó polcokon találtam olyat, hogy "magyar bor", így a la natúr, mondom ezt a fost biztos nem veszem meg, főleg hogy valami félédes-édes cucc volt fehér meg vörös is, jesszus ha ez alapján ítélik meg az országunkat, meghalnék a szégyentől (mondjuk így is, de erről majd később). Találtam Tokaji Aszút is csillagászati áron, de az meg desszertbor, évente max. egyszer iszom, semmi értelme. Nem tudom, mi a jóistenért tartanak ausztrál meg dél-amerikai borokat tonnaszámra, végül valami francia száraz vöröset vettem, mert a francia borokról tudom, hogy általában nem rosszak. Szerencsére most nem nyúltam mellé. A kaja isteni volt, krumplipüré, valami zöldséges marha, félúton a pörkölt és a leves között, brokkolival meg vörösáfonya lekvárral. Miután Aamos kidőlt, még beszélgettünk, Elina mesélte, hogy ismerte meg Tinderen a mostani pasiját, és hogy ne adjam lejjebb az igényeimet, és ő javasolja a Tindert. Haha, mi sem áll távolabb tőlem, mint húzogatni jobbra-balra pasikat, csetelni meg ilyenek, én még hiszek a személyes kapcsolatokban, bár ha egy finnre várok, lehet várhatok egész életemben, erről is majd később még írok. Mindenesetre jót boroztunk, és jót beszélgettünk, elhívott valami sulis eseményre, ahol a tesói is ott lesznek.

Megvolt az első kinti kórusos fellépésem, szerintem jól sikerült, kivéve hogy azokat a szerencsétlen Ligeti-darabokat lehetetlen követni, pedig magyarul vannak, de hallgattatok már Ligetit? Ha nem, akkor hallgassatok, és megértitek. Egyszer biztos elrontottam, próbáltam akkor lapozni, mint a többiek, hogy úgy tűnjön, tudom, hol tartunk, hehe. Az észt dalnál meg úgy meghatódtam, majdnem elkezdtem bőgni, de hát hogy nézne már ki, hogy bőgök az első koncerten éneklés közben, ebben a tenornak van egy nagyon szép szólója, és fogalmam sincs, pontosan miről szól a dal, de olyan gyengéd meg minden, hallgassátok meg, ha van kedvetek:

A kórusos bulira Molly-val mentem, aki akkoriban a rövid parókáját hordta, és mivel senki se nagyon kérdezett rá, mindenki azt hitte, fodrásznál volt, úgyhogy megbeszéltük, hogy most én veszem fel a parókát. Nem mindenki vette a lapot, de néhányan meglepődtek. Azt hiszem, nem mindenkinek van olyan humora, mint nekünk, de a paróka rohadt jól állt, erősen elgondolkodtam, hogy megint levágatom fülig érőre a hajam, aztán rájöttem, hogy nincs időm egyenesítgetni és különben is, hideg van ehhez. Nem akartunk inni, ráadásul a bulin csupa finn dalt énekeltek kb. üvöltve, úgyhogy nem éreztük magunkat túlságosan otthon, de később Rita hozott egy üveg bort,és ha Rita iszik, akkor mindenki iszik, úgyhogy maradtunk még egy kicsit.

A suli eléggé beindult, folyamatosan beadandók vannak, könyvek, amiket el kell(ene) olvasni, közben ki kellene találni, miből írom a szakdolgozatom. Leadtam a music & neuroscience-t az utolsó pillanatban, mert már sok volt, ráadásul az óra totál nem volt érdekes, a tanár meg úgy csinált, mintha el lehetne olvasni egy több oldalas tanulmányt 7 perc alatt, pedig hát nem. Nagy megkönnyebbülés volt, így legalább van időm másra. Van egy óra, amire mindig amolyan naplót kell írni, különböző kérdésekkel, azt osztályozzák. Lett két hármasom olyan kérdésekre, amik tök szubjektívak, elsőre totál kikészültem, hogy akkor én most buta vagyok? Úgy éreztem magam, mint 10 évesen, mikor megkaptam az első feketepontom, mert nem csináltam házit, tiszta szégyen, pedig otthon sose csesztek le azért, ha szar jegyet vittem haza, és egészen gimiig nem is vittem haza sose szar jegyeket, csak később, bármilyen reáltárgyból, mert azok kevésbé érdekeltek. Aztán túltettem magam valahogy ezen, végül is 6 éve nem voltam iskolás, sose tanultam angolul még semmit, nem nagyon írtam kisesszéket, nem emlékszem, milyen vitázni, véleményt kifejteni stb., úgyhogy abbahagytam a nyavalygást, és elkezdtem megelégedni az eddigi szilárd 4-es átlaggal. Azokra az esszékre, aminél a témát se nagyon értettem, és amire az anyanyelvűek is azt mondták, hogy nem értik, arra bezzeg 4-5-t kaptam, úgyhogy a fene se érti. 

A szakdoga nagy kérdőjel, volt egy meeting a professzorunkkal, akinek elmondtam azt a három témát, ami kb. érdekel, és mondta, hogy szerinte melyik kettő reális ebből. Baromira szeretnék foglalkozni a gyermekbántalmazással, de nem valószínű, hogy ilyen érzékeny témában fogok tudni itt kutatni, úgyhogy egyelőre megelégszem azzal, hogy olvasgatok róla. Nagyon fel tud idegesíteni az egész, valamiért tök érzékeny vagyok rá, nem bírom az erőszakot, a kiabálást, a verést, pedig az egyetlen, aki vert gyerekkoromban, az a nővérem volt, és nem kíméltük egymást, erőből mentek a pofonok meg a hajtépés, de hát ez még belefért a testvéri szeretetbe, azt hiszem. Pszichodrámán volt egyszer, hogy eljátszották az egyik lány valami családi jelenetét, nem volt extra durva, de mégis ott ültem felhúzott lábakkal, és sírtam. Jó lenne egy olyan világban élni, ahol nyíltan lehet beszélni erről, ahol nem a titoktartás meg a szégyen az uralkodó, mert az egyetlen akinek szégyellnie kéne magát, az a bántalmazó. Szerencsére egyre több felszólalás, megnyilvánulás van a témában, régi szexuális zaklatásokra derül fény, és igen, ezek őrülten nehéz témák, de nem csinálhatunk úgy, mintha nem lenne erőszak az utcán, a családban, mindenhol. Szinte nincs olyan, aki kisebb-nagyobb mértékben ne szenvedett volna el valamilyen formában erőszakot, zaklatást, és ez szomorú, de a hallgatástól nem lesz jobb. A másik témám a menekültekkel való foglalkozás lenne, de ezt még nem érzem olyan közel magamhoz, nem tudom, hogy kezdjek neki. A harmadik meg nagyjából az elő szakdogám elmélyítése lenne, de egyelőre tényleg fogalmam sincs, melyik téma vonz, mik a lehetőségeim. Szerencsére nem vagyok egyedül ezzel a problémával.

Közben különböző technikákkal, alkalmazásokkal és módszerekkel ismerkedünk, ha lenne iPadem, fél napot biztos ezzel töltenék. A tanárunk, Mikko egyébként szerintem még nálunk is jobban élvezte a bemutatót, meg volt egy olyan kör, amikor valami zenei alapra improvizáltunk megadott hangnemben. Van egy csomó program meg eszköz, amik arra jók, hogy azok az emberek is alkothassanak zenét, akiknek mozgásbeli problémájuk van, vagy sose játszottak hangszeren, idősek stb., és szerintem ez szuper, mert sikerélményt ad. Múlt órán a MIDI-ről tanultunk, Molly-val alkottunk is valami borzalmas zenét, amiben volt templomi harang, dob, meg valami kórus is, annyira szar volt, hogy már jó, sírtam a röhögéstől. Volt, amikor zenei részleteket hallgattunk, és meg kellett tippelni, milyen érzelmet fejezhet ki a zene, szerencsére majdnem mindet helyesen találtam el, kicsit féltem, hogy autisztikus vagyok, mert volt 1-2 mellélövésem, haha. Szóval nem szórakozunk rosszul alapvetően, de még nem látom át teljesen, milyen is a képzés, csak pislogok meg próbálok lépést tartani, olvasni, de most is tök bűntudatom van, hogy blogot írok ahelyett, hogy rendületlenül olvasnék, vagy mondjuk elmennék a boltba kajáért, mert lassan megint nincs itthon semmi. 

Végre lesz kép is a blogban, hogy ne legyen olyan unalmas, itt egy kép az egyik eszközről, valamint egy másik, hogy mivel töltöm időm egy részét. Képbeillesztésben nem vagyok egy nagy tehetség, bocsi.

hangulatkép kávéval

                                                                    Alphasphere

A másik említésre méltó dolog, hogy voltam a helyi csillagvizsgálóban, ami nagyon régi és kicsi, megfigyeltük az M75-ös gömbhalmazt egy kisebb meg egy nagyobb távcsőben. Továbbá teljesen megszállottja lettem az északi fénynek, mert szezonja van, és már háromszor láttam, de persze itt sokkal kevésbé látványos, mint északabbra, és ne úgy képzeljétek el, mint a fényképeken, mert egyelőre csak halványzöldes pacákat látok az égen, de így is gyönyörű. Állandóan figyelem az előrejelzést, nem csak a számokat kell figyelni, hanem szerencsésnek is kell lenni, mert van, hogy csak pár percig magas a kp szám, amikor jól meg lehet figyelni. Egyik este Tara-val sétáltunk ki a közeli tóhoz, csak rájöttünk, annyira nem közeli. Tara nyelvszakos, és a megérkezésem óta nem találkoztam vele, de kiderült, itt lakik valamelyik szomszédos épületben, és akkor eldöntöttük, hogy elmegyünk északi fényt lesni. Vagy egy órát ültünk a tónál, halványzöld derengést lesve, szép volt. Nem tudom elmesélni, milyen, és gyanítom, ennél sokkal szebbet is fogok majd látni, amikor szerencsés leszek, és erősebbek lesznek a számok meg az aktivitás. Valamelyik nap iszonyú csalódottak voltunk az aurórás csoportban, mert több óráig nagyon erős aktivitás volt, de semmit se láttunk belőle, mert vastag felhőréteg telepedett a városra. Egyik este viszont az ablakomból is láttam a zöld derengést, és elhatároztam, megpróbálom megkeresni a sípálya tetején a többieket, állítólag voltak mások is. A telefonom lemerülőben volt, a net valamiért nem működött, az első bringalámpám meghalt, úgyhogy nagyjából vaksötétben próbáltam menni felfele a dombon, arra gondoltam, na szép, így kezdődnek a horrorfilmek, kiabáltam, hogy hahó, semmi válasz, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, gondoltam, szégyenszemre itt fognak agyonverni, de előtte még lehet meg is erőszakolnak, hát normális vagyok én, eljövök egyedül északi fényt nézni, vagy egy hirtelen felfele hajtó autó fog elütni, vagy megesz a medve, aztán megadtam magam az egésznek, és lejöttem a dombról, néhány érdekes északi fénycsíkot azért láttam, de pont nem a legjobbkor mentem oda. Arra gondoltam, hogy az istenért, miért vagyok én itt egyedül a vaksötétben, ennek nem így kéne lennie, aztán meg arra, hogy kapja be mindenki, de tényleg, itt állok harminc évesen a fenyőfák között, és nézhetem az esetlegesen felbukkanó északi fényeket, a társadalmi elvárásokra meg a magas fenyőfa tetejéről szarok, már elnézést. Gyerekkorom óta jobban vonzanak az északi országok, mint az olasz tengerpart például, van valami titokzatos, megfoghatatlan varázsuk, és kisebb eséllyel ölnek meg az erdőben, mint hogy mondjuk otthon belém kötnek az utcán szerintem.

Feszegetem a határaimat, eleve Finnország határaimon kívül esett, haha, Finnország nem a Nagykörút, egyedül kibringázni egy ismeretlen területre sem éppen komfortzóna, tegnap meg elmentem egy közeli kocsmába úgy, hogy fogalmam se volt, lesz-e ott valaki, akit ismerek, bár egy kórustársam mondta, hogy páran mennek. Amúgy már finnül rendelek sört, de a finnek nem valami udvarias népség, nincs olyan szavuk, hogy "kérem", csak a "köszönöm"-öt odateszik a mondat végére, ha egyáltalán odateszik. Szóval a finnekről annyit, hogy vannak, akik totál beleillenek a sztereotípiába, jéghokit néznek, nem szólnak hozzád, nem mernek angolul beszélni, de vannak, akik meg totál nyitottak, tegnap pl. sikerült azokkal a kórustársakkal találkoznom, akik jó fejek, a szólamtársam kirakta a doboz pizzát, hogy "eat!", nekem nem kell kétszer mondani, tök jó a pizzájuk, a srácok kérdezgettek meg magyaráztak. Megtalált egy 50-es alkesz csávó, úgy bámult, mint Rozi a moziban, valahogy elmakogta, hogy jú ár nájsz, majd egy órával később megpróbálta ugyanezt oroszul elmondani, hiába mondtam neki finnül, hogy magyar vagyok. A srácok lefordították, hogy csak azt akarja mondani, hogy gyönyörű vagyok, mondom ezt már egy órája is elmondta, de nem értem, miért hiszi azt, hogy orosz vagyok. Jót röhögtünk, legalább ez nem változik sehol, a 45-50 felettiek mindig odavannak értem, nagy boldogság ez, már csak az lenne ennél nagyobb, ha fiatalabb lenne és mondjuk kevésbé részeg, de hát ki a kicsit nem becsüli...Aztán ahelyett, hogy hazabringáztam volna, rávettek, hogy menjünk be a városba, úgyhogy egy helyi nagy klubban kötöttünk ki, nem mondom, hogy mennyi pénzért, de hát amennyit itt bulizom meg iszom, egyszer belefér. Sajnos karaokezni már nem tudtunk, de legalább a csajokkal üvöltöttük a táncparkett közepén, hogy iccdöfááájnölkáááántdááááun, ez is legalább mindenhol ugyanaz.

Továbbra is sokat gondolok haza, kapom a képeslapokat innen-onnan, és valahányszor arra gondolok, hogy de meginnék valakivel egy sört, eszembe jut, hogy 1. akikkel barátinak mondható a kapcsolatom, a város másik végén vannak, legalábbis 15-20 perc bringával 2. a sör drága. Bármi más is drága. Úgyhogy marad a nosztalgiázás, hogy otthon ez mennyivel egyszerűbb, ötvenszer átrágok emlékeken, képzeletben megölelek másokat, hallgatok valami számot és bőgök, pedig még egy perc se telt el a számból. Anyámék nem értik, mire költöm a pénzt, pedig frankón nem úgy élek, mint otthon, egy hónapban 1-2-szer kajálok valami helyen menza vagy otthoni kaja helyett, alkoholt hetente maximum egyszer fogyasztok, és végignéztem a bankszámlámat, egy dolog sincs, amit ne vettem volna meg, ha újrakezdhetném ezt a 2 és fél hónapot. Amúgy életmódot is váltottam, reggelente pár percet tornázok a fit ball cuccal, felülések meg fekvőtámaszok, hátha egyszer bombatestem lesz, és eltűnik a hasam. Húst csak a menzán eszem, ha éppen van, akkor se mindig, napi több kilométert bringázom. Lassan a glória fénye világlik fejem felett. Amint látható, nem álltam át teljesen, ráadásul aggódom, hogy nem tartok sehova, mi lesz, ha vége a 2 évnek, nincs hová visszamennem, eladtam egy lakást, úristen, hát elment az összes józaneszem. Nem csinálnám persze másképp, nem azért mondom, és tudom, hogy ezek olyan dolgok, aminek totál nem látható a kimenetelük, innentől fogva pedig teljesen fölösleges aggódnom. De azért persze szorongok, hogy mi van, ha mindenki éli tovább az életét, és már senki se szeret, mint a búcsúbulim utáni reggelen, amikor azon bőgtem, hogy hol vannak a cuccaim és a barátaim, el fognak felejteni, jaj. Félek, milyen lesz visszamenni, hogy igazából már nem tartozom oda, nem vagyok ott, nem élem a mindennapjaimat velük, de még ide se tartozom, ezzel a hülye nyelvvel meg az emberekkel, akiknél nem tudom kiszámítani, hogy akkor most igazi, sztereotip finn, és inkább ne is szóljak hozzá, vagy mégis, mert lehet hogy életre szóló barátok leszünk. Teljes identitászavar, hogy akkor most hova is tartozom, hol szeretnék majd élni hosszú távon, ki vagyok én. Kivagyok. Na az biztos legalább. Tudom, hogy kussoljak, mert mások éheznek és bombatámadásokban halnak meg, és különben is, legalább nem a napi taposómalmot tolom, csak azt kezdtem most megérteni, hogy nincs értelme az irigykedésnek se innen, se onnan. Hogy van, amiben most nekem jobb, de ez nem jelenti azt, hogy egy csettintésre megoldódott az életem, mert nem, elhurcoltam ide is az összes kételyem, félelmem, rossz tapasztalatom, és csak remélni tudom, hogy majd szépen feldolgozom őket, összegyűjtöm a kezembe, és szétfújom a messzeségbe. Szerencsés és hálás vagyok, hogy itt lehetek, de mégis az van, hogy megalapítanám a saját országom, ahova átköltöztetném az összes szerettemet.

Az időjárásról meg egyéb jelenségekről: se hó, se rénszarvas. Ja, valamelyik reggel volt egy kicsi hószállingózás, de hamar elmúlt. Előfordul, hogy mínuszokban bringázom a suliba, de nem vészes. Átlag 0-5 fok van, túlélhető, nem szoktam fázni, de azért várom már a téli holmijaimat, amik nem tudom, hová vesztek el a hosszú úton. Leírom ide a vicces beszélgetések egy részét a családommal. Mondanom se kell, gyermekrokonaim érdeklődése középpontjában a rénszarvasokon kívül a diszkógömböm áll, úgyhogy fel kellett vennem videóra, ahogy forog. 

unokaöcs: -Ha lesz majd hó, veszel egy szánkót?
én: -Igen, szerintem veszek.
nővérkém: -Vegyél inkább csúszkát, az olcsóbb!
unokaöcs: -Ne, vegyél szánkót, mert ha lesz pasid, tud majd húzni!

unokaöcs: -Veron, emlékszel, amikor itt voltál nálunk és röhögtünk?
én: -persze, hogy emlékszem.
unokaöcs: -már csak azt nem tudom, hogy min...csak arra emlékszem, hogy nagyon röhögtél!

Jut eszembe, amúgy mi a jóisten folyik otthon? Olvastam a híreket, és nem térek magamhoz, ez is olyan kettős, hogy ott is lennék a tüntetéseken, mit képzelnek már, miért nem háborodik fel mindenki egy emberként a Népszabadságon, a rohadó kórházakon, a Városligeten, a Római-parton, livestream-en nézem a tüntetéseket, és sírok, amikor a Bródy énekel, hogy ne vágj ki minden fát,  hát mi a tetves lófasz van már, bocsánat és elnézést a szóhasználatért, de nem tudok már disztingválni tényleg. Ha visszamegyek, mire megyek vissza, hova és miért? Mit tudnak még elvenni, szétrombolni? Megint csak dühös vagyok és tehetetlen. Persze azt is tudom, hogy egész Európa rohad meg az egész világ, ahol megtörténhet az abortusztilalom, egy újság megszüntetése, Trump elnökjelölése, országok szétbomázása, szóval már rég itt vagyunk a harmadik világháborúban, és nem tudom, van-e bármi, ami visszafordítható, hogy legyen még világ később is. Vigyázzatok magatokra, és álljatok ki az igazatokért továbbra is, csak ennyit tudok mondani. Úgy hiányoztok, mint az Isten (mondaná Pirkó).