Hőn szeretett olvasóim!

Az is egy csoda, hogy most van egy kis időm írni. Mióta visszajöttem, szinte non-stop suli van, beadandók, új tárgyak, új élmények, stressz-szint háromszorosa a szokásosnak. Valahogy sikerült befejezni a maradék beadandóimat januárra, és egész jó ötleteim is támadtak közben. De megjártam a poklot is. Nem tudom, hogy én működöm-e furán, vagy ez normális, de a november-decembert korrektül átvészeltem, súlyos téli depresszió nélkül. Ahogy visszajöttem, felborult minden, és iszonyú nehéz volt motivációt találnom. A legbensőbb, legmélyebb félelmeimmel néztem szembe. A januárra alig emlékszem, valószínűleg egyszer csak elvonult, amíg a szoba közepén bőgtem, amíg szakirodalmat olvastam és jegyzeteltem, amíg boncolgattam a múltam keserves részleteit, vagy próbáltam belelátni a jövőm teljesen ködbe vesző pillanataiba. A jelen nem létezett. A jelen körülvett, de csak néhány pillanatra hatolt az elmémbe, tudatosítva, hogy az lenne most a feladat, hogy haladjak tovább a tanulmányaimmal. Néha ott voltam a jelenben, az ágyamon ücsörögve gitárt pengetve, de akkor is a Viszlek magammal-t játszottam, vagy olyan dalt, ami totál szomorú. Ez nem a jelen, bazmeg, mondtam magamnak olyankor néha. Aztán eszembe jutott, hogy ezt az évet arra akarom szánni, hogy kedves legyek magammal, úgyhogy abbahagytam az önvádat. Érdekes, a januárra sokszor nem emlékszem. Az évnek az a kínkeserves időszaka, amikor tényleg téli álmot akarok aludni. Olvastam egy cikket, hogy milyen hülyeség januárban elkezdeni fogyózni meg új dolgokba belevágni, és tényleg. Elkezdtem hasizom gyakorlatokat csinálni reggelente, voltam 2-3 jógaórán, aztán a sok sulis dolog meg az osló-i kiruccanás teljesen felborította a ritmust, plusz megint kezdtem azt érezni, hogy mindjárt beteg leszek, de úgy rendesen, mert a nap végére szinte semmi energiám nem volt. A lényeg, hogy végre február lett, és mentünk Oslo-ba.

Sajnos iszonyú béna csatlakozásaink voltak, úgyhogy oda-vissza órákat hesszeltünk a helsinki reptéren. Már maga a buszozás egy kaland volt. Nyilván Molly-val mentem, ki mással. Eredetileg 2 átszállásunk volt, azaz 3 különböző busz, gyakorlatilag egyszer csak elvesztettem a fonalat, hanyadik buszra kell már átszállni. Útközben azon merengtünk, vajon miért néz ki mindegyik finn kisváros szakasztott ugyanúgy, mintha csak el se utaztunk volna. Mikkeliben tanácstalanul álltunk, mert nem találtuk a buszt, ami tovább visz. Egy nőci szintén ott ácsorgott, a buszvezetők meg tanácskoztak, én meg féltem, hogy mi van, ha lekéssük a csatlakozást. Annyit értettünk a buszvezető telefonjából, hogy Jyväskylä meg myöhässä, ami annyi, hogy késik, azaz feltehetően lekéstük a csatlakozást, amivel eredetileg mentünk volna. A fiatalosnak tűnő nőci pont annyira beszélt angolul, mint mi finnül, úgyhogy annyit próbáltunk neki mondani, hogy Helsinki, Helsinkiin, airport?! Azt mondta, menjünk vele, felszálltunk egy töküres, használaton kívüli, hideg buszra. Nekem nagyon kellett pisilnem, úgyhogy hátramentem a buszon, ami persze közben elindult. Különböző akrobata mozdulatok után végre visszamentem az üléshez, amikor is Molly közölte, hogy eddig jött a busz, most átszállunk egy másikra, ami visz tovább. 5 perce se voltunk rajta, de ám legyen. A harmadik busszal nem tudom már, mi volt, de átszálltunk egy negyedikre, lehet, hogy az amúgy is benne volt a menetrendben. Néha megszántak minket, látván, hogy fingunk sincs, mit mond be a buszvezető, és segítettek. A negyedik buszon ülve mondtam Molly-nak, hogy valamit bemondtak, és hallottam azt a szót, hogy probléma (finnül egyáltalán nem úgy hangzik, mint bármilyen más racionális nyelven). Molly gratulált, majd visszarakta a fülesét. Nem sokkal később a busz elkezdett rohadt idegesítően pittyegni. Mikor megállt, és gyanúsan senki nem volt már rajta, a buszvezető hátrajött, hogy a busszal gond van, úgyhogy át kell szállnunk egy másikra. Ekkor már röhögtünk. Az ötödik busznál már tudtuk, hogy az nem visz be teljesen a reptérig, hanem lesz még egy átszállás. Cirka 5 óra buszozás után megérkeztünk a reptérre. Én előrelátóan csomagoltam szendvicseket, gyümölcsöt meg kesudiót, mert nem akartam éhen halni másnap reggelig, és ismerem magam, ha nem eszem 3-4 óránként, hisztis leszek (olyan vagyok, mint egy csecsemő). Rém büszkék voltunk magunkra, még a statisztika házi egy részét is megírtuk. Ja igen, statisztika. Hetente kell beadandót írni, semmit nem értek, csak a Google, a tankönyv, meg a csoporttársainkkal közös háziírás segít, meg a tudat, hogy csak egy hónapot kell kibírni ebből a tárgyból. Míg többen értelmes kérdéseket tesznek fel az órán, én leragadtam ott, hogy boldog vagyok, mert értem a különbséget a módusz, medián és az átlag között. Általános iskola felső tagozat, tudom. Mindig is utáltam a matekot, sose fektettem bele energiát, mindezt most ráadásul angolul...finoman szólva nem kellemes. Általában a kérdést sem értem, a programot meg nem töltöttem le, mert úgyse tudnám használni. A könyv nagyon szórakoztató amúgy, a tanár is klassz forma, úgyhogy csak imádkozom, hogy ne jöjjön rá, hogy nem azért írok maxpontos beadandót, mert tudom, mit beszélek, hanem mert tudom, hol kell rá keresni a választ. A legközelebbi beadandó állítólag nem olyan, hogy rá tudsz a neten keresni, azt még meg se mertem nyitni. 

Kanyarodjunk vissza az úthoz. Találtunk egy kávézós részt, ahol ki-ki megtalálta a maga fekhelyét. Aludtunk, ahogy tudtunk. Asztalon, összetolt székeken, földön, padon. Negyed 8-kor indult a gép, mi meg már este 10 óta ott dekkoltunk. A repülőút csodás volt. Már rutinosan repülök, pedig egy kezemen meg tudom számolni, hányszor repültem. A felhők fölött készülődött a Nap felkelni, gyönyörű hajnali fényekbe festve az eget. Oslo azonban felhős volt, nyirkos, és nem valami világos. Nagy nehezen odataláltunk a metróállomáshoz, ahol Csabi várt minket. Nagyon jó érzés volt magyarul beszélni. Bementünk a boltba, hogy legyen valami kajánk, mert a konferencia csak másnap kezdődött, és amúgy is, egyetlen tervünk aznapra az alvás és fetrengés volt. Két darab sajtra, némi bagettra meg 6 db tojásra elköltöttünk cirka 3 ezer forintnak megfelelő összeget. Üdv Norvégiában. Csabi hozott nekünk welcome drinket, házi körtepálinka, meg adott egy-egy Túró Rudit. Kb. könnyes lett a szemem, ami nyilván nevetségesen hangzik, de elképesztően hiányoznak ezek a dolgok, pedig ritkán eszem Túró Rudit (a pálinkáról ugyanezt már nem tudom elmondani, haha). A lakásban felgyűrődött a parketta egy béna vezetékszerelő miatt, ami vicces tereket és helyzeteket hozott létre, pl. hatszor estünk majdnem pofára benne, valamint nem tudtuk becsukni a nappali ajtaját miatta. Ezt leszámítva egyáltalán nem panaszkodhattunk semmire.

A konferencia 3 napos volt, kb. 10 perc sétára onnan, ahol laktunk. Nyugodtan mondhatom, hogy életem eddigi legjobb konferenciája volt, pedig voltam már pár olyanon, amit nagyon szerettem, pl. Pszinapszis, Szomato-konferenciák stb. Csodálatos emberek szervezték, nagyon jól egyensúlyoztak az előadások és a workshopok aránya közt. Voltak norvégok, dánok meg voltunk mi, a "finn delegáció", egyetlen finn emberrel. Tulajdonképpen diákkonferencia volt, de olyan inspirációt és lelkesedést kaptam, amit itt fél év alatt nem sikerült igazán még senkinek kihoznia belőlem. Beszéltek már praktizáló zeneterapeuták, volt szó arról, hogy mi kell ahhoz, hogy zeneterapeuta legyél, milyen kihívásokkal kell majd szembenézned stb. A konferencia fő témája a különböző szerepek voltak, amivel egy zeneterapeuta rendelkezik, de egy nagyon fontos üzenet is végig jelen volt, ez pedig az "elég jó vagy". Én ezzel azóta küzdök, amióta kijöttem ide. Hogy nem vagyok elég jó. (Egy belső hang röhög, hogy ezzel sokkal, de sokkal régebb óta küzdesz, kis butus). Hogy nem is vagyok zenész, a többiek meg mind azok, mert oké, tudok pár akkordot gitáron meg ukulelén, és 7 évig zongoráztam, de be se merem vallani, mert már egy elsős-másodikos zenesulisnak való darabot is kínszenvedés lenne elájtszanom valószínűleg, olyan rég abbahagytam. Az egyetlen, amiben viszonylag biztos vagyok, az az éneklés. Pszichológus sem vagyok meg gyógypedagógus se, hát mi lesz így velem. Ezen a konferencián azonban valahogy megnyugodtam, hogy mégis elég jó vagyok. Mind azok vagyunk. Elképesztő emberek voltak ott. Egy srác, aki vidéken, a semmi közepén egy közösségi házban él és dolgozik, növényeket termeszt, különböző fogyatékossággal élő emberekkel foglalkozik. Egy fiatal nő, aki évek óta a szakmában van, és olyan lelkes, mintha most kezdte volna. Csomót megtudtam, máshol hogy működik a képzés, és persze azonnal inkább norvég akartam lenni. Molly azonnal letöltötte a DuoLingo norvégot, hogy át tudjon alkalomadtán települni. Volt egy pasi, aki pont erről beszélt, hogy amikor suliba járt, arra gondolt, hogy a dán rendszer mennyivel jobb meg ilyenek. Igen, most ebben vagyok, azt hiszem. Miért nem tudok sokkal jobban zenélni, miért lettem óvónő és nem pszichoterapeuta, miért egy olyan országban tanulok, aminek a nyelvét senki sem érti, a dán, norvég, német rendszer sokkal jobb, és még sorolhatnám. Aztán most szép lassan barátkozom azzal, ami van. Hogy nem, nem a rendszer, nem is én, hanem csak az van, hogy hozott anyagból dolgozunk, és sokszínűek vagyunk. Sokféle háttérrel, sokféle nemzetiséggel. Ez a mi sulink erőssége. (Arról most ne beszéljünk, hogy pont megszüntetik a nemzetközi képzések egy részét, köztük a miénket is, ebben a formában). Jövőre mi akarjuk szervezni a konferenciát, úgy jöttünk el, see you next year in Finland. Tulajdonképpen ezek az emberek visszaadták a szakmámba és a magamba vetett hitem. Szombaton buliztunk, olyan svédasztalos vacsorával, hogy csak ámultunk. A buli remek volt, élő zenével, mi is énekeltünk Moomin-os dalt, amiről fogalmunk se volt. A videó is azt mutatja, nagyon élveztük, mintha csak ismertük volna. Volt sör meg dobozos bor, amit egész jónak tituláltam, pedig magyarként elég finnyásan állok hozzá a vörösborokhoz. Molly-nak sikerült annyit innia az utolsó félórában, hogy utána alig akarta elhinni otthon, hogy a vécén alszik, ami csak azért probléma, mert belülről be is zárta, haha.

Többször sikerült eléggé meghatódnom. Egyszer egy workshopon pl., amiben számomra szinte semmi új nem volt. Olyan volt, mint egy Hangfürdős workshop, de még talán annyira se mentünk bele. A végén csak álltunk, és tartott hangokat énekeltünk, kerestük a belső teret, magunknak énekeltünk főleg. Teljesen visszarepített a HF-es próbákra, koncertekre, hogy én ott mennyit kaptam, fejlődtem, mekkora utat tettem meg onnan idáig. Úgy hiányzott az a közeg abban a pillanatban, hogy szinte már fájt. Kínzó honvágyam lett. Itt élni egészen más, és persze nem panaszkodom, mert rengeteget tanulok, de hiányzik az érintés, az intimitás, az ölelések. A finnek nem borulnak a nyakadba, csak mert örülnek, hogy látnak. (Nem úgy, mint az a portugál srác, aki bejelölt még szeptemberben, de csak most futottunk össze élőben az ebédlőben, és rögtön megölelt). Persze, biztos vannak kivételek. Meg ehhez idő is kell. A konferencián megölelgettük egymást többekkel, és az nagyon jó volt.
A másik meghatódás akkor következett be, amikor egy dán lánnyal énekeltünk egy dalt, amit 14 évesen tanultam, amikor kórussal jöttünk Dániába egy hétre. Fogalmam sincs, honnan emlékszem rá. A lány nem ismerte, de aztán megtaláltuk egy daloskönyvben, és rájött, hogy ismeri, csak már nagyon régen tanulta. Az egy olyan pillanat volt, amikor megint visszamentem az időben, és eszembe jutott, amikor egy dán általános iskolában voltunk, totál beleszerettem, mert volt külön zeneszoba, és ott akartam lenni állandóan. Milyen már, hogy van külön zeneszobájuk, tele hangszerekkel. És tessék, most itt vagyok egy északi országban, és egy olyan suliban tanulok, ami tele van hangszerekkel.

Láttunk valamit azért a városból is, az esti öbölt, az Operaházat, voltunk egy nagyon klassz kávézóban, sétáltunk céltalanul. Szeretek elveszni új helyeken, nem tudni, merre lyukadok ki. Oslo egyik része szakasztott olyan nekem, mint a II. kerület, azt vártam, mikor bukkan fel a Margit körút már, hol a Combino. Jaj, azok a végigröhögött, végigandalgott utcák, azok a baráti beszélgetések, szép szavak. Nagyon várom, amikor már olyan régóta leszek majd külföldön, hogy nem valami keserédes faszság jut eszembe, nem nosztalgiázom régi sztorikon, vagy nem leszek egészen szomorú attól, ami sose történt meg, csak vágytam rá. A legolcsóbb kaja valóban a McDonald's volt, menü cirka 3 ezerért. Sikerült megenni életem legdrágább hamburgerét és meginni a legdrágább sört egy helyen, amikor már bejártuk a fél belvárost, hátha eszünk valami nem fos gyorskaját, normális áron, hát nem. Ellenben a hamburger tényleg nagyon finom volt. A hónap további részében kizárólag kajára fogok költeni, pedig megfordult a fejemben, hogy hazaugrom. Ez a Nemes-Jeles casting elég viccesen hangzott, hogy mégis megkerestek, hogy a casting director szeretne megnézni, de aztán írt a nő, hogy olyan 5-6 fordulós, nekem meg nincs annyi pénzem, hogy repülgessek folyton, ha esetleg tovább is jutok. Kicsit bonyolult ez így, hogy itt élek, de ha otthon lennék, tuti mentem volna, már csak poénból is. A zeneterápiás karrierem kicsit fontosabb, mint az esetleges filmsztárrá válásom, hahaha. (De azért piszkál a gondolat, persze).

Sajnos minden jónak vége szakad egyszer, haza kellett jönnünk Oslo-ból (ennek senki sem örült, a bankszámlámat leszámítva). Mielőtt elindultunk a reptérre, vettünk magunknak szuvenír norvég pulcsit Molly-val. Nem tudtam ott hagyni, olyan meleg, a norvég zászló színeit viseli, és olyan, mint egy hosszú ruha. Turis, de így is annyi volt, mint otthon az új Zara kollekció. A rendkívül kényelmetlen, fázós buszút után kb. a buszvezető ébresztett, hogy megérkeztünk. Fasza volt arra hazajönni, hogy -22 fok van, a bringám meg a buszmegállótól 10 perc sétára hagytam az egyetemnél, ahonnan nyilván még haza kellett bringáznom. Harapni lehetett a levegőt. És igen, nem lesz túl nőies, amit most írok, de az orrodból kifolyó takony lágyan elkezd odafagyni az arcodra. Végül aztán valahogy otthon voltam, zúzmarás hajjal és sállal, hulla fáradtan. Az első két órámra meg se próbáltam bemenni, lehajtottam egy pálinkát, megittam egy Neo Citrant, és aludtam 2-3 órát. Utána hősiesen elszenvedtem magam statisztikára (már csak -17 fokban bringáztam), amiből nulla dolgot fogtam fel, és utána még kórusra is mentem, ami külön élmény volt, mert most tanulunk egy cseh nótát. Nincs annál viccesebb, mint nézni a finneket, ahogy egy magánhangzókat nélkülöző nyelven próbálnak egy amúgy sem leheletkönnyű darabot énekelni. Aznapi párbeszédek felnőtt férfiaktól: -Nem érzem az arcom. - Valószínűleg hideg van, mert nem érzek semmit. Szóval elég hideg volt aznap.

Nagy kihívás valahogy ez a kettészakadt élet. Úgy tudom leírni, mintha kicsit skizofrén lennék, tényleg, hogy van a budapesti Vera meg a finnországi Vera, és a kettő mintha nem lenne teljesen ugyanaz. Hogy integrálnom kell most magamban ezt a kettőt, azt az őrültet, aki a pulton táncol, meg azt, aki örül, ha egy-két teljes napig nem kell senkivel személyesen találkoznia és beszélgetnie. Azt, aki rozéfröccsöt iszik a nyári zsúfolt belvárosban, és aki a kihalt utcákon hasít a bringájával -22-ben. Azt, aki gond nélkül, felszabadultan cseveg, meg aki inkább elbújna a kötött, hatalmas pulcsijában, határokat nem feszegetve. Sokat röhögünk a csoporttársakkal, mennyire "finnek" lettünk itt kint, mennyire szeretünk magunkban lenni, másokkal nem ismerkedni, és sokszor tényleg jólesik. De a másik Vera igenis szeret ismerkedni, és szeret mások közelében lenni, túl érzelgős lenni, meg ölelgetni. Úgyhogy most próbálom megtalálni az utat kettejük közt. Mert mindkettő én vagyok.

Végre elkezdődött a szakmai gyakorlat, ami nagy szó, mert eddig szinte csak könyveket olvastam arról, hogy is működik ez a zeneterápia. Akinek még nincs semmi tapasztalata, az most megfigyeli a foglalkozásokat, de abból is hihetetlen sokat tanulunk. Közben heti egyszer van önismereti csoport, ahol kipróbálunk különböző technikákat. Van olyan napunk, amikor reggel 9-től este 6-ig bent vagyunk a suliban. Agyhalál, de legalább hasznos. Mondtam én, hogy nem lesz egy fáklyásmenet. De most türelmes vagyok magammal. Nem korholom magam, hogy nem bírok reggelente felkelni és tornázni, nem érdekel, mikor adom le azt az 5-8 kilót, ha szarul vagyok, reggel 6-kor megiszom a pálinkát és visszafekszem aludni (nyilván csak ha sokkal később kell kelni, és ha vészhelyzet van, pl. másnap repülőút). Végül is ki lesz velem kedves, ha én nem? Ez persze nem azt jelenti, hogy többé nem tornázom, hanem csak zabálom a csokit az ágyban, csak hogy hagyom a testem pihenni, ha tényleg arra van szüksége. Meg kezd egyre kevésbé érdekelni mások véleménye. Próbáljátok ki, elég jó érzés. Aki akar, megtalál. Például van egy barátom, aki frankón vett repjegyet, és kijön hozzám 10 napra. Minden tiszteletem. Pedig ez anyagi áldozat, meg hát az átlagember nem Finnországba jön, ha már kicsit úgy elege van a magyar virtusból meg a télből, és kiruccanni vágyik. Az igaz barátságok meg kapcsolatok másokkal megmaradnak. Akkor is, ha hónapokig, évekig nem találkoztok, ha ritkán beszéltek, vagy sokáig nem beszéltek. A többit meg nem bánom, menjen. Ha nem valódi, ha fájdalmas, ha nem szeretetteljes, akkor vigye el a bármi. Az ördög, a kánya, egy vitorláshajó. Itt nekem már nincs helye másnak. 

Ölellek titeket!