Kedveskék,

nem terveztem írni, de ma hajnalban ez a klassz rövidfilm nyert egy Oscart (Mindenki nyert, ugyebár, ezt a poént nyilván nem lehet kihagyni), én meg már hetekkel ezelőtt megnéztem, és volt egy csomó gondolatom, amit aztán jól elfelejtettem mind, pedig akartam írni valahogyan róla, de kinek van ugye ideje ilyesmire. Szerencsés véletlen egybeesés, hogy síszünetünk van, amolyan "olvasós hét", így hívják ezt itten minálunk, de én most olvasás helyett írok. Igyekszem úgy, hogy ne csak a film legyen a téma, mert 1. még ha az is a címe, ami, nem mindenki látta, vagy nem mindenkiből váltott ki tetszést. 2. a film jó néhány háttérüzenetet közöl, ami fontos téma, de mégse beszélünk róla eleget.

A blog továbbra sem irodalmi vagy művészi, úgyhogy itt nem lesz profi filmkritika, és nem én fogom megírni a huszadik "miért imádjuk a Mindenkit, miért kéne kötelezően megnézni tényleg mindenkinek" cikket, csak a saját nézőpontomat fogom leírni, a szokásos random beeső bazmegekkel, mert én már csak ilyen káromkodós fajta vagyok. Néha. Nem fogom egekig magasztalni se, habár én bőven azok pártján vagyok, akiknek nagyon tetszett, de azt hiszem, a legjobban azok tudnak azonosulni a tartalommal, akik nagyjából ebben nőttek fel, úgyhogy zenei általánososok, kóristák alapból valószínűleg erősebben kötődnek a filmhez. Azonban szerintem sokakat úgy is megfogott a benne rejlő egyéb bújtatott üzenetekkel, hogy sosem volt semmilyen zenei múltjuk. Nem ragozom, az ellenállás, lázadás népszerű téma manapság, és ezt bárki tudja, aki csak napi egy hírt elolvas teljesen mindegy milyen hírportálon. 

Egyszer voltam egy előadáson Ukrajnáról, ahol arról beszélgettek, hová tűnt a baloldal Európában. Nagyjából az volt a konklúzió, hogy hát baloldal, az kéremszépen nincs (a világpolitikába meg már ne is menjünk bele inkább). Nem terveztem politizálni a blogomon, többezer kilométerre utaztam, hogy nyugtom legyen kicsit, de hazudnék, ha azt mondanám, nem foglalkoztat. Amíg ki nem jöttem tanulni, jártam tüntetésekre, a magam minimál, szerény módján próbáltam így-úgy részt venni társadalmi eseményeken. Hányok az akármilyen kisebbségek kirekesztésétől, a homofóbiától, az egészségügy és az oktatás állapotától. Ez a világ bármely részén probléma, hogy az emberek egy része, akiknek van elég pénze meg hatalma, nem látnak tovább a saját seggüknél, és az se érdekel senkit, hogy lehet, pár tíz év múlva elhullunk, mint a legyek, mert szélsőséges időjárási körülmények lesznek, az élelmiszer elfogy, vagy ehetetlen fos lesz, a fákat kivágtuk, és aki nem hal meg rögtön háborúban vagy éhínségben, azt lassú és fájdalmas betegség viszi el. Nem vagyok pesszimista, csak realista. Attól, mert félrenézünk, még elég nagy szopás folyik itt. De nem is abba akarok belemászni, hogy kinek hova kéne szavaznia, hanem hogy elszomorít, hogy mindent hagyunk. Jómagam speciel bárkit szívesen látnék kormányon, aki mondjuk még nem volt az elmúlt 25 évben a Parlamentben. Na de zárjuk rövidre a témát, mert az ellenállásról van csak itt szó, ahogy a filmben is. Lássuk be, sokak által szapult román szomszédaink ötször leköröznek minket, ha a jogaikért való kiállásról van szó. A lengyelek nemkülönben.
Szóval a magamfajta békés, erőszak nélkül változást akarónak jólesett látni, hogy van az összetartásnak és szelíd ellenállásnak az a szintje, ami után az elnyomónak nincs más dolga, mint dühösen levonulni a színpadról. Igen, lehet kicsit nyálas húzás, persze, kicsit idealista, de mégis, ha filmen, kicsiben nem kezdik el, akkor mire számítsunk?

Tavaly szintén nyert magyar film Oscart, a Saul fia lett a legjobb idegen nyelvű film. Bevallom, a mai napig nem láttam, pedig akartam. De hát az ember nem ül le csak úgy holokauszt filmet nézni egy kellemes vasárnap délután. Persze jöttek a kurva értelmes kommentek a mostani Oscar után, hogy végre egy film, ami nem a holokausztról szól, és mégis nyert. Vagy az ennél is szofisztikáltabb honfitársaink rögtön elkezdtek nyíltan zsidózni, mert hát nyilvánvaló, hogy liberálzsidóbolsevikkommunistasorosbérenckormányelleneshazaárulómomentumos (istenem, úgy félek, hogy kihagytam valamit, pedig biztos) lehetett csak, aki részt vett a filmben, a szereplő gyerekek meg idióta picsák és momentumos barmok lesznek biztos később. Nem tudom, honnan tettek szert ezek az emberek ennyi gyűlöletre, tökre sajnálom őket. Az viszont igaz, hogy a film sikere többek közt abban rejlik, hogy egy olyan témát dolgoz fel egy olyan környezetben, ami jobbára semleges, de valahogy mégis mindenkit érint. Vagy azért, mert jó volt egy közösség tagjának lenni, vagy mert van egy sztorink a kiközösítésről, kirekesztésről, vagy csak arról, hogy valamilyen művészeti órán rommá alázott a tanár mások előtt, vagy négyszemközt. Ki ne érezte volna, hogy "nem elég jó"? Ki ne érkezett volna újonnan egy közösségbe, ahova próbált így-úgy beilleszkedni? Ki ne örülne egy új barátnak, akiben bízhat? Ki ne szeretné a bármilyen felettesét együttes erővel elküldeni a bús picsába, ha az szemét módon viselkedik?

Na, ezt a kört letudtuk. Relatíve semleges téma, környezet, jó színészi játék, fájó vagy vidám emlékek általános iskolás éveinkből. Igen, ennyi, ettől sikeres, mert egyszerű, mégis tele mögöttes tartalommal. Nekem, és sok más zenei áltsulisnak meg sokkal többet jelent. Az életem nagyjából felét ilyen-olyan kórusokban töltöttem, az éneklés ovis koromtól a sajátom. Pár évig néptáncoltam is, voltunk különböző táncos fesztiválokon, de sajnos az abbamaradt. A filmben megszólaló kórusmű-részletek a gyerekkoromat és a kiskamaszkoromat juttatják eszembe. Tudom, milyen Éneklő Ifjúság versenyre készülni, feszülten várni a kórusvezető intésére, a tanárban megjelenő "ne basszátok el" érzésre, meg a bennem megjelenő "remélem, nem fogjuk elbaszni, meg a zongorista se" feszültségre. Látni a Bakátsos gyerekeket, akik pizsiben várják az Oscart, olyan volt nekem, mint várni az eredményhirdetést egy-egy kórusverseny vagy néptáncverseny után. Tök más elsőnek lenni egy helyesírásversenyen, ahol minden rajtad múlik, és egész más élmény helyezést elérni vagy nyerni egy kórusversenyen vagy néptánc fesztiválon. A közösségnek tényleg ereje van, és én csak most kezdem el érteni ezeknek az érzéseknek a tudományos hátterét, mert most tanulom, mitől is olyan erőteljes a közösségi éneklés, a kórustagság, mit tud az emberi hang.

Nem fogok nektek tudományos cikkeket meg könyveket ajánlani, akit behatóbban érdekel, úgyis rákeres, vagy üzenetben lehet nekem is írni, igaz, most jobbára csak angol nyelvű szakirodalmat bújok. Annyi biztos, hogy saját tapasztalat alapján elmondhatom, hogy az éneklés és a különböző kórusok rendkívül erőteljesen alakították a személyiségemet. A sima áltsulis kórusok után már felnőttként beléptem a Soharózába, ott kezdődött az improvizációs éneklés meg egy csomó más. A Hangfürdőnek is iszonyú sokat köszönhetek, az ottani relaxációs és imprós technikák, a közösség annyi mindenre megtanított, amire talán a két év mesterképzés se tudna. Végül a Csíkszerda se maradt ki, csak hogy meglegyen minden a palettáról. Akárhányan is voltunk éppen ezekben a kórusokban, éneklő közösségekben, akárhányféle személyiséggel, a hangadás, a szinkronizáció és a játékosság közös volt. Végül is ennyi most is közös a kinti kórusomban. Nem beszéljük egymás nyelvét, de összemosolygunk, amíg együtt szenvedünk a finn, észt, cseh, angol, német és magyar darabokkal. A beéneklés alatt meg lehet tudni, ki milyen hangulatban érkezett, és akkor még nem is beszéltünk egy szót se. Aztán meg minden rendes kórusnak van pár törzskocsmája, ahova alkalomadtán be-betérnek a tagok, akik éppen ráérnek. Kórustagnak lenni hatalmas koncentrációt igényel, ugyanakkor empátiás készségnek is kell lennie rendesen.

Nagyon hasonló témában egyébként ott van a Kóristák c. francia film is, ajánlom megtekintésre. Egyébként meg sose higgyétek el senkinek, aki azt mondja, nem tudtok énekelni. Ha tudsz beszélni, tudsz énekelni is. Lehet, nem a Zeneakadémia jazz-ének tanszakán fogsz végezni (de az is lehet, hogy igen), de rengeteg jó pillanatot szerezhetsz magadnak, akárcsak ha otthon, zuhany alatt énekelsz vagy ha másokkal együtt. Az utcán, részegen vállalhatatlan számok éneklése is ér. Csak mert jó és mert felszabadít.

Rólam most csak annyit, hogy legalább annyira utálok mindenkit, aki hóvirágos, tavaszi képet posztol, mint amennyire az összes Kanári-szigetekre emigrált barátomat a tengerpartos fotóikkal. Ezt teszi velem Finnország, sajnálom. Azért még bírom valahogy, néha kicsit lerobbanok egészségileg, néha enyhe idegösszeomlást kapok, de azért tolom a szekeret. Már érzem a tavaszt, nem tudom, honnan, mert átlag -5 fok van, néha napokig esik a hó, de belső órám és a madarak csiripelése akkor is azt a hamis illúziót kelti bennem, hogy február után egyértelműen tavaszi hónap jön. Tonnaszám eszem a fokhagymát (szobatársam nincs, nyugi), a gyömbért, meg zöldséget, gyümölcsöt, a napi vitaminkoktélról ne is beszéljünk. Most vettem grapefruit olajat is vagy mit, nem olyan, mint az otthoni grapefruitmagcsepp, arról nem is hallott itt senki, ennek meg ilyen fura állaga van, de megnéztem google fordítóval, és lehet belsőleg is alkalmazni. Remélem, erősödik az immunrendszerem tőle, mert kurva drága volt, szarul esne, ha közben nem csinálna semmit. Szóval a szünetet már úgy vártam, mint a messiást, valamelyik nap hazajöttem suliból korábban, mert olyan atomfáradtság és betegség előtti állapot jött rám, hogy majdnem elaludtam szakmai gyakorlat közben (hálistennek nem én tartottam, az kínos lett volna). A hónak kicsit örülök, mert legalább lehet biciklizni megint. Volt pár nap olyan jégpáncéllal, hogy már attól is be voltam szarva, hogy elsétáljak a kinti szemeteskukákig, és mindennap hálát adtam az égnek, hogy épségben hazaértem. Megtartottam a szakdolgozatomról a prezentációm, melynek talán legértékesebb része a Radiohead-idézet volt. Igen, van szerencsém egy olyan suliba járni, ahol a tanáraim, PhD-kutatók előtt nem szégyellek elsütni egy Radiohead nótát egy félig-meddig tudományos prezentációban. Zenélni általában este van időm, vagy akkor jut eszembe, ha egyáltalán. A lakótársaim biztos nagyon örülnek, amikor este 10 után nekiállok bús balladákat vagy hangos, vidám dalokat pengetni a gitáron vagy ukulelén. Muszáj azonban valamit kezdeni, mert sajnos nem valószínű, hogy a vörös szőnyegen fogok libegni filmsztárként, ennek a lehetőségéről most lemondtam, haha. Néztem repjegyeket tavaszra mindenféle helyre, de a szomszédos országokat leszámítva kb. mindenhova tök drága menni, még haza is. Küldjetek meleg napfényt postán. Gondolok rátok sokat. Azokra is, akikre nem akarok. A nagy életbölcsességeket és csodálatos felfedezéseket, amiket az életről és az univerzumról teszek nap mint nap, nem most fogom megosztani veletek, mert ez egy amolyan Oscar különkiadás volt, valamint egy könnyes nosztalgia elmúlt gyermekéveim után. Kirakom ide a filmet, legalább pár napig még nézhető megint, sajnos az angol feliratos verzió nekem eltűnt (de lementettem az angol feliratot, ha valaki elég okos és ügyes, hogy kombinálja a kettőt valahogy, sajnos én nem, és időm sincs most erre). Ha van valami, kommentáljatok, írjatok, hívjatok. Csókoltatás!

http://www.mediaklikk.hu/2017/02/18/mindenki/
http://ccSubs_com_mindenki-sing-2017-oscar-winning-best-live-action-short-film_en.srt