Valójában a kutatási tervemet kéne írnom, de tele van a fejem az elmúlt hetek történéseivel meg a tegnap délután-este-éjszaka vibrálásával. Pont egy hónapja írtam utoljára, akkor azt gondoltam, most egy jó ideig úgyse lesz mit írnom. Elég nyugis itt az élet, relatíve, állandó bulizáshoz meg nyilván nincs felesleges pénzem, mert itt minden tök drága. Kész vagyok a finn vizsgákkal, és ahhoz képest, hogy gyakorlatilag nulla energiát és időt bírtam rászánni, egész büszke lehetek magamra, mert így is 3-ast kaptam, ami nem rossz. Ha akarnék, mehetnék tovább vele, de szerintem nem lesz rá időm jövő félévben, mert elkezdem a szakmai gyakorlatot, valószínűleg kettőt is egyszerre, legalábbis remélem.

Rohadt ijesztő, kedveskéim, be kell valljam. Ijesztő és fura, hogy vége ennek a félévnek, azt leszámítva, hogy van még 1-2 húzós beadandó, már nem lesz több óránk. Hogy történhetett ez? Mi történt február és május közt? Mi a jóisten folyik?! Még mielőtt részletesen elmesélném, milyen csodálatosan zártuk le ezt az évet, próbálok visszaemlékezni néhány jó sztorira az elmúlt hetekből. Volt pár.

Eszembe jut például, mikor egyik barátnőm szülinapi buliján voltam, és úgy volt, hogy lesz északi fény kint. Végül egyedül sétáltam ki a pici tóhoz, és ott ücsörögtem a jeges havon vagy egy órát. Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem mentem rá a tóra ellenőrizni, vajon tényleg teljesen be van-e még fagyva. Nem voltam elveszve, és remekül éreztem magam. Azt ugyan nem tudom, láttam-e fényeket, mert nem volt rajtam a szemüvegem. A barátaim azonban elkezdtek keresni, én erről nem tudtam. A telefonom lemerülőben volt. Fogalmam sincs, hogyan kerülhettük el egymást, de sikerült, én meg azon izgultam, lemerült telefonnal hogy jelzem nekik, hogy visszajöttem, és szeretnék bemenni a házba. Igaz barátokra leltem itt azonban, mert a csajok beraktak egy jó nagy szikladarabot az ajtóhoz, hogy nyitva maradjon, és be tudjak menni. Megfigyeltem, hogy szeretek egyedül lenni, és csak úgy elcsászkálni valamerre. Másnap vettem észre, hogy elhagytam a kesztyűm egyik felét, így visszasétáltam a tóhoz, hátha meglesz. Van egy olyan érzésem néha, hogy itt Finnországban semmi sem vész el csak úgy, úgyhogy volt miért reménykednem. Szerencsére ott volt a tónál, én meg elképedve tapasztaltam, hogy csoda, hogy nem törtem ki a bokám előző este, mert minden iszonyú csúszós volt. Viszon a nap szépen sütött, egész langyos, kellemes idő volt (úgy értem, plusz 5-6 fok legalább, haha). Arra emlékszem, előző este seggen csúsztam a jeges havon, mert még szét volt fagyva az egész, és hangosan röhögtem magamon. Ó, azok a csodás finn erdők a magas fenyőfákkal és a fák ágai közt átszúrődő napfénnyel...sosem elég.

Eszembe jut az is, amikor szintén elég jó előrejelzések voltak északi fényre, és egy csoptársammal nekivágtunk a sípályának. Annak a tetejéről elég jó belátás van a városra, és kicsit kevesebb a fényszennyezettség is. Összeakadtunk az úton egy csajjal, aki szintén arra indult, úgyhogy egy darabig jött velünk. Jó időbe telt, mire felértünk, a sípálya tetején meg ott találtuk Ricardót, az északi fény csoport nagy szakértőjét. Állítása szerint épp lemaradtunk róluk, de maradtunk még elég sokat, miután ő már feladta, és hazament. Mi valami görög húsvéti kalácsot ettünk és vártuk a csodát. Végül láttunk kicsi, halvány fényeket. Van valami mágikus, különleges a finn természetben, amit nehéz elmagyarázni. A szél zúgása, a hatalmas fák, a derengés éjszaka, ami az év ennek a szakaszában már megjelenik, mert egyre hosszabbak a nappalok. Pont ezért már nem is lehet igazán jól megfigyelni az északi fényt. El kell majd mennem Lappföldre, hogy lássam, hogy is néznek ki igazából. Nagyon hűvös volt áprilishoz képest, kb. 2 fok, szétfagytunk. De legalább láttam hullócsillagot meg némi északi fényt. Lejönni nem volt egyszerű, mert jó meredek a pálya, ezért Ricardo módszerét alkalmazva szépen seggen csúszva, félig oldalazva jöttünk le. Jó móka volt, nagyon kedvelem ezt a görög csoptársam, mindig benne van az ilyen őrültségekben.

Voltam egy istenkirály jazz koncerten is a csajokkal. A helyi jazz banda lépett fel meg egy másik valami más városból. Elkpesztően fasza, minőségi zenét játszottak. Már jó ideje hiányzik a jazz, de ilyen jóra azért nem feltétlen számítottam. Koncert után az volt a terv, hogy bedobunk egy italt meg eszünk valamit, ehhez képest rendes kocsmatúrát tartottunk a városban, hajnalra keveredtünk haza. Legalább láttuk, hogy kocsmázik a finn nép. Az egyik helyen egy fickó finn rapet tolt nekünk, majd elegánsan belehányt a borospoharába. Nem csodálom, az a bor, amit vett, egy fos volt, én mondom. Magyarként elég finnyás vagyok, ha vörösborról van szó. Egy másik helyen meg fel akart szedni egy finn pasi, annyit értettem, hogy azt mondta, gyönyörű vagyok, ennél tovább nem terjed a tudásom sajnos. Mondtam neki, hogy ha értelmes kommunikációt szeretne, váltsunk angolra. Miután finoman közöltem vele, hogy mi megyünk tovább, az asztal másik végéről bámult állva és vigyorogva. Panaszkodom a finnekre, hogy nem beszélgetnek velem, bezzeg ha részegek, rögtön más tészta. Ami viszont meglepett, hogy a pultosok milyen figyelmesek és kedvesek voltak, rögtön jöttek kérdezni, nem zavarnak-e a srácok meg segítettek lerendezni kisebb konfliktusokat. Egyszerűen szerették volna tudni, minden rendben van-e. Azon az estén azt hiszem, örök barátságot kötöttem a jazz zenekaros lánnyal, aki egy barátnőm barátnője. Volt ott szó mindenről, kommunizmus, alkohol, egészségügy, politika, felváltva hívtuk meg egymást különböző italokra. De inkább ő, úgyhogy lógok neki egy párral. Az este végén valami igazi minőségi füstölt whiskey-t ittam, vagy mi volt az.

A whiskey-ről jut eszembe, Zsuzsi meglátogatott, és hozott egy üveg Scotch-ot. Nem tudom, emlékeztek-e még, mikor arról beszéltem, hogy nem vagyok egy nagy whiskey-s, de mostanában megiszom egy-egy pohárral, viszont azért arra nem vetemedek, hogy vegyek magamnak egy üveggel. Vigyázz, mit kívánsz, kb.másnap ott volt az asztalomon a skót whiskey. Főztünk lecsót meg ittunk pálinkát jó magyar módra, klassz volt.

El ne felejtsem, itt is volt május elseje, és kb. ugyanúgy ünneplik, mint mi otthon. Kiülnek piknikezni a szabadba és isznak. Meg viselik a diplomaosztón kapott fehér tengerészsapkát, és különböző egyéb kis eseményeket szerveznek. Azt hiszem, túl régóta élek már itt, mert aznap nevetségesen optimista hangulatba kerültem pusztán attól, hogy felment plusz 11 fokig a hőmérséklet, és nekem ez már maga volt a tavasz. Otthon kb. ilyenkor vesszük elő a télikabátot, mert hideg van, én meg itt aznap tüntetőleg felvettem a piros tavaszi kabátom és le is vettem napközben. Nagy váltásnak tűnt, hiszen előtte való 1-2 nap még havazott, és vastag hóréteg fedte be a várost egy rövid időre április végén. Nem tartott a jó idő sokáig, és még így május közepe felé is simán havazik néha. Már csak röhögök rajta. Egyszer volt egy tök meleg nap, amikor egészen 18 fokig felment a hőmérséklet, a teraszon napoztam meg izzadtam. Annyira égetett a nap, hogy még naptejet is felraktam. Egészen tizennyolc fok, érted. Vicces, mennyire átalakult a hőérzetem meg a hidegről alkotott fogalmam.

Végre nem szenvedek hiányt klassz muzsikában, elmentem egy kórustársam zongora diplomakoncertjére. Az ilyenek általában halál unalmasak szoktak lenni, egy óra után már azon szenvedek, ne aludjak el, bármennyire is szeretem a klasszikus zenét, na de nem az övé! Volt kortárs tánc, szép ruhák, vetítővászonon finn tájképek és versek / dalszövegek. Maga a téma az "északi hangulatok" volt, és akkor valahogy elkezdtem megérteni az északiak lelkületét. Volt valami megfoghatatlan a zenében, a képekkel és szövegekkel együtt előadott darabokban, de ahogy hallgattam és próbáltam lefordítani, valahogy beütött. Éreztem a hideget, a hóesést, a szomorúságot és végül a tavasz újjászületését. Nagyon ügyesen rakták össze, lehet így is zárókoncertet adni.

Nem igazán emlékszem most hirtelen másra, pedig biztos történt még pár vicces dolog. Tulajdonképpen véget ért a tavaszi félév (még ha a tavasz soha el sem érkezett eddig), és a tanáraink szerveztek egy sétát. A séta lényege az volt, hogy beszélgessünk párokban, kinek milyen volt ez a félév, mit tanultunk stb. Úticélunk pedig egy tó melletti mökki, azaz nyári faházikó volt. Nyilván Molly-val mentem, akivel totál más dolgokról beszélgettünk, és aki hatszor leállt, mert látott egy cuki kutyát. A barátaim egy része kutyamániás. Abban viszont mind egyetértettünk, hogy teljesen hihetetlen, hogy vége az első évnek. Igaz, nekem nem volt saját kliensem, de rengeteget tanultam a megfigyelésből is. Pusztán az, hogy ennyi helyről, ennyiféle más háttérrel rendelkezők munkáját figyelem, már abból sokat lehet tanulni. Néha tök megható és érzelmekkel teli volt nézni a terápiás foglalkozást, erősen fókuszált figyelem szükséges hozzá. Minden szerdánkat és csütörtökünket nagyrészt lent töltöttük az alagsorban. Az ott töltött idő eléggé összekovácsolt minket, kialakult egy tök jó társaság, kötődés egymás közt. Sokat zenéltünk, énekeltünk, impróztunk. Az önismeret is hasznos volt, szembesültem pár igazi félelmemmel, vágyakkal és kihívásokkal. Igazi áldás egy ilyen multikulturális közegben tanulni. Na de kanyarodunk vissza a sétához.

Kalandos sétánk után végre megérkeztünk a mökkihez. Nyári kis házikó, érted, de még a tavasz sincs sehol. Még a hó is szállingózott a sétánk közben kicsit. Ettől függetlenül, ha Finnországban vagy, mindenképp ki kell próbálnod a tóparti mökkit szaunával egybekötve. Nekem leesett az állam az egész hangulatától, a házikó belseje meg egy magyarországi parasztház berendezésére emlékeztetett. Összeszedtük a gondolatainkat a félévről, és beszélgettünk, milyen fura is volt, és hogy mennyire sokan átélték, hogy egyedül vannak és magányosak, de ez tök rendben van, sőt, fontos is. Engem ez az egész képzés megváltoztatott, de legalábbis annyi biztos, hogy nem vagyok ugyanaz a csaj, aki július 28-án pityergett a repülőn ülve. Igazán szórakoztató emberekkel ismerkedtem meg, akik közül többen valóban a barátaim is lettek. Volt kint egy tűzhely-szerűség, ahol lehetett grillezni, amit akartál. Néhányan tollasoztak, volt, aki falatozott, és amikor igazán hűvös lett, bementek a házba zenélni. Két szauna volt a tó mellett, egy sima finn szauna meg egy füstös szauna. A különbség a hőmérsékletben volt meg nyilván a füstben. Bűzlöttünk utána, mintha egész nap tűz melett ültünk volna. Ez a fajta szauna nagyon különleges, még itt is, nincs belőle sok. Láttam, hogy néhány csoptársam félmeztelenül szaunázott, úgyhogy úgy voltam vele, üsse kő, én is leveszem a bikinifelsőt. A finnek amúgy is meztelenül szaunáznak, de azt hiszem, arra azért nem voltunk felkészülve, főleg, hogy tanárok is voltak ott. Nagyon felszabadító volt. Többször is a tóban hűtöttem le magam, nem volt annyira hideg, mint mikor még pár hete mentünk, állítólag már ilyen 8 fokos is lehetett, de nem tudom, nem vagyok ebben teljesen biztos. Mindenesetre rendesen úszkáltam benne egy kis ideig. Aztán mikor kijöttem a vízből, mondtam a többieknek, hogy tök jó, és akkor esett le, hogy amíg én egy szál csöcsben rohanok fel vissza a szaunához, az egyik óraadó tanár ott áll fent. Na mondom fasza, mindegy, legalább nem a professzorunk, aki egyben a szakdoga témavezetőm is. A csávó felvett fészbukon, fogalmam sincs, miért, mert szinte senki mást nem vett fel. Szerintem nem tudja, valójában ki vagyok, na de sebaj. Én is láttam cserébe a pucér seggét, úgyhogy kvittek vagyunk. Azért visszavettem a bikinifelsőm, nem akartam, hogy az összes tanárom (mind pasi) lásson, és ők is felvették a kisgatyát. Ahelyett, hogy a többiekkel beszélgettem volna, végeláthatatlan órákat töltöttem a szaunában, azokkal csevegve, akik épp ott voltak, közben meg ittam a sört, és néha csobbantam a tóban. Elképesztő volt a kilátás. Van valami a finn természetben, amit nem tudok elmagyarázni. Úgy éreztem, napokat tudnék ott tölteni a tavat bámulva, szaunázva. Valószínűleg egy finn veszett el bennem. Kíváncsi vagyok, hogy hívják. Mikor már mindenki megunta a szaunát, és felment kajálni vagy zenélni, én még akkor is ott hesszeltem. A barátaim azt hitték, meghaltam vagy ilyesmi, haha. Egyik tanárommal dumáltam egész sokat, aki Budapesten kezdte a nászútját a feleségével. Ha választanom kell, hogy a többiekkel zenélek, vagy sztorikat hallgatok pálinkatípusokról meg a Balatonról...nem könnyű döntés, de az utóbbi mellett döntöttem. Én voltam a legeslegutolsó, aki kijött a szaunából, és még pont elcsíptem egy kis jam sessiont a házban. Körbeadtam a whiskey-t, mert egyedül inni nem olyan jó, és amúgy is, ez jóféle whiskey, jó érzés volt megosztani. Aztán még kint beszélgettem a tűznél a professzorunkkal. Nagyon klassz forma, rendkívül kedvelem. Azt hiszem, nagyon hasonló módon értékeljük a természetet és az élet adta lehetőségeket.

Úgy tűnt, sosem ér véget az este azzal a szite állandó félhomállyal, derengéssel. Este 10 körül vagy még azután megy le a nap és 11-kor még elég világos van, ami különös hangulatot kölcsönöz az erdőnek. Egészen gyönyörű volt, el se akartunk onnan indulni. A prof egy nagy öleléssel köszönt el, és az egész tök megható volt meg érzelmes. Ez nem valami szokványos dolog, megölelni hosszan egy tanárod és közben tudni, hogy valami nagyon fontos történt az elmúlt hónapokban. Azt hiszem, sosem felejtem el a tegnap estét. Tegnap mind beleszerettünk Finnországba, úgy istenigazából, és ugyan a barátaimmal panaszkodtunk, milyen honvágyunk van és milyen szar az időjárás, tegnap más volt. Tegnap ráébredtünk, hogy ez az egész sztori sajnos nem tart örökké, és már attól is szomorúak vagyunk, hogy nyáron nem látjuk egymást hetekig, abba pedig bele se akarunk gondolni, mi lesz jövőre ilyenkor. Hazafele sétálva drága Molly-val beszélgettem, hogy tényleg, mennyi már az esélye, hogy mindketten itt kötünk ki, a semmi közepén, totál random vadidegenekkel töltöm a 30.szülinapom, megismerkedem valakivel, akivel van közös otthoni ismerős stb. Fogalmam se volt erről, sose terveztem Finnországba költözni. Terveim közt szerepelt a külföld, hogy majd az épp aktuális szerelmemmel kiköltözünk valahova, vagy legalábbis olyan helyre jövök, ahol már laknak barátok. De az élet nem egy tündérmese, herceggel fehér lovon, és a korábbi terveimhez képest felmondtam a melóban, szakítottam, és kijöttem erre a helyre, aminek a nevét kiejteni se tudtam, és nem ismertem egy árva lelket sem. De tudjátok mit, egyáltalán nem bánom. Még most se tudom, hova vezet ez az egész, mit fogok csinálni, ha elvégeztem a képzést. De fantasztikus új barátokat szereztem, csomó őrült dolgot csináltam, végigbringáztam a telet, órákat töltöttem egyedül a szobámban vagy kint a természetben, megtanultam egy csomó finn kórusművet, néhány menő tánclépést, és rengeteg elméleti meg gyakorlati zeneterápiás dolgot. Nem beszélve a finn nyelvről. Attól tartok, amikor hazamegyek, ki fog csúszni a számon pár mut' hei meg moi vagy anteeksi, és senki nem fogja érteni, mi van.

Még van jó pár hetem itt, mielőtt hazamegyek. Mint például a fent említett kutatási terv, öhm. És kórus ezerrel. Lesz vagy 4-5 koncertünk, és sose tudom, mikor mi van és mit éneklünk. Lehet, többet kéne néznem a kórus honlapját. Általában fogalmam sincs, mi folyik, kivéve mikor Rita beszél hozzám magyarul. Sokszor örülök, hogy rajtunk kívül senki más nem érti, haha. Nagyon várom már, hogy hazamenjek, de van egy csomó szép emlék és pillanat, amire jó lesz visszagondolni, és elmesélni az otthoniaknak. Sose tudhatod, mások mit gondolnak rólad, és milyen benyomást teszel rájuk. Hazaviszem ezeket az emlékeket, és előveszem őket, amikor furán érzem magam, és higgyétek el, ez elég gyakran előfordul. Eszembe fognak jutni az ebédszünetek, hogy milyen izgatottan vártuk a kaját, meg hogy mi lesz ebédre, a közös zenélésekre meg éneklésre a kisszobában, a tavaknál ücsörgésekre, hogy ott valahogy teljes vagyok, a lindy hop órák vidám hangulatára, a szélesen vigyorgó táncos pasira, a kórussörözésekre, megpróbálni értelmesen kiejteni kórusműveket a világ sok tájáról, elveszettnek és magányosnak lenni, aztán mindezzel teljesen rendben lenni. Azt gondolom, itt van most a helyünk. Totál random, nagyon klassz. Tudom, hogy a következő év elég nehéz lesz, főleg nekem, akinek semmi tapasztalata nincs. Remélem, el tudom kezdeni a kutatásom, és nem leszek borzasztó rossz terapeuta. Húzós lesz a két gyakorlatot egy félév alatt megcsinálni, de közben remélem, hogy összejön. Lehet, hogy néhány hobbit fel kell adnom emiatt, de majd meglátom, hogy tudok egyensúlyozni a munka és a szórakozás közt.

Nyilván ez még nem a vég, és talán nem kéne ennyire érzelmesnek lennem, de nézzünk szembe a tényekkel, vége az első évnek, és a felénél tartunk a képzésnek. Hihetetlenül hálás vagyok, hogy ilyen menő, klassz emberek vesznek körül, és teljesen odavagyok a finn természetért is. Mindenkinek csodás nyarat kívánok (úgy értem, hé, Finnország, legalább tavasz lehetne mondjuk most rögtön), bárhol is töltsétek, élvezzétek a zenei fesztiválokat, a hazai ételeket, hogy láthatjátok a családot és a barátokat, és szerezzetek újakat is. Egyértelmű, hogy jövök vissza, hogy még többet tanuljak és felfedezzek, és az is biztos, hogy hiányozni fog ez a hely, mert időközben a második otthonom lett valami fura, különös módon. Nem rögtön szerettem bele Finnországba, nem egy ilyen szerelem első látásra sztori volt, mint amikor elragad a szenvedély, majd szép lassan lenyugszol. Sosem volt rossz érzésem vele kapcsolatban, még akkor se utáltam olyan igazán, amikor szar idő volt (vagyis 80%-ban hahaha), de az beletelt egy jó időbe, mire elfogadtam nagyjából a kulturális különbségeket, és mindazt, amit amúgy az ország nyújt. Megtanított igazán hálásnak lenni és kicsit lelassulni. De ha egyszer megtalálod a hozzá vezető utat és tudsz kapcsolódni valahogy ehhez az országhoz, maradni szeretnél. Ezer csók, kedveskéim, nagy ölelések, maradjunk vonalban, aztán sokatokkal hamarosan találkozom is! Már nagyon várom.