Vége lett a sulinak, leadtam a kutatási tervem meg az utolsó zeneterápiás beadandóm is. Egyik se lett épp a legjobb, amit valaha írtam, de őszintén, totál nem volt már motivációm a végén, mikor lényegében lezártuk a félévet, nem volt már óránk, és szinte az összes közeli barátom hazahúzott már. Az utolsó hetek nem voltak teljesen egyszerűek, volt benne kihívás meg érzelmi túlcsordulások, azért nem szórakoztam rosszul.
Sok időt töltöttem a tónál meg az erdőben, plusz volt egy rakás kóruspróbám meg fellépés. A finn természet néha szó szerint hívott, hogy tekerjek ki a tóhoz, ennek köszönhetően volt szerencsém gyönyörű napfelkeltéket és naplementéket nézni. Naplemente 11 körül van, napfelkelte fél 4 fele, gyakorlatilag sosincs sötét, állandó félhomály van minimum. Amikor legutóbb voltam a tónál, tényleg úgy éreztem magam, mintha egy tündérmesében lennék. Kicsi tündér a fák közt bringázik, sétál, bámulja az erdőt, a fényeket meg a tavat. Akkor valahogy leesett, hogy igen, lényegében a saját tündérmesémet élem, aminek én vagyok a főszereplője. Nekem kell megküzdenem a sárkányokkal meg mindenféle próbatétellel, de az erő velem van. Lehet, hogy ez a finn sisu, amit nehéz lefordítani, de nagyjából bátorságot, kitartást jelent, és benne van a finn nemzeti öntudat is. Igaz, nem vagyok finn, de ez az ország és kultúra elég nagy hatással volt rám jó és rossz értelemben is, de erről még később írok.
Ez a sok fény teljesen felborította az alvásritmusom, főleg mert nincs rendes sötétítőfüggönyöm, csak redőny, az meg nem ér valami sokat. Végre kb. tényleg nyár van, haha, persze ne arra a nyárra gondoljatok, ami otthon van. Itt ez olyan 15-20 fok körüli hőmérsékletet jelent, ritkán esetleg 25 körülit, és ha már 20 fok van nagyjából, tökre melegem van. Elég régóta élek itt ahhoz, hogy 15 fokban felvegyem a kis kockás szoknyám harisnya nélkül és ne fázzak. De az idei tavasz szokatlanul hideg volt még Finnországhoz képest is, valamint június elsején arra eszméltem az ablakon kinézve, hogy jégeső van, majd egy random hóvihar is befigyelt. Hallottam én a Szent Iván éji havazásról, de azért mégis csak meglepett, amikor ilyenkor kellemes melegnek és napsütésnek kéne lennie. Érted, hóesés júniusban.
Leginkább pihengettem meg barátokkal voltam az elmúlt pár hétben, kaja, pia meg kórus. A legtöbb jó barátom már nem volt itt, mert leléptek május közepe fele, de szerencsére azért maradt néhány, akik bearanyozták a napjaimat. Na meg a rengeteg kóruspróba, mert készültünk a tamperei fesztiválra. Közben volt két érettségi bankett-féle buli, mert két kórustársunk olyan fiatalka, és az ő bulijukon szórakoztattuk a közönséget. Végül is, ki tud nemet mondani az ingyenkávéra, kajára meg pezsgőre? Kiderült, én vagyok az egyetlen másodszoprán, mondom fasza, kicsit azért paráztam, de a pezsgő is segített. Alig hibáztam, úgyhogy megveregetem a vállam. Érdekes volt látni, hogy ünneplik az érettségit az itteniek, sokkal inkább családi esemény, nem úgy, mint nálunk, hogy az egész osztály elmegy kajálni majd berúgnak, mint az albán szamár. De a pia itt is megvan meg a haverokkal buli is gondolom, csak mégis mások az arányok, mint nálunk. Uhh, de ezek a faházak...meghalok egy ilyenért, venni valami kis szigetet vagy területet a semmi közepén, egész nap a tavat bámulni, szaunázni, kajálni meg sört inni, aztán kezdeni az egészet elölről.
Mielőtt mentem volna a kórusfesztiválra, volt egy random tripem (haha) Tamperébe. Egyik nagyon jó barátnőm megkérdezte, nincs-e kedvem vele menni, mert lesz valami zenekaros próbája, de addig is lehetnék a legjobb barátnőjével, aki szintén Vera, csak mégse, mert ő finn, tehát Veera, két e-vel, hihi. Mondtam, hogy én szeretek egyedül is felfedezni helyeket, nem baj, ha pont nem ér rá. De végül ráért, tök jó fej volt és a lánya is nagyon cuki. 6 éves kiscsaj, jött velünk szaunázni. Elmentünk Finnország legrégebbi szaunájába, klassz volt. Utána meg felmentünk egy dombra, csodás kilátással. Igaz, esős meg felhős idő volt, de még úgy is látszott, milyen jó kis hely. A kiscsaj tudni akarta, hogy mondják magyarul, hogy jó éjszakát, úgyhogy megtanítottam. Elsőre tök jól ment neki a kiejtés, aztán mielőtt aludni ment, mondta még egyszer, én meg finnül kívántam neki jó éjt. Megmelengette a szívem. A finn-magyar nyelvrokonság, ugye.
Az elmúlt hét nem volt épp a legjobb. Hét elején kaptam egy rossz hírt egy nagyon kedves barátnőtől, amitől egész nap totál depressziós voltam. Mármint milyen kurva igazságtalan az élet, és nem először éri veszteség, ráadásul nem tehet róla és ellene semmit. Szinte éreztem a fájdalmát meg szomorúságát még ilyen messziről is. Aznap volt kóruskoncert is, lófaszt nem tudtam koncentrálni az éneklésre, de azért próbálkoztam. Szerencsére eljött Sanna, hogy támogasson, neki se volt jó napja, aztán könnyezve borult a nyakamba, mennyire köszöni a koncertet. Aztán hétvégén mentünk Tamperébe a kórussal, énekes fesztiválra. Kórusok meg acapella zenekarok léptek fel, volt díjazás is, úgyhogy ez kicsit egy verseny is. Semmi sem úgy sült el, ahogy vártam, és ennek részben az is az oka, hogy lebetegedtem. Épp az utazás előestéjén éreztem, hogy valami nem oké, aztán már hiába minden, másnapra fájó torokkal ébredtem, ami szép lassan egy vacak megfázásba ment át. Milyen ironikus, amióta ide költöztem, egyszer se voltam megfázva, akkor se, amikor 2 fokban ettem kint a jégkrémet, meg akkor se, amikor -22 fokban bringáztam, bezzeg 20 fokban igen, amikor épp arra készültem, hogy végigénekeljek egy hétvégét egy énekes fesztiválon. Murphy bazmeg. Amióta Molly nem jár a kórusba és Anna is már hazament a nyárra, én lettem az egyedüli külföldi, és higgyétek el, nem mindig volt valami vidám érzés, sőt. A kórusvezetőnk valamiért azt gondolja, tudok finnül, akárhányszor is mondom neki magyarul, hogy nem, valamint a finnek sem kifejezetten arról híresek, hogy beszélgetnek veled angolul. Persze nem lehet általánosítani, sokan vannak, akik nem sajnálják az energiát erre, de ez most nem az a hétvége volt. Általában fogalmam se volt, mi a fasz folyik, hova kell menni, miért indult el mindenki, vagy épp mit mondott a zeneszerző az előadásunkról. Olyan voltam néha, mint egy ott felejtett csomag. Volt, amikor szórakoztatott, hogy nem értek semmit, de általában elég magányossá tett és fel is bosszantott. Hogy ne már, hogy nem lehet 10 percig angolul beszélgetni. Nagyjából 4-5 kórustag van, akikkel azért lehetett beszélgetni néha, az egyikkel szerintem főleg azért, mert szobatársak voltunk. Az egyik srác odajött utolsó nap, hogy azért reméli, hogy nem vagyok magányos és hogy ő bármikor szívesen beszélget velem angolul, csak szóljak. 3 nap után, érted. De legalább benne volt annyi együttérzés, hogy ezt mondja. Nem véletlen a kedvencem a srác. Meg akartam nézni egy csomó fellépőt, plusz volt 2 koncertjegyem is, de végül csak egyre mentem el meg a gálakoncertre. Tök beteg meg fáradt voltam állandóan, semmi kedvem nem volt koncerteket nézni, plusz az egyik ütközött a szaunás bulival. A szauna egy olyan dolog, ami miatt érdemes élni, plusz kiizzaszt, kihozza a betegséget. Eléggé aggódtam, hogy fogok énekelni a taknyos hangommal úgy, hogy többnyire levegőt se bírtam venni rendesen, de valahogy ennek ellenére ment az éneklés. Az út egyik jó része az volt, hogy a szobatársammal felfedeztük, van egy macskás kávézó tök közel a hotelhez, ahol laktunk. Ez volt kb. az első dolog, amit Tamperében csináltunk. Én nem vagyok se egy nagy macskás, se egy nagy kutyás, de kedvelem az állatokat. Olyanok nekem, mint az emberek, nem vagyok rajongó, de néhányuk nagyon közel kerül hozzám a személyiségük miatt, haha. Hát így. Az előadásunk jól sikerült szerintem, de nem volt elég, hogy bejussunk a gálakoncertre vagy nyerjünk bármit. Nem akartam bevallani a többieknek, de szerintem igazuk volt a bíráknak, kurva nehéz darabjaink voltak, semmi koreográfia meg spiritusz, csak az éneklésre koncentráltunk. Magyar, cseh, finn meg angol nyelvű darabok és kb. mindegyik kortárs és fura. Mondjuk az tény, hogy büszkék lehetünk magunkra, mert jól adtuk elő, és a zeneszerzőktől meg a közönségtől is kaptunk tök jó visszajelzéseket. De amikor megnéztem a gálakoncertet, láttam, milyen másféle előadások voltak, és imádtam szinte mindet. Másképp voltak egyediek meg különlegesek, mint a mienk, és a legtöbbnek volt koreográfiája, volt benne mozgás, humor. Totál azt éreztem, hogy nem vagyok jó helyen. Már egy csomó féle kórusban énekeltem, úgyhogy tudom, milyen nehéz megtalálni a mozgás meg a zene közti egyensúlyt, meg azt is, hogy kell valami extra, amitől felejthetetlen lesz az előadás. Leszámítva, milyen beteg voltam meg hogy én voltam a kakukktojás, voltak nagyon jó pillanatok is. Láttam élőben a Rajaton-t, ami kb. a leghíresebb finn acapella zenekar, és iszonyú jók. Sírtam, nevettem meg táncoltam, másra nem is volt szükségem egy ilyen hét után.
Azt hiszem, sok minden az elengedésről szól, és abban nem vagyok túl jó. Egy csomó veszteséggel néztem szembe az elmúlt időszakban, pedig némelyikük nem is az én veszteségem volt, csak amilyen szentimentális meg empatikus vagyok, teljesen elszomorodtam tőlük. Meg nekem is volt most egy-két dolog, amit felírtam a veszteségek listájára, szelaví, tanulok ezekből is, meg most látom, mire hogyan reagálok. Észrevettem, mennyire átformált Finnország, és hogy mennyire hiányzik a "régi Vera", aki otthon szoktam lenni. Itt sokkal visszahúzódóbb, zárkózottabb és félénkebb lettem, csak hogy idomuljak az itteni szokásokhoz, azt hiszem. Nem mondom, hogy megtagadom önmagam, de sokszor voltam már mérges magamra emiatt, hogy nem tudok úgy viselkedni, ahogy igazán szeretnék, legalábbis inkább csak a közeli barátokkal vagyok teljesen önmagam. Itt nem fogok odarohanni valakihez és a nyakába borulni, hogy "úristen, de jó, hogy látlak", mert úgy érzem, ez itt túl sok. Nem szeretem a sztereotípiákat, de azért segítenek eligazodni egy új környezetben. Nyilván nem lehet kijelenteni, hogy "a finnek..." vagy hogy "mindegyik finn...", de igen, sokan vannak, akik tényleg soha nem szólnak hozzád. Sokáig azt gondoltam, utálnak vagy ilyesmi, de valószínűleg nem. Pl. az egyik kórustársam frankón soha nem szólt hozzám, se angolul, se finnül, és most hétvégén köszönt, hogy hello és nagyon kedvesen mosolygott, úgyhogy nála ezt már óriási eredménynek veszem. Mások azért sokkal beszédesebbek meg figyelmesek, és nem félnek kimutatni az érzéseiket. Vannak, akik pont úgy hülyék meg furák, ahogy én, és folyton meg tudnak nevettetni valami idióta poénnal vagy szóviccel. Lehet a finnekkel barátkozni, csak meg kell találnod azokat, akiknek kb. ugyaniolyan a mentalitásuk, mint neked. A zárkózóttabb, félénkebb arcokkal csak akkor tudsz haverkodni, ha jól beszéled a nyelvet, az meg időbe telik. Ha nem érzed jól magad egyedül, nehezen viseled az elszigeteltséget meg a magányt, ne költözz Finnországba. Finnország azoknak való, akik szeretik magukat eléggé és tudják élvezni az egyedüllétet is, és akik nem veszik személyes sértésnek, ha nem beszélgetnek velük. Meg azoknak, akik pozitívak tudnak maradni minden nehézség ellenére is, és kíváncsian várják, mit tartogat számukra az itteni élet.
De ezután a mozgalmas, nehéz és eseménydús félév után már csak arra vágyom, hogy hazamehessek. Vegyes érzéseim voltak pár héttel ezelőtt ezzel kapcsolatban, mert annyira imádom a természetet meg ezt az állandó világosságot is, plusz egy csomó klassz dolog történt, úgyhogy haza se nagyon akartam menni. De most azt érzem, mindent elvégeztem, amit itt el kellett, és már semmi se tart vissza. Alig várom, hogy meséljek az otthoniaknak. Úgy néz ki, egy jófej magyar ismerősöm jön ki Finnországba, és lehet, hogy meglátogat. Az viszont tuti, hogy ugyanazzal a járattal megyünk haza, teljesen véletlenül. Már megint ez van, mikor legutóbb mentem haza, szintén összefutottam egy haversráccal. A következő félév elég húzós lesz, fogalmam sincs, hogy fogom menedzselni. Úgy néz ki, előbb vissza kell jönnöm, mint akartam, és valószínű, ismét itt fogom ünnepelni a szülinapom. De megpróbálok nem aggódni. A nehézségek meg a fájdalmas tapasztalatok tesznek azzá, aki vagy. Mondaná Coelho is naplementés háttérrel, de bármilyen nyálas is, végül is igaz. Sokszor nem értem, mi miért történik vagy éppen miért nem történik, de hát ismeritek a dalt, you can't always get what you want. Néha lehet, hogy jobb is. Hiszek abban, hogy az élet tudja, mire van szükségem a fejlődésemhez, még akkor is, ha éppen kurva fájdalmas. Hiszem, hogy az összes hibámmal és sérülésemmel együtt nekem pont itt van most a helyem. Remélem, lesz elég sisu bennem, ami kitart a jövő tanévben, hogy megküzdjek mindennel. Nagyon köszönöm Finnországnak meg a barátaimnak, hogy vigyáztak rám, és nagyjából egészségesen és épségben töltöttem az első évemet itt. Izgi volt. Nemsokára jövök majd vissza, de addig is otthon szétszedem a várost. Meg a vidéket is. Reszkessetek! Csóközön!
Ui.: Itt egy Rajaton videó, ami totál beragadt az utóbbi egy napban. Sok szerencsét az énekléséhez, haha, de amúgy nem olyan nehéz. Gyönyörű a ritmusa, imádom ezt a nyelvet, meg nagyon szép a dallam is. Hallgassátok szeretettel!
Mielőtt mentem volna a kórusfesztiválra, volt egy random tripem (haha) Tamperébe. Egyik nagyon jó barátnőm megkérdezte, nincs-e kedvem vele menni, mert lesz valami zenekaros próbája, de addig is lehetnék a legjobb barátnőjével, aki szintén Vera, csak mégse, mert ő finn, tehát Veera, két e-vel, hihi. Mondtam, hogy én szeretek egyedül is felfedezni helyeket, nem baj, ha pont nem ér rá. De végül ráért, tök jó fej volt és a lánya is nagyon cuki. 6 éves kiscsaj, jött velünk szaunázni. Elmentünk Finnország legrégebbi szaunájába, klassz volt. Utána meg felmentünk egy dombra, csodás kilátással. Igaz, esős meg felhős idő volt, de még úgy is látszott, milyen jó kis hely. A kiscsaj tudni akarta, hogy mondják magyarul, hogy jó éjszakát, úgyhogy megtanítottam. Elsőre tök jól ment neki a kiejtés, aztán mielőtt aludni ment, mondta még egyszer, én meg finnül kívántam neki jó éjt. Megmelengette a szívem. A finn-magyar nyelvrokonság, ugye.
Az elmúlt hét nem volt épp a legjobb. Hét elején kaptam egy rossz hírt egy nagyon kedves barátnőtől, amitől egész nap totál depressziós voltam. Mármint milyen kurva igazságtalan az élet, és nem először éri veszteség, ráadásul nem tehet róla és ellene semmit. Szinte éreztem a fájdalmát meg szomorúságát még ilyen messziről is. Aznap volt kóruskoncert is, lófaszt nem tudtam koncentrálni az éneklésre, de azért próbálkoztam. Szerencsére eljött Sanna, hogy támogasson, neki se volt jó napja, aztán könnyezve borult a nyakamba, mennyire köszöni a koncertet. Aztán hétvégén mentünk Tamperébe a kórussal, énekes fesztiválra. Kórusok meg acapella zenekarok léptek fel, volt díjazás is, úgyhogy ez kicsit egy verseny is. Semmi sem úgy sült el, ahogy vártam, és ennek részben az is az oka, hogy lebetegedtem. Épp az utazás előestéjén éreztem, hogy valami nem oké, aztán már hiába minden, másnapra fájó torokkal ébredtem, ami szép lassan egy vacak megfázásba ment át. Milyen ironikus, amióta ide költöztem, egyszer se voltam megfázva, akkor se, amikor 2 fokban ettem kint a jégkrémet, meg akkor se, amikor -22 fokban bringáztam, bezzeg 20 fokban igen, amikor épp arra készültem, hogy végigénekeljek egy hétvégét egy énekes fesztiválon. Murphy bazmeg. Amióta Molly nem jár a kórusba és Anna is már hazament a nyárra, én lettem az egyedüli külföldi, és higgyétek el, nem mindig volt valami vidám érzés, sőt. A kórusvezetőnk valamiért azt gondolja, tudok finnül, akárhányszor is mondom neki magyarul, hogy nem, valamint a finnek sem kifejezetten arról híresek, hogy beszélgetnek veled angolul. Persze nem lehet általánosítani, sokan vannak, akik nem sajnálják az energiát erre, de ez most nem az a hétvége volt. Általában fogalmam se volt, mi a fasz folyik, hova kell menni, miért indult el mindenki, vagy épp mit mondott a zeneszerző az előadásunkról. Olyan voltam néha, mint egy ott felejtett csomag. Volt, amikor szórakoztatott, hogy nem értek semmit, de általában elég magányossá tett és fel is bosszantott. Hogy ne már, hogy nem lehet 10 percig angolul beszélgetni. Nagyjából 4-5 kórustag van, akikkel azért lehetett beszélgetni néha, az egyikkel szerintem főleg azért, mert szobatársak voltunk. Az egyik srác odajött utolsó nap, hogy azért reméli, hogy nem vagyok magányos és hogy ő bármikor szívesen beszélget velem angolul, csak szóljak. 3 nap után, érted. De legalább benne volt annyi együttérzés, hogy ezt mondja. Nem véletlen a kedvencem a srác. Meg akartam nézni egy csomó fellépőt, plusz volt 2 koncertjegyem is, de végül csak egyre mentem el meg a gálakoncertre. Tök beteg meg fáradt voltam állandóan, semmi kedvem nem volt koncerteket nézni, plusz az egyik ütközött a szaunás bulival. A szauna egy olyan dolog, ami miatt érdemes élni, plusz kiizzaszt, kihozza a betegséget. Eléggé aggódtam, hogy fogok énekelni a taknyos hangommal úgy, hogy többnyire levegőt se bírtam venni rendesen, de valahogy ennek ellenére ment az éneklés. Az út egyik jó része az volt, hogy a szobatársammal felfedeztük, van egy macskás kávézó tök közel a hotelhez, ahol laktunk. Ez volt kb. az első dolog, amit Tamperében csináltunk. Én nem vagyok se egy nagy macskás, se egy nagy kutyás, de kedvelem az állatokat. Olyanok nekem, mint az emberek, nem vagyok rajongó, de néhányuk nagyon közel kerül hozzám a személyiségük miatt, haha. Hát így. Az előadásunk jól sikerült szerintem, de nem volt elég, hogy bejussunk a gálakoncertre vagy nyerjünk bármit. Nem akartam bevallani a többieknek, de szerintem igazuk volt a bíráknak, kurva nehéz darabjaink voltak, semmi koreográfia meg spiritusz, csak az éneklésre koncentráltunk. Magyar, cseh, finn meg angol nyelvű darabok és kb. mindegyik kortárs és fura. Mondjuk az tény, hogy büszkék lehetünk magunkra, mert jól adtuk elő, és a zeneszerzőktől meg a közönségtől is kaptunk tök jó visszajelzéseket. De amikor megnéztem a gálakoncertet, láttam, milyen másféle előadások voltak, és imádtam szinte mindet. Másképp voltak egyediek meg különlegesek, mint a mienk, és a legtöbbnek volt koreográfiája, volt benne mozgás, humor. Totál azt éreztem, hogy nem vagyok jó helyen. Már egy csomó féle kórusban énekeltem, úgyhogy tudom, milyen nehéz megtalálni a mozgás meg a zene közti egyensúlyt, meg azt is, hogy kell valami extra, amitől felejthetetlen lesz az előadás. Leszámítva, milyen beteg voltam meg hogy én voltam a kakukktojás, voltak nagyon jó pillanatok is. Láttam élőben a Rajaton-t, ami kb. a leghíresebb finn acapella zenekar, és iszonyú jók. Sírtam, nevettem meg táncoltam, másra nem is volt szükségem egy ilyen hét után.
Azt hiszem, sok minden az elengedésről szól, és abban nem vagyok túl jó. Egy csomó veszteséggel néztem szembe az elmúlt időszakban, pedig némelyikük nem is az én veszteségem volt, csak amilyen szentimentális meg empatikus vagyok, teljesen elszomorodtam tőlük. Meg nekem is volt most egy-két dolog, amit felírtam a veszteségek listájára, szelaví, tanulok ezekből is, meg most látom, mire hogyan reagálok. Észrevettem, mennyire átformált Finnország, és hogy mennyire hiányzik a "régi Vera", aki otthon szoktam lenni. Itt sokkal visszahúzódóbb, zárkózottabb és félénkebb lettem, csak hogy idomuljak az itteni szokásokhoz, azt hiszem. Nem mondom, hogy megtagadom önmagam, de sokszor voltam már mérges magamra emiatt, hogy nem tudok úgy viselkedni, ahogy igazán szeretnék, legalábbis inkább csak a közeli barátokkal vagyok teljesen önmagam. Itt nem fogok odarohanni valakihez és a nyakába borulni, hogy "úristen, de jó, hogy látlak", mert úgy érzem, ez itt túl sok. Nem szeretem a sztereotípiákat, de azért segítenek eligazodni egy új környezetben. Nyilván nem lehet kijelenteni, hogy "a finnek..." vagy hogy "mindegyik finn...", de igen, sokan vannak, akik tényleg soha nem szólnak hozzád. Sokáig azt gondoltam, utálnak vagy ilyesmi, de valószínűleg nem. Pl. az egyik kórustársam frankón soha nem szólt hozzám, se angolul, se finnül, és most hétvégén köszönt, hogy hello és nagyon kedvesen mosolygott, úgyhogy nála ezt már óriási eredménynek veszem. Mások azért sokkal beszédesebbek meg figyelmesek, és nem félnek kimutatni az érzéseiket. Vannak, akik pont úgy hülyék meg furák, ahogy én, és folyton meg tudnak nevettetni valami idióta poénnal vagy szóviccel. Lehet a finnekkel barátkozni, csak meg kell találnod azokat, akiknek kb. ugyaniolyan a mentalitásuk, mint neked. A zárkózóttabb, félénkebb arcokkal csak akkor tudsz haverkodni, ha jól beszéled a nyelvet, az meg időbe telik. Ha nem érzed jól magad egyedül, nehezen viseled az elszigeteltséget meg a magányt, ne költözz Finnországba. Finnország azoknak való, akik szeretik magukat eléggé és tudják élvezni az egyedüllétet is, és akik nem veszik személyes sértésnek, ha nem beszélgetnek velük. Meg azoknak, akik pozitívak tudnak maradni minden nehézség ellenére is, és kíváncsian várják, mit tartogat számukra az itteni élet.
De ezután a mozgalmas, nehéz és eseménydús félév után már csak arra vágyom, hogy hazamehessek. Vegyes érzéseim voltak pár héttel ezelőtt ezzel kapcsolatban, mert annyira imádom a természetet meg ezt az állandó világosságot is, plusz egy csomó klassz dolog történt, úgyhogy haza se nagyon akartam menni. De most azt érzem, mindent elvégeztem, amit itt el kellett, és már semmi se tart vissza. Alig várom, hogy meséljek az otthoniaknak. Úgy néz ki, egy jófej magyar ismerősöm jön ki Finnországba, és lehet, hogy meglátogat. Az viszont tuti, hogy ugyanazzal a járattal megyünk haza, teljesen véletlenül. Már megint ez van, mikor legutóbb mentem haza, szintén összefutottam egy haversráccal. A következő félév elég húzós lesz, fogalmam sincs, hogy fogom menedzselni. Úgy néz ki, előbb vissza kell jönnöm, mint akartam, és valószínű, ismét itt fogom ünnepelni a szülinapom. De megpróbálok nem aggódni. A nehézségek meg a fájdalmas tapasztalatok tesznek azzá, aki vagy. Mondaná Coelho is naplementés háttérrel, de bármilyen nyálas is, végül is igaz. Sokszor nem értem, mi miért történik vagy éppen miért nem történik, de hát ismeritek a dalt, you can't always get what you want. Néha lehet, hogy jobb is. Hiszek abban, hogy az élet tudja, mire van szükségem a fejlődésemhez, még akkor is, ha éppen kurva fájdalmas. Hiszem, hogy az összes hibámmal és sérülésemmel együtt nekem pont itt van most a helyem. Remélem, lesz elég sisu bennem, ami kitart a jövő tanévben, hogy megküzdjek mindennel. Nagyon köszönöm Finnországnak meg a barátaimnak, hogy vigyáztak rám, és nagyjából egészségesen és épségben töltöttem az első évemet itt. Izgi volt. Nemsokára jövök majd vissza, de addig is otthon szétszedem a várost. Meg a vidéket is. Reszkessetek! Csóközön!
Ui.: Itt egy Rajaton videó, ami totál beragadt az utóbbi egy napban. Sok szerencsét az énekléséhez, haha, de amúgy nem olyan nehéz. Gyönyörű a ritmusa, imádom ezt a nyelvet, meg nagyon szép a dallam is. Hallgassátok szeretettel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése