Azta, kedveskéim, megint fogalmam sincs, hol kezdjem.

Tele van a fejem mindenféle gondolatokkal, különböző témákban. Annyira sok dolgom volt és olyan sűrű minden, hogy nem igazán volt időm leülni és írni. Végre szünet van a suliban, úgynevezett "olvasási hét", úgyhogy gondolom olvasnom kéne, de ehelyett naphosszat az ágyban héderelek, kajálok meg pihenek. A bennem élő finn már alig várta ezt a napot. Nem kell senkivel beszélgetnem, itthon fetrenghetek pizsamában és nem kell semmit csinálnom. Még csak lelkiismeret-furdalásom sincs, hogy nem a szakirodalmat bújom, egyet ugyan elkezdtem, de valami elképesztően száraz és unalmas. Elalváshoz jó, amikor nem tudok elaludni, ha elkezdem olvasni, azonnal álmos leszek.

Mondjuk azt előre tudtam, hogy ez a félév nem lesz egy fáklyásmenet (tudod, mi be kerül annyi fáklya?!). A nagy izgalmak ott kezdődtek, hogy elindult mindkét gyakorlatom. A suliban van egy kliensem és lett egy kislétszámú gyerekcsoportom egy általános iskolában. Ennél többet sajnos nem nagyon mondhatok, bizalmi okokból. Minden ilyen fajta munkát titoktartás övez, úgyhogy a csoporttársaimon és a tanárainkon kívül nem beszélhetünk arról, mi folyik a gyakorlatainkon pontosan. Persze magáról a módszerekről lehet beszélni. Annyit mondhatok, ez volt az álmom több, mint 10 éve, és elég jó, hogy végre élőben is kipróbálhatom. Az első zeneterápiás óra előtt elképesztően be voltam szarva, nem tudtam aludni, és az ebéd felét is ott hagytam, szóval a barátaim tudták, hogy baj van. Mindkét gyakorlat nagy energiabefektetést kíván, izgalmas, de egyben baromi fárasztó is. Mindig meg kell nézni a videófelvételeket (legalábbis erősen ajánlott), kielemezni, jegyzetelni és meghallgatni a tanárok meg a csoptársak véleményét, tanácsait szupervízióban. Már most sokat tanultam, de persze mindig jobb és jobb akarok lenni, és a saját reakciókra, érzésekre is tökre figyelni kell mindezzel egyidőben. Nagyon lefáraszt, de legalább általában jó értelemben. Ami viszont idegesítő, hogy az itteniek általában nem sietnek, ha valami szervezési dolog van. Mindenki nyugis és jó időbe telik, mire válaszolnak e-mailekre és valóban segítenek, amiben kell. Hacsak nem jársz a nyakukra és kérdezed meg ugyanazt háromszor. Azért az utolsó pillanatban általában megoldódnak a problémák.

Meglepő módon a szociális életem elég pörgős volt az utóbbi hetekben, sokat lógtam az itteni barátokkal. Voltak utószülinapi bulik, kanadai hálaadás, vagy csak úgy átjöttek a csajok iszogatni. Az észak-amerikai barátaim megtanítottak ilyen ottani egyetemi ivós játékokra, úgyhogy újra 21-nek éreztem magam kicsit. Másnap persze már nem, mert addigra megbántam az egészet, haha. Egy jó darabig semmi bajom nem volt, de egyszer csak mintha elvágták volna a fonalat, képszakadás, és úgy ébredsz, hogy még mindig részeg vagy. Trükkös. Szerencsére ilyenkor sosem az utcán vagyunk vagy szórakozóhelyen. Mentünk pár klassz koncertre is, jazz meg blues, elég jók voltak. Meg részt vettem egy magyar PhD házaspár kutatásában, akik valamelyik vádliban található izom szerepét vizsgálják, meg ne kérdezzétek, melyik az, de jó pár gyakorlatot meg kellett csinálnom. Meg csináltak egy teljes testmérést is, testzsír meg ilyenek. Kiderült, picit túlsúlyos vagyok, ellenben túl sok izmom van, hahaha. A papíron frankón az van kipipálva, hogy "erős" meg "izmos". Jó tudni. Mindenesetre igyekszem fogyni, és már most érzem, hogy a befektetett idő és energia nem teljesen hiábavaló. Szimplán jól szeretnám érezni magam a bőrömben, és mivel én se leszek már fiatalabb, nem baj, ha van némi önuralmam és most az egyszer megpróbálok egészségesen étkezni. Itt sokkal könnyebb egy egészséges életvitelt kialakítani, mint otthon. Nyáron ugye barátokkal lógtam, strandkajákat ettem és ja, sajnos újrakezdtem a dohányzást, igaz, azt még itt kint. Ahogy bejött a teraszon ücsörgős idő (10+ fok), elkezdtem kocadohányozni. De mióta visszajöttem, ismét nem nagyon dohányzom. Nem azt mondom, olykor kérek 1-2 cigit valakitől, de 95%-ban nemdohányzó vagyok. Budapesten meg ugye bringázni sem egy élmény, vagy az autóktól félek vagy a szmog miatt szar. Meg ugye 40 fokban normális ember nem bringázik, amikor levegőt venni se nagyon tud. De itt meg mindenhova bringával járok, időjárástól függetlenül.

Jut eszembe, időjárás...olyan, mintha a Szürke 50 árnyalatát nézném, anélkül, hogy a filmet meg kéne tekintenem, haha. Általában fosszürke minden és elég sokat is esik az eső. Tavaly ilyenkor sokkal naposabb volt az idő, úgyhogy elég nagy kihívás így az élet itt. Baráti diskurzusok egy része valahogy így hangzik: szerinted mikor láttuk a Napot utoljára, 2 vagy 3 hete? És senki nem emlékszik. Egyik nap láttam a kék ég egy kis darabját, és ez hirtelen boldogabb emberré tett. Értékelni kell azt a kicsit, ami van. Nem mondom, hogy sose süt a Nap, de a legtöbb napon mégis szürkeség van meg olykor pluszban eső. Mindig mondom a többieknek, ennél még a hóesés is jobb lenne, aztán belegondolok, mennyire untam 7 hónap után a havat, úgyhogy ezt még át kell gondolnom. Most már értem, miért ilyen mufurcak meg depressziósak a finnek, és miért tűnik úgy, mintha nem lennének érzéseik. Persze nem az összes ilyen, csak ez a sztereotípia (és sokukra amúgy tökre igaz is, hehe). Két jó dolog van, ami miatt érdemes itt élni: a természet meg az északi fények. Múltkor nagyon szépeket láttam az ablakomból, mert vagyok olyan szerencsés, hogy innen pont látom, északra is néz az ablak. Meg én lettem az admin a helyi északi fényes csoportban, úgyhogy nekem kell figyelmeztetnem a népeket, ha az időjárás éppen ideális és jók az előrejelzések. Egész élvezem ezt csinálni, mert teljesen odavagyok az északi fényekért, és általában szeretek kimozdulni és megpróbálni meglesni őket. Legutóbb szokás szerint szar időt jeleztek, ehhez képest egyszer csak teljesen kitisztult az ég, és láttam, hogy a számok is jók, úgyhogy riasztottam a népet, menjenek kifelé, mert egész jó esélyük van látni valamit. Egy random csaj rámírt, mikor megyek és hova, úgyhogy összefutottam vele, mert itt lakik ő is a környéken. Kimentünk a közeli kilátóhoz, ami egy kisebb tónál van, már voltak ott néhányan. A végén vagy 10-15-en lettünk a kilátóban és egyszerre csodálkoztunk, hogy húúú meg váóóóó. Ez volt a legerősebb eddig, amit láttam, csodálatos volt. Zöldes-sárgás, fehéres, kicsit pirosas is volt meg táncolt. Totál megérte vagy másfél órát fagyoskodni a fagypont közeli hidegben. Nagyon szerencsésnek meg elszántnak kell lenni, hogy lásd az északi fényt és tök másképp néz ki élőben, mint fényképeken. Leszámítva a szar időt, a ruska (=finn szó a levelek őszi színekbe borulására) eléggé szép, úgyhogy majd megyek fotózni, mert kölcsön kaptam egy kis fényképezőgépet Molly-tól. A szuper kamerájú okostelefonom teljesen behalt, béke poraira. Hiányzik a fotózás.

Most pedig beszéljünk valami igazán komolyról, mert most tök aktuális és amúgy is akartam róla írni egy hosszabbat. Szóval volt ez az "én is" / "me too" kampány a fészbukon a szexuális zaklatást / erőszakot elszenvedett nőkért, aminek elég nagy visszhangja volt, és különböző párbeszédek, viták alakultak ki belőle még baráti körökben is. Sokat filóztam, vajon érdemes-e kiírnom, segít-e ez bárkinek vagy bármit változtat-e, de aztán úgy éreztem, ki kell írnom. Nem gondolom, hogy ettől életek fognak megváltozni, vagy hogy egy hashtag bármit is segít önmagában, de legalább elindult valami, az emberek beszélnek róla. Vannak, akik szerint nagy a különbség azok közt a nők közt, akiknek beszólnak, és azok közt, akiken tényleges erőszaköt követnek el. Valóban, a kettő súlya nem ugyanaz, de ez nem jelenti azt, hogy bármelyik elfogadható lenne. Én meg se tudom számolni, hányszor zaklattak utcán vagy más helyeken. Lehet, van, aki azt gondolja, biztos örülök, ha beszólnak vadidegenek, hogy szép vagyok, hát nem, csak kényelmetlenül érzem magam tőle.  Mármint van egy kedves, normális módja is annak, ha valaki tudtomra akarja adni, hogy szépnek talál, és tökre értékelem, ha valakinek van bátorsága megmondani, de talán nem az utcán kéne beszólni ezügyben. Egyszer mentem haza az utcán éjszaka egy koncert után, vettem kaját útközben, majd elkezdtem falatozni. Miközben kajáltam, odalépett egy fickó és elkezdett hozzám beszélni. Nem voltam beszarva, gondoltam ha magabiztos vagyok meg határozottan mondok nemet, békén fog hagyni. Különböző szexuális ajánlatokat tett, én meg mindegyikre kedvesen, de határozottan nemet mondtam. Arra nem számítottam, ami a következő pillanatban történt. A  faszi kis törpe volt, mint én, jóval idősebb, átlagos testalkattal, kicsit ilyen hajléktalan beütéssel, azonban úgy megütött, hogy elvesztettem az egyensúlyom és a földre kerültem. Párszor belém is rúgott, úgyhogy hirtelen jött lélekjelenlétemmel felkeltem és futni kezdtem, ahogy bírtam. Még magam mögé is néztem folyton, nem követ-e. Vérzett a szám és eléggé fájtak a sérüléseim is. Valószínűleg sose felejtem ezt el. A következő napokban az utcára se mertem egyedül kimenni és pár hétig Xanaxot szedtem, mert annyira nyugtalan voltam. Hogy kurvásan voltam-e felöltözve akkor? Nem. Tél volt, tetőtől talpig fel voltam öltözve, mint minden normális ember. Hogy részeg voltam-e? Igen. Egy gimis csaj voltam, aki egy koncertről jött hazafele. Iszonyúan szégyelltem magam akkor. Magamat is hibáztattam, hogy miért voltam részeg, miért hagytam, hogy a haverom végül ne kísérjen haza. Jó időbe telt, mire rájöttem, a szexuális zaklatásnak semmi köze sem a kinézethez, sem pedig az aktuális tudatállapothoz. Senki nem használhat ki, főleg akkor nem, amikor egyértleműen nem vagy képes döntést hozni és nem vagy józan, úgyhogy teljesen magától értetődőnek kéne lennie, hogy szimplán békén kell hagyni a másikat vagy segíteni neki épségben hazamenni. Nem mintha tök részeg lettem volna, nem hiszem, hogy bármi jele lett volna, hogy nem vagyok józan, hacsak esetleg a járásom nem volt más, ki tudja. Egy csomó sulitársnak el se mertem mondani, mi történt, pedig nem telt el nap, hogy ne jutott volna eszembe, ugyanis ironikus módon pont majdnem a suli előtt vertek meg. Azt hazudtam, túl sok vörösbort ittam, azért lila a szám. Volt, aki megkérdezte, miért nem teszek feljelentést. Haha, mert a rendőrséget aztán kurvára érdekli egy 18 éves csaj, akit megvertek az utcán, aki ráadásul nem volt józan. Amúgyse tudtam volna pontos leírást adni a pasiról, nem igazán néztem az arcát, viszont a hangjára még sokáig emlékeztem. Gondolhatjátok, ez volt talán a legtraumatikusabb élményem, de még talán így se a leggázabb, és messze nem az egyetlen, viszont tudom, hogy lehetett volna ennél is sokkal rosszabb. Hallottam férfiismerősöktől is sztorikat, szexuális zaklatást, kellemetlen élményeket, szóval nem gondolom, hogy ez csak a nőket érinti, de mivel mi vagyunk az ún. "gyengébb nem", és a nők jobban céltáblái a tárgyiasításnak, velünk talán sokkal gyakrabban történik meg. A férfiaknak még nehezebb lehet beismerni, ha valami ilyesmi történik, mert a társadalom elvárja tőlük, hogy erősek legyenek, de tuti, hogy köztük is többekkel megesik. Ez az egész kampány jó volt a figyelemfelkeltésre, én meg örülök, hogy írhatok erről végre. Miért kéne nekem szarul éreznem magam meg szégyenkeznem, hogy ez történt velem? Ez a legtöbb nőnek igenis nagy dolog és sajnos szinte mindennapos. Úgy vélem, mivel a nőknek manapság több joguk van jóval, mint régebben, egyre több ilyen történet kerül napvilágra. Bárcsak a férfiak is megosztanák az őket ért sérelmeiket, történeteiket. Meg azt is látom, mennyi frusztrált ember van szerte a világon. Ha csak a kisebb képet nézzük, és nem foglalkozunk a durvább dolgokkal, mint háborúk, pénzügyi válság, globális felmelegedés meg ezek a súlyos dolgok, akkor is látszik, mennyi embernek okoz problémát egy szimpla kapcsolatteremtés, nem beszélve a szexről vagy egy teljesértékű, kielégítő párkapcsolatról. A mi generációnk elég elveszett, azt se tudjuk, hogyan kell ismerkedni, flörtölni, milyen egy igazi úriember / nő, hogyan kell valakit randira hívni vagy hogyan alakítsunk ki tartós barátságokat. Az emberek egy része vagy totál félénk és inkább nem is randizik, vagy nyomulós és megpróbál minélt több embert felszedni, nincs átmenet. Legalábbis nem sok van, nem ez az általános. Alig néhány embert ismerek, akik tényleg találtak egy remek társat és jó párkapcsolatban élnek, boldogan. Az online tárkeresés meg a Tinder részben megkönnyítette az ismerkedést, másrészt meg sokkal egyszerűbb leszarni a másik embert, mert úgyis lesz egy új randi. Szerintem a Tinder rémes, nekem tök gáz, sose próbáltam. Még az ilyen telefonos appok előtti online dating időkben én is kipróbáltam a netes randizást, de sose tudtam komolyan venni. Azt hiszem, az tette be végleg a kaput, amikor egyszer véletlen két sráccal szerveztem le randit a város két különböző pontjára egyidőben. Hopsz, bocsi. Nekem a netes randizás dögunalmas, az összes izgalmat és spontaneitást nélkülözi, de tudom, hogy van, akinek bejön vagy van, aki úgy érzi, nincs más alkalma ismerkedni. Mindenesetre a zaklatás totál nem oké, csak azt is látom, vannak, akik egyszerűen nem tudnak jobbat mondani a jó a segged-nél. De annak semmi értelme, ha folyton csak a férfiakat hibáztatjuk és kijelentjük, mekkora seggfejek, ennél már sokkal jobb, ha végre elkezdünk egymással kommunikálni, vitatkozni, megosztani történeteket zaklatásról meg randizásról általában. A férfiak ugyanolyan sérülékenyek tudnak lenni, mint a nők, és egy részük pont hogy bántalmazó kapcsolatban él vagy zaklatást szenved el. El kell kezdenünk beszélgetni és megértőnek, kedvesnek lenni egymással. De kettőn áll a vásár és ez bizony idő-és energiaigényes. Mindenesetre vigyázzatok magatokra és a barátaitokra is, hogy épségben jussanak haza és ne történjen velük baj.

Mindezen kemény dolgok után most jöjjön egy kis vidámság, elmesélem, milyen jó volt végre kicsit kimozdulni a városból. Mivel tudtuk, hogy lesz szünetünk, pár baráttal lefogaltunk szállást meg jegyeket Tallinnba. Hosszú, többórás buszozás meg kompozás után megérkeztünk a szálláshelyre, ami gyönyörű airbnb lakás volt. Kétszintes, 3 háló-, 2 fürdőszoba, nappali, hatalmas konyha, tágas terek, egész korrekt áron. Első este valami helyi hamburgerezőbe mentünk, úgyhogy pár napra búcsút intettem az egészséges életmódnak. Jó csípős burgert ettem csiliszósszal, isteni volt. A finn menzai kaja meg a kaja általában elég semmilyen, ízetlen, úgyhogy igazi mennyország volt nekünk. Az első reggel egy palacsintázóba mentünk, amiről csupa jót hallottunk, állítólag a város legjobbja. Nos, szerintem nem csak a város, de kb. a világ legjobbja. Életem legkirályabb palacsintáját ettem füstölt lazaccal és sajtkrémmel töltve, hatalmas volt. Imádom a lazacot. Az édes palacsintáik is nagyon jók. Aztán mentünk várost nézni. A többiek mintha siettek volna valahova, én állandóan lemaradtam, más dolgok voltak fontosak meg érdekesek, mint nekik. Végre gyönyörű napos időnk volt, hova siessek. Csak bámultam a színes leveleket, a Napot, az óváros házait. Itt Finnországban kockaépületek vannak, fehérek meg szürkések, néha halvány színek is vannak, de általában elég unalmas. Mikor a barátaim betévedtek valami KGB múzeumba, elérkezettnek láttam az időt, hogy leléceljek, és végre egyedül kóboroljak a városban. Nagyon élveztem. Amúgyse vagyok egy nagy múzeumba járó, kivéve ha tényleg igazán érdekel valami, de amikor végre süt a Nap, semmi se érdekel jobban, mint hogy kint legyek a fényben és elvesszek egy idegen városban. Plusz oltárira élveztem, hogy végre tudok fotózni, úgyhogy állandóan kattintgattam. Találtam valami kis cuki kávézót, ahol ittam egy klassz ír kávét. Késő este mexikói étterembe mentünk, annyi kaját adtak, mint a ház. Másnap elég felhős meg esős idő volt, úgyhogy elmentünk nézelődni a helyi piacra. Ez is hiányzik itt, a piacra járás, zöldség-gyümölcs meg a helyi ételkülönlegességek. Nem volt túl sok árus, de csomó nagyon hangulatos, picike bódé volt üzletnek kialakítva, kávézók, édességboltok, egyebek. Volt egy benti rész is tele mindenfélével. Találtunk egy tésztás-pizzázós helyet, igaz, a kajára elég sokat kellett várni, de megérte. Délután 2-kor reggelire olaszos tészta meg pizza, hmmm, nem rossz. Bár a gyomrom nem ezt gondolta, teljesen meg volt zavarodva a sok finomságtól, miután már hetek óta menzakaját meg kb. egészséges ételeket eszem. Mind vettünk magunknak kesztyűt meg meleg gyapjúzoknikat egy aranyos öreg nénitől, de ideiglenes otthonunkban rájöttem, a zokni sokkal nagyobb, mint a lábam. Elég izgatott lettem a színei miatt meg mert annyira az én stílusom volt valahogy. Az jutott eszembe, berakom a szárítóba meg kimosom 60 fokon, úgyhogy bevágtam valaki más mosásába, és lám, a zokni sokkal jobban passzol, mint előtte, teljesen összement, haha. Utolsó este sisázni mentünk egy helyre, klassz volt, ezer éve nem szívtam már sisát, meg találtunk egy cuki sushizós helyet nagyon korrekt árakkal. Másnap én visszamentem Helsinkibe Molly-val, a többiek meg folytatták útjukat Lettországba. Nekem erre már pénzem se nagyon volt meg baromira egyedül akartam végre lenni, kicsit sok volt a szociális élet meg a pörgés. Helsinkiben megkerestem egy magyar kolbászost, aki már évek óta kint él, van egy boltja is. A fickót kép alapján felismertem, de neki csak akkor esett le, hogy beszélhetnénk amúgy magyarul is, mikor meglátta az otp-s bankkártyám. Elmesélte, hogy került Finnországba, meg egy csomót beszélgettünk a két ország közti különbségekről. Alig várom, hogy kipróbáljam a kolbászt, remélem, még jó, mert a fagyasztóból vette elő, azóta kiolvadt, de a hűtőben tartom. Találkoztam Vilmával, akivel együtt szidtuk a csodás finn időjárást. Vilma segített a csomagom cipelni, mert ugye mivel Tallinnból jöttem, egy rekesz cider volt nálam. Én nem vagyok egy nagy rajongója, de elosztottuk a piát magunk közt, mert nem vihet mindent egy ember. Az alkohol olcsóbb, mint Finnországban, úgyhogy felpakoltuk magunkat sörrel, ciderrel meg egyéb long drinkkel, hogy majd a későbbi bulikon legyen mit inni. A cideres doboz bazinehéz volt, és kb. semmilyen kényelmesnek nevezhető módja nem volt a cipelésének. Egyszer aztán a fejemre raktam és úgy mászkáltam vele Helsinki utcáin. Vilma már nem bírta tovább nézni a szenvedéseim, plusz szerinte bámultak rám az emberek (na nem mintha ez engem érdekelne), úgyhogy vett nekem egy nagy nejlonzacskót. Helsinkinek amúgy jóval közelebb kéne lennie, utálom ezeket a 4-5 órás busz-vagy vonatutakat, plusz gyakrabban láthatnám az ott élő barátokat is.

Úgyhogy így megy ez mostanában. Nagyon elfoglalt vagyok meg elég sűrű és fárasztó minden, de nem kevésbé izgi. Készülünk a 3. Északi Zeneterápiás Diákkonferenciára is, ami állati, mert be tudtuk tartani az ígéretünket a norvégoknál, és újra láthatjuk azokat, akiket megismertünk év elején Oslóban, plusz új arcokat is. Izgi! Nagyjából az összes hobbim abbahagytam, a kórusból kiléptem, táncolni se nagyon járok. Hiányzik az éneklés, meg a lindy hop hangulata is, de a kórust speciel nem bánom, nem volt egy kifejezetten befogadó közösség. Szinte semmi erőm most ezekre, muszáj volt valami kompromisszumot kötni. A szupervízió, a gyakorlatok nagyon sok érzelmi és mentális energiát igényelnek, ott kell lenni fejben és lélekben a klienssel, meg aztán tanulni a saját hibáimból. Folytatódik az önismeret is, úgyhogy van mit átgondolni, feldolgozni. Nincs többé türelmem meg energiám vitatkozni vagy próbálni emberekkel kapcsolatot tartani, az életemben tartani őket, idióta játszmákat játszani, úgyhogy sokkal könnyebben engedek el embereket, azt hiszem, ez így egészséges. Biztos vagyok benne, hogy aki érdemes rá, az mellettem lesz, azzal kapcsolatban maradunk, és az mindent meg fog tenni, hogy ez így maradjon, és vice versa. Továbbra se könnyű a legjobb barátaimtól távol élni, még akkor se, ha itt is találtam nagyon klassz embereket. Jön a tél, a napok megint rövidek lesznek és sötétek. Ettől függetlenül igyekszem pozitív maradni és továbbra is gyakorolni szorgalmasan a szarkazmust, nem elveszíteni a humorérzékem. Ez ebben az országban különösen fontos a túléléshez. Még mindig olyan, mintha két különböző személyiségem lenne, és az a Vera, akit Budapesten hagytam valahogy más. De aki meg itt él Finnországban, az nem dohányzik, állandóan biciklizik és foglalkozik a testi-lelki egészségével, plusz kis dolgokért is hálás. Bármennyire is hiányzik néha egy-egy része az otthoni személyiségemnek, nem cserélnék. Folyamatosan változom, és ez így van jól. Azt hiszem, van elég erőm, elég sisu-m ahogy itt mondanák, hogy kibírjam, és elég jó arc emberek is vesznek körül, úgyhogy remélhetőleg minden jól fog menni. Vigyázzatok magatokra, drágáim, otthon találkozunk a téli szünetben, viszem az őrült kanadai barátnőm is látogatóba, már lefoglaltuk a jegyeket! Nagy ölelés nektek és imádat!