Drágáim!

Hihetetlen, de ismét itt vagyok, a kinti kuckós szobámban, kellemes, 15-20 fok körüli hőmérsékletek közt. Fogalmam sincs, honnan kezdjem, mert az otthon töltött időszakban ugye semmit se írtam, de hát nyilván nem ez volt a fontos, hanem hogy minél több helyre eljussak, és minél több barátot meglátogassak. Így se volt mindenre idő, utólag talán kicsit bánom is, hogy vannak dolgok, amiket vásárolni kellett volna még, mert otthon olcsóbb, de nő létemre egyáltalán nem hozom a sztenderd sztereotípiákat, én ugyanis rühellek vásárolni, szinte bármiről is legyen szó. Az egész tiszta nyűg, és ha örömet is okoz, az messze nem tartós.

Kezdem júniustól, elvégre ott hagytam abba. Szóval kiderült, Peti cimborám teljesen random lefoglalt egy olcsó repjegyet ide a kies északra, mert itt még nem járt, meg az is, hogy visszafele ugyanazzal a géppel megyünk. Teljesen szürreális volt, hogy egyszer csak leszállt a buszról. Odáig volt az időjárástól, de kénytelen voltam elvenni a kedvét, és közölni, hogy az, hogy 20-25 fok van és napsütés, az olyan ritka, mint Magyarország azon területei, amelyeket nem Mészáros Lőrinc birtokol. Utolsó itteni napokban hedonista életet éltünk, én meg teljesen ki voltam purcanva a 24-25 foktól, 1-2 sör a teraszon, és mondtam Petinek, hogy én akkor most lefekszem aludni, mert nem bírom a kánikulát. Érted, 25 fok, akkor még nem voltam felkészülve az otthoni 38-40-re.

Aztán elkezdődött a nyár, az igazi, hamisítatlan nyár, ami gyakorlatilag agyonüt. Semmi tervem nem volt, gondoltam, majd improvizálok, így is lett, szó szerint, még zeneileg is. Még kintről kinéztem egy tábort, amit sérült gyerekeknek és felnőtteknek szerveztek, és kerestek önkénteseket. Tetszett, hogy többféle terápiás módszert alkalmaznak, valamiért nagyon kíváncsi voltam, pedig szinte semmi tapasztalatom nincs halmozottan sérültekkel. Minden önkéntes kapott egy gyereket vagy fiatal felnőttet, akinek a héten a segítője volt. Ez egy elég alattomos betegség, -Rett-szindróma a neve- csak lányokat érint, és az első 1-1,5 évben rejtve marad, azt gondolod, minden rendben a gyerekkel. Utána viszont különböző szinteken és az életkor előrehaladtával változóan, de hanyatlásnak indul a gyermek fejlődése. Mindegyik eset más és más, de az közös, hogy mozgásbeli problémák mindenkinél vannak, van aki egyáltalán nem is képes rá, valamint a szobatisztaság sem alakul ki a legtöbbeknél. Mindemellett nagyobb részük egyáltalán nem beszél. Az első nap húzós volt, már csak maga a látvány is, bevallom, nem undorodtam nagyon vagy ilyesmi, csak azért szíven ütött. Az én kislányom, akinek segítettem, egy 5 éves tündérbogyó volt, a szülei is nagyon szimpik voltak. Bejárós kislányt kaptam, mert én se voltam ottalvós. A kislánnyal semmi gond nem volt az égvilágon, de az nyilván fárasztó volt, hogy mindig rajta kellett tartanom a szemem, ez 0-24-es dolog. Igyekeztem kivenni a babakocsiból azért, hogy ne csak ott üljön, hanem lefeküdjön a hintába, üljön az ölemben meg ilyesmik. Az is nehéz, hogy úgy kommunikálsz valakivel, hogy fogalmad sincs, mi az, amit ténylegesen megért. Voltak nagyon szép pillanataink együtt. Úgy vigyáztam rá, mint egy porcelánbabára, a strandon egy pillanatra se mertem elengedni nyakúszóban sem, pedig aztán később kiderült, lehetett volna. Mindenesetre le a kalappal a szülők előtt, akik sérült gyermeket nevelnek, meg a gyógypedagógusok előtt, akik odaadással, lelkesedéssel végzik a munkájukat. Klassz csajokat és pasikat ismertem meg az egy hét alatt. Volt olyan segítő, aki kőfaragó, de mellette elvégezte a gyógypedagóusit is, mert a nő, akibe sok évvel ezelőtt beleszeretett, gyógypedagógus, és érdekelte. Fantasztikusan bánt a gyerekekkel. Egy másik fiatal legény meg a korai fejlesztőben dolgozik. A harmadik meg abban a bölcsiben, ahova a kislány jár, akinek segítettem. Vannak még csodálatos férfiak, akik helyesek, és a szívük meg az empátiájuk is a helyén van. Ez is ritka, mint a fent említett Mészáros Lőrinc által nem birtokolt terület. De tudom, a nők közt sem túl sok az épelméjű, ezt aláírom. De nagyon jó látni, hogy vannak ilyen kincs férfiak itt-ott. Amúgy arra elég hamar rájöttem, hogy ebben az esetben az empátiával semmire nem megyek. Persze szükség van rá, de még nagyobb szükség van arra, hogy ne sajnáld ezeket a lányokat, és tedd félre a hatalmas beleérző-képességed, mert igazán segíteni akkor tudsz, ha nem sajnálkozol, van lelkierőd, türelmed, és persze humorérzéked. A humorérzékem egyetlen esetben vesztettem el, amikor cukrászdába vittük a csajokat, és két külön számlát vezettek a fagyis meg a sütis részleghez, a fagyis nő pedig nem volt hajlandó visszaadni tízesből, hogy neki nem kötelessége. Később a szemem láttára adott vissza tízesből egy nőnek, aki gyerekkel volt. Aki ismer, mind tudja, hogy egy végtelenül türelmes lény vagyok, és ritkán leszek ideges, de ott majdnem elszakadt a cérna. Hogy baszd meg, már elnézést, ott állunk negyven fokban sérült emberekkel, próbálunk árnyékban lenni, de nyilván nem várhatunk az örökkévalóságig, és két számlával szarakodnak meg nem hajlandóak visszaadni. Az első kört kifizettem saját apróból, amit később persze visszakaptam a táborvezetőtől, de a második körben odacsesztem a tízest a nőnek, nyomatékosítva, hogy nincs kisebb. Milyen érdekes, valahogy megoldotta. Csak azt nem értem, miért kell külön parasztnak lenni, főleg amikor ilyen nehéz helyzetben vagyunk szemmel láthatólag. Értitek, a tábor legnehezebb része nem is az volt, hogy sérültekkel dolgoztam, hanem az elvileg ép felnőttekkel való kommunikáció. Amúgy meg zenéltem is a táborban, egész nagy sikere volt néhányuknál. A tábor végén apuka kezembe nyomott egy kis ajándékcsomagot, amire nem számítottam, meg hát nem is ezért mentem, de irtó jólesett. Pöttyös, csíkos zoknik  voltak benne, mert a kislánynak mindig dicsértem a szuper zoknijait, amikben hozták. Teljesen meghatódtam, ki is hoztam az összeset, itt jól fog jönni.

Mindezen izgalmak után elmentem még egy táborba, ami aztán teljesen véletlen akadt az utamba. Már szerintem régebben is láttam, hogy van ilyen világzenei-és improvizációs tábor, de valahogy nem jutottam el idáig. Elég neves jazz zenészek tartják pedig, nekem meg muszáj volt valamivel rávennem magam, hogy végre hangszerhez üljek, mert a most következő félévben kezdem a gyakorlatomat, és irtó kínos, hogy már nem nagyon tudok zongorázni. Láttam, hogy a tábor végén lesz koncert a Budapest Jazz Clubban, ez azért elég menőn hangzott, bár reméltem, nem a zongoratudásomra kell majd felépíteni a koncertet, mert az nagyon kellemetlen lett volna. Délelőtt hangszeres órák voltak kis csoportokban, délután meg mindenki be volt osztva zenekari órára, kivéve aki nagyon tiltakozott ez ellen. Szerencsére Tamarához kerültem, nem mintha bárki mással bajom lett volna, de őt legalább már ismertem. Tamara szerintem méltatlanul kevéssé közismert itthon, a jazz szcénán kívül alig van, aki tudja, kiről beszélek, pedig elképesztően zseniális zenész. Vele egy gyárépületben ismerkedtem meg, amikor igent mondtam egy improvizációs koncertre, ahol egy kiállítóteremben kellett egy hosszú papírcsőbe énekelni. Végül is, aki ilyenre elmegy, rossz ember nem lehet. Amikor első nap nézte, kik vannak a listán, kérdezte, nem tudjuk-e, ki az a Szabó Benedek, én meg poénból benyögtem, hogy van valami ilyen zenekar, hogy Szabó Benedek és a Galaxisok, de biztos nem ugyanaz a csávó. Pedig de, másnap megjelent, és nyoma se volt rajta semmilyen kivagyiságnak, ami sokszor azért jellemző az alternatív pop-rockzenészekre, legalábbis az előítéleteim szerint. Kis, random összeverbuválódott zenekarunk tagja volt még Ági, aki népzenész, Kata, aki szemtelenül fiatal, és tiszta, semmivel el nem rontott hangja van, és Sebi, aki olyan fiatal, hogy még nem is nagykorú, de úgy zongorázik és dobol, ahogy én soha nem fogok. Egyszóval rém tehetséges emberekkel voltam körülvéve. A hangszeres órákon többnyire figyeltem, annyi elméleti információ volt, hogy nem fért mind az agyamba, Jancsa nem ma kezdte az ipart, mi csak ámultunk meg bámultunk. Egyáltalán nem volt lenéző, és ugyan nem szívesen ültem a zongorához mások előtt, de mindenkinek a saját szintjéhez mérten értékelte a gyakorlatokat. Egyértelmű volt, hogy nem fogok olyanokat improvizálni, mint azok, akik közel 10 éve jazz zongorát tanulnak, én örültem, ha a feladatot pontosan végre tudtam hajtani, és leütöttem 5-6 hangot a zongorán. Rémlett, hogy van mixolíd, dór meg ilyesmi, de már az is kínkeserves gondolkodási folyamat volt számomra, hogy mondjuk egy B-dúr milyen előjegyzésben van, édes istenem. Viszont csináltunk olyan gyakorlatot, ami tökéletesen passzol a mostani képzésemhez. Délután pedig a zenekarral próbáltunk, hogy összehozzunk két számot egy hét alatt a koncertre. Többnyire mindenki jazz és népzene keveredésével csinált feldolgozásokat, úgyhogy mi is kiválasztottunk egy szép és fájdalmas magyar népdalt, amit Kata hozott, mert hát nekünk jobbára elég szomorú népdalaink vannak. Megszenvedtünk vele, mert olyan hangszínt kívánt meg a feldolgozás, ami egyikőnknek sem volt a sajátja. Kata csiszolatlan gyémánt és még kevés tapasztalata van (ellenben nagyon szép hangja), Áginak erős, klassz népzenész hangja, én meg full amatőr vagyok, szinte zéró hangképzéssel, beletelt egy időbe, mire nagyjából rátaláltunk a megfelelő színre. Benedek viszont olykor ösztönösen ráérzett. Voltak libabőrös pillanatok. A dalnak elég lesújtó hangulata van, úgyhogy a második dalt szerettük volna kicsit pörgősebbre venni. Megkérdeztem a többieket, mit szólnának, ha esetleg egy finn dalt dolgoznánk fel, pont azt, amit az előző posztban kiraktam. Én olyan szerelmes voltam abba a számba, mint amilyen csak nagyon ritkán vagyok (emberekkel is ugyanez van, haha), mert az úgy van összerakva zeneileg, hogy én első hallásra ki voltam készülve, és azóta se tudtam róla lekattanni. Szerencsére Tamara is odáig volt tőle, és a többieknek is tetszett. Természetesen ezzel is megszenvedtünk, mert az acapella helyett instrumentális kíséret is volt, plusz olyan pontosnak kellett lenni, mint a toronyóra. A koncert előtti utolsó napon raktunk még bele szólamokat, úgyhogy kicsit mindenki a saját határait feszegette. 

Én tábor közben esténként az éppen látogatóba jött finn barátaimmal jártam a várost, vittem őket a kedvenc helyeimre. Véletlenül majdnem felgyújtottunk egy kocsmát, önhibánkon kívül. Mindig kívülről néztem a helyet, tök hangulatos volt, tele papírcetlikkel. Az áraik viszont majdnem olyanok voltak, mintha csak Finnországban lennénk. Szóval ott ültünk az asztalnál, gyertyák minden asztalon, egyszer csak az asztalra hullott egy papírlap a plafonról, majdnem bele a gyertyába. Kis híján szívrohamot kaptam, gyorsan elfújtam a gyertyát. Mindezt tetézte, hogy a padló tele volt szórva szénával vagy mivel, plusz az ingyen mogyoró héját is le lehetett szórni a földre. Aztán láttam a sarokban a poroltót, gondoltam, fel vannak készülve a legrosszabbra. Szóltam az egyik pultoscsajnak, hogy mi volt, mondta, már vagy kétszer volt tűzeset náluk, majd hozott egy másik gyertyát, ami égett, mert hogy kötelező kiraknia a főnök miatt. Ezek szó szerint a tűzzel játszanak, de hát én akkor már letettem a népnevelésről, plusz szeretek veszélyesen élni, haha. Olyan voltam egész végig, mint valami turista, ámulva figyeltem a kilátást a Gellérthegyről, meg az egész várost amúgy is. Azon gondolkodtam, mikor ott fent sétáltunk és néztük a lemenő napot, hogy hogyan lehet nekem szomorkás honvágyam, amikor otthon vagyok éppen. De ezt éreztem, hogy szinte fáj, hogy gyönyörű a város és hiányzik, hiányozni fog. Mint amikor reggel nézed a fáradt szerelmesed, és tudod, hogy menni kell munkába vagy más dologra, és nem fogod látni egy darabig, és már előre fáj a hiánya. Na ilyesmi érzés volt. Aztán eljött a koncert napja, amikor is rájöttem, eléggé be vagyok fosva, mert mégis csak a Budapest Jazz Clubról van szó, érted, nem valami iskolai díszterem, hanem a BJC, ahol a legnevesebb jazz zenészek, meg éppen feltörekvő zenekarok lépnek fel. A csajok tiszta stresszben voltak, én se voltam teljesen nyugodt, de ahhoz képest úgy mozogtam meg énekeltem a színpadon, mintha már vagy tízszer csináltam volna ilyet. Szülők, rokonok meg barátok voltak ott, tele volt a koncertterem. Anyámékon meg a finn barátaimon kívül nem is nagyon szóltam szinte senkinek, mert bármilyen menő is ez, nem tudtam, nem leszek-e vállalhatatlanul szar, plusz akkora teltház volt, hogy nem is baj, hogy nem hívogattam rá boldog-boldogtalant. 2 napomba telt, mire meg mertem hallgatni a videófelvételt, majd konstatáltam, hogy a tökéletestől messze van, de azért nem lett vállalhatatlan. Első zenekaros fellépéshez képest nem is rossz. Néha hallom, hogy fájdalmasan hamis vagyok, legalábbis az én zenei fülemnek nem szép, de azért igyekszem kevésbé szigorú lenni magammal, elvégre nem az anyanyelvemen énekelek, és egy hét alatt raktuk össze, még annyi se. A finn párocska hölgytagját megríkattam legalább, neki nagyon bejött. Sem a kiállós vokálokat nem csesztük el, sem a végét, nagyon büszke vagyok a csajokra, hogy így megtanulták a szöveget, meg az egész zenekarra, hogy belevágtak ebbe, és tök jó hangszeres kíséretet toltak hozzá. Úgy tűnik, szép lassan túlteszem magam azon a traumatikus élményen, hogy közönség előtt énekeljek.

A nyárból foszlányok vannak meg, emlékképek innen-onnan, és nem azért, mert végig részeg voltam, hanem mert sokminden történt, voltam erre-arra. Fesztiválozni végül nem jutottam el, de nem is bánom. Lehet, hogy öregszem már, de nem is vágytam kifejezetten az ilyesfajta mulatságra, plusz nem is olcsó. De eszembe jut, ahogy a parazsat nézem tesóméknál, hogy unokahúggal egy ágyban alszunk meg sutyorgunk, a piknikezős császárszalonna-evésre, a salgótarjáni telekbuli önmagában megérne egy bejegyzést, nem beszélve a balatoni kiruccanásról. Ja és Páty, az örök Ágimamával, meg a kajahegyekkel, házipálinkákkal és a BenceÁdám párossal, aki végignyomták a komplett Parasztoperát. Én is beszálltam a kedvenc részeknél.

Na jó, szóval a tarjáni telekbuli 5 éve életem kb. legjobb partija volt úgy, hogy a cirka 20+ fős társaságból összesen két embert ismertem, őket is elég felületesen. Aztán olyan hajnalig táncolást nyomtunk a teraszon, hogy azóta azért sírt a szívem. Most sem voltunk restek, Gosztonyi vitt le minket kocsival, majd megálltunk a Hangulat kocsmánál, ahogy régen is. Tényleg van hangulata, remek kilátás a dombokra meg az az igazi, hamisítatlan vidéki kocsmahangulat rettenet zenékkel, elképesztően olcsó árakkal. A társaság ismét szuper volt, egy óra leforgása alatt ittunk 1-2 sört és nem is tudom, összesen mennyi jägert. Már eleve vidáman érkeztünk meg a telekre, én meg attól féltem, felgyújtjuk az erdőt az eldobott cigicsikkekkel. Viszont láttunk szentjánosbogarakat is az erdőben, hacsak nem káprázott a szemem. Két pofára faltam a bográcsos lecsót, mint aki még életében nem evett ilyet. El is álmosodtam a hirtelen ital-és ételmennyiségtől, azt hittem, el is teszem magam másnapra, ehelyett kivilágos kivirradatig roptam az erkélyen jobbnál jobb muzsikákra. Ismét a szabad ég alatt ágyaztam meg magamnak, másnap pedig végeláthatatlan fetrengés vette kezdetét. Alig bírtunk elindulni, majd a városban még benyomtunk egy klasszik retró hamburgert.

A Balaton is zseniális volt, Réka lesátorozott egy hétre, én meg úgy voltam vele, 2-3 nap nem fog megártani nekem se. A legnagyobb kánikulában sikerült megejteni az utazást, a reggel 9-es vonatot természetesen lekéstem, mert ostoba módon azt gondoltam, talán pár perc alatt sikerül megoldanom a jegyvásárlást, aztán megláttam a sort, és nyugodtan konstatáltam, hogy miután megveszem majd a következő vonatra a jegyet, még lesz időm hazamenni kávézni is. Első utunk a Réka által felfedezett Hullám hostelbe vezetett, ami annyira jó hely volt, hogy időnk 80-90%-át ott töltöttük. A limonádéjuk mennyei, a jegeskávéjuk kissé cukros, de pazar, a melegszenvdicsük is tökéletes, és nem voltak totál elszállva az árakkal. A pult alól kaptuk a házipálinkát, a fiatal pultos srác meg nem akarta elfogadni a teljesen reális mértékű borravalót, hogy de hát ez túl sok. Gyakorlatilag ott éltünk a teraszon, ugyanis egyikőnk sem volt hajlandó napközben a tóban fürdeni, amikor száz fok volt, és az is erőfeszítésbe került, hogy gondolkodjak vagy elmenjek mosdóba. Mocskos, agyonverős kánikula volt, amit a leghülyébb időpontokban elfogyasztott fröccsökkel és fa alatti hédereléssel próbáltunk túlélni. Első éjszaka bementem a vízbe, csodás holdfény volt, ringató Balaton, kellemesen langymeleg vízhőmérséklet. Mivel valamiért rajtunk kívül senki nem volt ott akkor, én le is vettem a bikinim, elvégre nincs nyár igazi meztelen éjszakai fürdőzés nélkül. Még épp időben kászálódtam ki a vízből, mert rögtön utána megjelent egy cirka tízfős fiatal társaság, akik már csak azt láthatták, ahogy azon röhögünk sírva Rékával, hogy a törülközőm, amit kölcsönkaptam és rávágtam, hogy "jóleszaz", gyakorlatilag a seggemet is alig takarta el. Volt viharjelzés is, mert feltámadt a szél, és azt próbáltuk találgatni, vajon első-vagy másodfokú, de nem tudtuk eldönteni, gyakrabban villog-e vagy sem. Én látni véltem villámokat is a távolban, de Réka nem hitte el. Viszont láttam hullócsillagokat is. Ettünk igazi strandkajákat, lángost meg palacsintát, én meg úgy fotózgattam meghatódva, mintha mindig is a Balatonra jártam volna nyaralni, pedig gyakorlatilag soha. Mondtam is a Rékának, ne költözzön külföldre, mert vállalhatatlan szentimentalizmust hoz ki az emberből, főleg aki eleve hajlamos rá.

Nikki is jött látogatóba kábé egy napra, akit itt kint ismertem meg, és a tavalyi szülinapomon ott volt úgy, hogy cirka két hete ismertem. Voltunk a Lukácsban pocsolni meg elvittem az egyik törzskocsmámba. Nikki nem viszi túlzásba a piálást, meg másnap indult a busza reggel, én azonban a pultnál összeakadtam egy amerikai sráccal, aki látogatóba jött, és betért az első útjába eső helyre. Mondtam, hogy a legjobb választás ez volt, és ajánlottam, hogy a pálinkát próbálja ki, úgyhogy azzal a lendülettel ki is kért magának meg nekem is egyet, majd odaült az asztalunkhoz. Szerintem kissé ledöbbent, mikor kiderült számára, hogy egy jó tízessel idősebb vagyok nála, szegény srác, erre gondolom nem számított, haha.

Két búcsúbuli-előszülinapot is tartottam, hogy mindenkinek legyen alkalma megölelgetni, aki igazán akar. Mindkettő jól sikerült, klassz társasággal, viszont gyerekek, a Figaró kertbe ne menjetek, ha jót akartok magatoknak, ilyen botrányos kiszolgálással sehol nem találkoztam. Fogalmam sincs, hogy tartják fenn magukat, a felszolgálók nettó parasztok, kurva lassúak és még nekik áll feljebb. A kajájuk minősége is erősen vitatható, életemben ilyen pocsék humuszt még nem ettem, pedig frankón nem vagyok finnyás. Borravalót azt nem hagytam nekik, így is kedves voltam, hogy senkit nem küldtem el melegebb éghajlatra. Lehet, hogy vannak jobb napjaik is, de ilyet nem engedhetne meg magának egy hely. Ezt leszámítva a hangulat elég kellemes volt mindkét este, és még kreatív útravaló ajándékokat is kaptam. Idén szerencsére elmaradt az utcán zokogás és a "hova tűntek a barátaim és a cuccaim" dráma, valószínűleg szintet léptem.

Az indulás amúgy szintlépéstől függetlenül teljesen kikészített, ez a majdnem két hónap otthoni nyár pont elég volt ahhoz, hogy visszaszokjak, és elkezdjem azt hinni, hogy Budapesten élek. Persze biztos idealizáltam az egészet, elvégre teljesen más turistaként hazalátogatni meg valóban ott élni. De így, hogy nem otthon élek, minden felértékelődik ötszörösére, az olcsó árak, a Kertemben átsörözött délutánok és éjszakák, a séta a langyos esőben a Ligetben, a Kisüzemes esték, a Szabadság-hídon való ücsörgés, a város látképe, hogy mindenhol, de tényleg mindenhol van ismerős, a bringás Ferihez be lehet szaladni villogóért, és zárás előtt hoz egy jó hideg sört, amit az utcán iszunk bentről kihozott székeken a betondzsungelben. A Kéknyúl a Kobuciban, ahol valaki odakiabál, hogy hát te itthon vagy, miért nincs sisakod, és kiderül, hogy a Kornél az, akit meg se számolom, hány éve nem láttam, de sokkal több, mint kéne. Olyan szerelmes vagyok a szülővárosomba meg a hazámba, mint még soha, ugye a távolság sokmindent megszépít. Hülyeség lenne összehasonlítani a két lakóhelyem, mert szinte semmi közös nincs a két helyben, kizárólag én. A finnek átköltöznek ide sokszor kisebb falvakból, városokból, mert hogy itt van élet, én meg röhögök magamban, hogy egy közel kétmilliós nagyvárosból jövök, és az élet számomra nem az, hogy a legkésőbb nyitvatartó helyek is 3-4kor könyörtelenül bezárnak még hétvégén is, és hogy félévente 3-4 koncert van, amire igazán érdemes elmenni. 

De az tény, hogy otthon totál kezd élhetetlen lenni minden, legalábbis ha a politikát nézzük, és reálisak vagyunk. Még így is a baráti köröm jelentősebb része él otthon, nekik vagy nincs lehetőségük eljönni, vagy van valami olyan munkájuk illetve családi körülményük, ami miatt nem akarnak lelécelni. Akinek van némi esze, az már kitalálhatta, hogy kormányváltás nem lesz, vagy ha bármi lesz is, feltehetőleg nem most, és amúgy se sokat számít, mert az ország tönkre van téve hosszú évtizedekre, és ezen már az se segít, ha jön az atyaúristen új párt, aki teljesen mindegy ki. Az pedig közröhej, hogy a szerencsétlen ellenzék mit össze nem balfaszkodik, és senki nem hajlandó közösködni meg összeállni a másikkal, úgyhogy van százhuszonhárom ellenzéki párt, akinek a felét nem is ismerem, úgyhogy nyugodtan szavazhatok bárkire, mert ahogy egy egész jó cikkben levezették, bármilyen tettünkkel és szavazatunkkal gyakolatilag a kormányt támogatjuk. Sajna a cikket lusta vagyok megkeresni, de elég józan paraszti ésszel kilogikázható érveket írtak benne. Persze nem mondom, hogy itt rózsás lenne a helyzet, és legnagyobb szomorúságunkra már itt a nyugis Finnországban is felütötte a fejét a terrorizmus. Nekem már a svédországi merényletnél gyanús volt, hogy csak idő kérdése, mire itt is történik valami, pedig úgy jöttem ide ki, direkt gondolván a terrorveszélyre meg egyebekre, hogy na itt a semmi közepén aztán biztos senki nem akar nyomasztani másokat, elvégre hideg van, sötét meg hó, talán délebbre Helsinkiben, aztán kicsit mellényúltam, de a dél végül is bejött. Európa haldoklik, szívunk a menekültválsággal meg a saját nyomorúságainkkal, szerintem elképesztő, hogy a XXI. században megtörténhet ennyi szörnyűség, és nem kell a szomszédba menni érte vagy afrikai éhínség sújtotta területekre, mert a pokol mindenhol ott van. Úgyhogy én minden napot úgy értékelek, mint egy új kincset, na jó, ennyire nem vagyok szent és a zen buddhizmus sem ütötte fel a fejét nálam, de ma már ismét nagy dolognak számít, ha van hol aludnod, van mit enned, nagyjából egészséges vagy és van szerető családod meg pár barát, akire számíthatsz. Ez nagy dolog és nagyra becsülendő. Annyit tudok tenni, hogy megpróbálok továbbra is kedves maradni embertársaim felé, bárhonnan is jöttek, egészen addig, amíg ők is kedvesek velem.

Sajnos a külföldre költözéssel pár embert elveszítettem, és nem volt mindegyik fájdalommentes. Szerencsére a csalódások meg a fájdalmak megedzettek, és tanulok belőlük, mert azt olvastam az interneten, hogy érdemes ezt tenni a szar tapasztalatokkal, haha, meg az elengedés művészete, ugyebár, és egyéb közhelyek. Az olyan emberekkel való kapcsolattartás vagy ismeretség, akik fájdalmat okoznak meg csalódást, az elég kimerítő, és csak az igazán hülyék meg a kalandvágyók mennek bele újra és újra ugyanazokba a körökbe, hogy hátha majd más lesz. Mondják, hogy mindig az bánt a legjobban, aki közel áll hozzánk és szeret, családtag vagy társ, de szerintem egy nagy lófaszt van ez így, mert aki tényleg szeret, az nem bánt, vagy legalábbis mindent elkövet, hogy ha megbántott, akkor azt helyrehozza, és nem csak a szája jár, hogy bocsi, hanem tettekkel bizonyítja, hogy valójában mégis csak lehet rá számítani. Nem tudom, miért kell felnőtt emberekkel úgy viselkednem, mint egy háromévessel, de velem most már tényleg szórakozzon az, akinek hat anyja van. Se játszmázni nem vagyok hajlandó, se türelmem nincs már, kizárólag az egyenes helyzeteket bírom elviselni. Mindkét szakma, ami érdekel és amiben elvileg nem is vagyok rossz, óriási türelmet és empátiát igényel, rengeteg mentális energiát visz el, úgyhogy tudnám értékelni, ha a privát szférámba már csak olyanok kerülnének, akikkel sem mint pedagógus, sem mint terapeuta nem kell foglalkoznom, hanem lehetek az egyszerű esendő Vera, akinek ugyanúgy vannak problémái és vágyik támogatásra meg szeretetre. Azóta sokkal jobban érzem magam, amióta igyekszem csak olyanokkal körülvenni magam, akikkel jó együtt lenni és nincsenek felesleges körök meg ígéretek, amikkel tele van a padlás. 

Azt gondolom, többen irigyelhetnek, mert úgy tűnhet a fészbuk amúgy is képmutató felületéről, hogy milyen fantasztikus életem van a csodás természettel, dolgoznom se kell, az életem folytonos buli, móka és kacagás. Meglehetősen kevesen rakják ki fészbukra a fájdalmukat, nehézségeiket, én se szoktam, mert minek aggasszam a népet ezekkel, plusz senkinek semmi köze hozzá. Ettől úgy tűnik az egész fészbuk meg mindenkinek az élete, hogy csodás boldogság van, és csak te vagy kövér, magányos és szerencsétlen. Ugyanmár. De van egy jó hírem azoknak, akik azt gondolják, az életem szivárványszínű csillámfaszláma, hogy én is olyanokat vagyok képes szerencsétlenkedni, hogy az már filmbe illő, hogy cirka fél évig tél van, és hogy én is pont ugyanúgy nem tudom, hol és hogyan fogok megélni, mint bárki más. Elmesélem például az utolsó otthoni és az első itteni napomat, mert megér egy misét, és mindjárt mindenki jobban érzi majd magát egy kicsit, hogy hiába, hálistennek az én életem sem csupa siker, pompa és csillogás.

Szóval mint általában minden fontos dolgot, az utazásra való felkészülést is az utolsó pillanatra hagytam. A telefonom még hazajövetel előtt feldobta a pacskert, nem volt hajlandó bekapcsolni. A márkája kínai, Zopo, igazán tudhattam volna, hogy a név kötelez, nem hazudtolta meg magát...Egy teljes hónapig volt szervizben, cseretelefon nyista, úgyhogy ha nincs egy olyan barátnőm, aki tündér és kölcsönadja az okostelóját, akkor meg vagyok lőve. A szervizből megújulva tért vissza a telefon, immáron  be tudtam kapcsolni, de teljesen újratelepítettek mindent, úgyhogy amit nem mentettem esetleg le róla addig, annak már mindegy is volt. Kb. 2 nap után észrevettem, hogy vibrál a képernyője és hogy az egyik gombot 3-4-szer meg kell nyomnom, hogy végre reagáljon. Vissza is vittem a szervizbe, hogy heló, szóval ez a telefon egy szopó kissé nem jól lett megjavítva, majd a fickó felhívta a figyelmem egy karcolásra is, és közölte, hogy a szerviz vidéken van, és tuti nem kapnám vissza indulás előtt. Rendkívüli módon örültem, úgyhogy úgy döntöttem, végül is már nincs időm másikat nézni, kiviszem magammal ezt, mert legalább jó a kamerája. Az indulás napján ismét beszart, és nem volt hajlandó feltöltődni. Gyorsan még berongyoltam a telefon származási helyére, hogy legalább aksijuk van-e másik, természetesen nem volt, úgyhogy vettem egy sd-kártyát meg egy nagy tárhelyű pendrive-ot, hátha a laptop is feldobja a pacskert időközben. Ne adja Isten, persze, de ki tudja. Akartam még sportruhákat venni meg egy normális hátitáskát, de ezekhez idő kell, az nekem meg már nem volt. A telefonom gyakorlatilag halott volt, úgyhogy reménykedve kérdeztem meg az okostelót kölcsönadó barátnőt, tudná-e nélkülözni a telefonját még egy pár hónapig, szerencsére igent mondott. Persze az én telóm microsim-es, az övé nem, úgyhogy még a reptéri busz indulása előtt fél órával azon imádkoztam a szolgáltatónál, hogy a vágott kártyám illeszkedjen az adapterbe, és működjön a másik telefonnal. Csomagolni sem tudok mindig jól, mert a reptéren is láttam, ami addig is nyilvánvaló volt, hogy a csomagom túlsúlyos, akárcsak én magam, de hálistennek embereknél nincsen súlyhatár. Úgyhogy anyámmal röhögve azon szórakoztunk, hogyan csináljunk 20 kilót a másfél-2 kiló feleslegből, remekül festhettem, ahogy a véletlen kiszóródott csipkés bugyikat szedegetem a földről. Már otthon szomorúan megváltam egy üveg szlovén áfonyalikőrtől és egyéb dolgoktól, majd a reptéren addig ügyeskedtem, amíg 19,9 kilót nem mutatott a mérleg. Ott álltam a kb. 35 fokban sállal a nyakamban, két pulcsival a derekamon, a hátitáskám teletömve ruhákkal. Majdnem elcsábultam, hogy a duty free-ben vegyek valami méregdrága pálinkát, hogy csillapítsam fájdalmamat, de aztán letettem róla hősiesen. Majdnem olyan szar volt elindulni, mint tavaly, pedig már nem az ismeretlen semmibe jöttem ki. A reptéren ötször kellett megpróbálnom jegyet venni a buszra, mert nem fogadta el a kártyát, készpénzem meg persze nem volt, de az utolsó pillanatban, mint általában minden, ez is megoldódott. A buszról Helsinkiben kivételesen sikerült eggyel korábban leszállnom, úgyhogy reménykedve hívtam fel Bogit, hogy hátha meg tudja mondani, mennyire elkeserítően messze vagyok tőle, de aztán kiderült, nem annyira vészes, csak egy 20 kilós csomaggal az élet fájdalmasabb, mint anélkül. Boginak lett két új macskája, akik kellően szociálisak voltak, és nem szégyelltek azonnal ráugrani a cuccaimra, plusz felfeküdni a laptopom billentyűzetére. Az egyikük még rá is keresett valamire a google-ban, esküszöm. Éjszaka rajtam mászkáltak, már ameddig ébren bírtam maradni. Reggel pofátlanul az arcomba másztak, de amúgy cukik voltak és bújósak. A Manci jutott eszembe róluk, aki már az égi felhőkön terpeszkedik nagy fehér kövérségében, aki halálra rémített az éjszaka közepén azzal, hogy tíz centiről bámul az arcomba. Éreztem, hogy mikor vannak az utolsó napjai.

Viszont az én első kinti napom naposan és vidáman indult, pompás nyári idővel. Azt gondoltam, a bénaságsorozatnak vége, innentől már könnyebb lesz, csak vissza kell szoknom. Helsinkiben összefutottam Juhával, akit még itt ismertem meg egy helyi kocsmában, és azonnal jóban lettünk, ami fura, mert a legtöbb finnel nem lehet csak úgy azonnal jóban lenni. Bár a kocsmai esték mások. Készségesen jött segíteni a csomaggal, és meghívott kávézni, mondván biztos sokkhatás alatt állok, hogy vissza kellett jönnöm, és nem mondott hülyeséget. A nagy sokkra még egy pohár sört is legurítottam buszindulás előtt, de amúgy igazán jól indult az átmenet. A vasút-és buszállomástól cirka 35-40 perc sétára lakom, de elkezdett fura lenni, hogy vagy egy órája jövök már, a csomagom meg olyan nehéz, mint a kő. Akkor derült ki, hogy az egyik kerék folyton beakad, nem mozog, majd az utolsó métereken teljesen szét is jött, már tényleg csak húztam a bőröndöt. Végre azonban otthon voltam újra, a második otthonomban. Még a biciklim is megvolt, mielőtt feljöttem volna a lakásba, az volt az első dolgom, hogy odamenjek lecsekkolni, és megsimogattam a nyergét. Hiába, azt hiszem, jobban szeretem a bringám, mint némelyik embert, de hát ez egyértelmű, elvisz a-ból b-be szó nélkül és még a seggem is jobb lesz tőle. Mikor felértem a lakásba viszont realizáltam, hogy a bringakulcsaim valahogy nincsenek nálam, és hogy valószínűleg azokat véletlen magammal vittem, mikor hazajöttem innen, az otthoni birngám kulcsa viszont nálam van, mert közben táskát cseréltem. Sokra megyek az otthoni bringám kulcsával. Szóval volt egy bringám, amit nem loptak el, ellenben én se tudtam megmozdítani, haha. Ott rohadjon meg az egész -gondoltam, és elmentem Piával egy férfikórus koncertjére, ami elég jó volt. A nap megkoronázásaként berepült hozzám egy álmos őszi légy, ami alig bírt mozogni és a hátamon telepedett le. Tök idegesítő volt, mert nem tudtam elhessegetni, és mert csikis volt, úgyhogy addig hadonásztam, amíg leszakítottam a ruhám mindkét gombját telibe. Akkor már szerintem csak röhögni tudtam. Mostanra visszakaptam a fontos kulcsaim, hála anyáméknak meg a DHL-nek.

Azóta próbálok visszarázódni a kinti életbe, több-kevesebb sikerrel. Intézem a kutatásom, szervezem a csoportot, remélem, össze fog jönni elég résztvevő. Plusz volt szülinapi mulatság is, amit az időjárás miatt végül a lakásba szerveztem. Sanna eljött értem kocsival, elvitt bevásárolni és felajánlotta, hogy szülinapom alkalmából beszáll a költségekbe. Még így is egy vagyont költöttem, de legalább most egy darabig nem nagyon kell kaját meg alkoholt vennem, mert napokra, hetekre elegendő mennyiség gyűlt össze. Rakott krumplit készültem csinálni, de kicsit túllőttem a kereteken. Közben a honvágy is hatalmába kerített, ugyan bort nem terveztem inni a jeles napon, de mégis vettem valami egri borvidékről származó vöröset, mert hát elvégre szülinapom van. Abba inkább nem gondoltam bele, hogy otthon harmad-negyedennyi pénzből megvettem volna ugyanazt. Végül vagy nyolcan összegyűltünk, lakmároztunk, Mikaela hozott cupcake-et, Ken saját készítésű sütit óriás csokidarabokkal, Biran török édességeket meg egy műanyag harmonikát, amin megpróbálta eljátszani a boldog szülinapot, míg a többiek énekeltek, de valahogy sose sikerült neki, én meg röhögtem a meghatottságtól. Piától söröspoharakat kaptam, a srácoktól csokit, azt hiszem, mindenki jól szórakozott. Később még hárman benéztünk a helyi karaoke estre, ahol Sanna végül is rávett, hogy énekeljünk el duóban két finn dalt, amit mindketten ismerünk, de arra nem számítottam, hogy én fogom őket jobban tudni. Éneklés közben kiabáltam, hogy de én nem vagyok finn, meg hogy ez egy hosszú szó. Jobbára röhögtünk, de én próbáltam azért tartani a lépést. Nem tudtam, hogy ennyi szó van ezekben a dalokban -szabadkozott Sanna, hát kösz, és én akkor mit mondjak? Miután kellően leégettük magunkat szerencsére csak néhány ember előtt, akik amúgy is tök részegek voltak, Sanna-val még bementünk a városba, ahonnan csak reggelre sikerült hazakeveredni. Nagyon kellemes este volt, és úgyis lesz még egy kör, amikor a másik két jómadár visszajön a tengerentúlról.

Szóval fura itt megint. Még nem tudok nagyon mit kezdeni magammal, több, mint egy hét után nyúltam az ukuleléhez is, egy darab dalt eljátszani. A suli nem tudjuk, hogy mikor kezdődik, senki nem tud semmit, a tanáraink nem válaszolnak az e-mailekre, de legalább önállósítottam magam, hogy akkor majd összeszervezem ezt a kutatást, amennyire lehet, aztán majd remélehetőleg megy magától is. A sulis gyakorlat is pár héten belül elkezdődik, ami sokkal izgalmasabb és félelmetesebb, mint a saját kutatásom, mert ebben aztán tényleg nulla tapasztalatom van. Mindenki kérdezi, mi lesz, ha végeztem, örülnék, ha a jövő hónapomat látnám már egyáltalán. Persze ködös terveimet felvázoltam a közelebbi barátoknak, de elég sokon múlik, hogy merre kötök ki ezután. Terveim az évre: kínos mellényúlások nélkül, apró szakmai sikerekkel elvégezni a két gyakorlatot úgy, hogy közben csak 2-3-szor omoljak össze teljesen zokogva, szakdoga megírása és időben való leadása, kisebb utazások a környező országokba, jelentős testsúlyvesztés és alakformálás, karácsonyra, de legkésőbb jövő nyárra bombázóként való hazatérés, de ami még ennél is sokkal fontosabb: csonttörés és jégen hanyatt esés nélkül megúszni a telet. Légy szíves drukkoljatok. Minden sisu-ra és pozitív gondolatra szükségem lesz, köszi. Csókoltatás, maradjanak velünk, a reklám után folytatjuk.