Atyaég, több, mint fél éve ide se kukkantottam. Többen is kérdezték, mi van a bloggal, de őszintén se időm, se kedvem nem volt írni. Az előző félév olyan sűrű volt, hogy örültem, ha olykor kimozdultam a szokásos otthon-iskola vonalról. Az utolsó félév pedig legfőképp a szakdoga megírásával telt. Ahogy azt előre megmondtam, nem volt egy fáklyásmenet, meg jött pár olyan esemény, amire magam se számítottam.

Konkrétan nem akarom elhinni, hogy vége. 2 év. Eladtam meg elajándékoztam a cuccaimat, kitakarítottam a lakást, aztán szevasz. A bringát majdnem megsirattam, mikor eladtam, úgy hozzámnőtt, vitt mindenhova hóban, fagyban, esőben. Mondanám, hogy készen álltam, meg hogy mennyire hiányzott Budapest, de hazudnék. Fogalmam sincs, mi lesz itthon, és bár vannak munkalehetőségek meg ötletek, jelenleg alig van bármi vidám vagy pozitív gondolatom a hazatérésemmel kapcsolatban. Az a tudat viszont megnyugtat, hogy most már tudom, bármikor össze tudom pakolni a bőröndjeimet és elhúzni máshova. Nincs "itt élned, halnod kell". Ha kell, meg fogom tenni még egyszer. 

Még alig jöttem haza, de már most visszavágyom, elvágyódom. Bármennyire szívás az időjárás, nekem azért eléggé bejött észak. Nyugi van, nem szólnak be naponta tízen az utcán vagy a kinézetem, vagy valami echte parasztság miatt, nincs tömeg, kutyaszar és szmog, plusz a közhangulat se teljesen gyászos. Vannak viszont fák meg tavak, ami ugye Budapestről egyre kevésbé mondható el. Lassan igazából már nem marad semmi, csak a keserédes és nosztalgikus emlékek az egykori kocsmázós, bulizós estékről. Elköltözik a Gólya (milyen szép metafora, mi?), bezár a Wichmann, olyan frankó és utánozhatatlan hangulatú helyek tűnnek el a semmibe, ahol még lehetett jókat inni, táncolni, beszélgetni. Persze nem maradhat minden ugyanúgy, meg aztán én se feltétlen vagyok már az a típus, aki heti 3-4-szer elmegy inni meg koncertre, de azért voltak és vannak helyek, ahova szívesen benézek néha.

Nincs sok értelme Finnország kontra Magyarország vitát nyitni, nagyon más a két hely, gyakorlatilag összehasonlíthatatlan. Ami az egyikben megvan, a másikban nincs, vagy nem úgy. Ettől függetlenül a nagy változásokat nem viselem túl jól. Valószínűleg könnyebb visszatérni, legalábbis abból a szempontból, hogy nem a teljes ismeretlenbe jöttem vissza. Nagyjából tudom, mire számíthatok, nem kell megküzdenem a fél év téllel meg hóval, az utakat sózzák, és nem kell ájuldoznom, hogy minden mennyire drága. Ettől függetlenül nem mondhatnám, hogy maradéktalanul örülök. Lehet, hogy nehéz volt kiköltözni, de legalább volt benne egy csomó izgalom. Most nagyon át kell huzaloznom az agyam, hogy izgalmat lássak abban, amit már unásig ismerek, és amiről nem is volt valami jó véleményem az elmúlt években. Az elmúlt hónapokat meg inkább ne is említsük.

Inkább teszek egy kis időutazást, hogy eltereljem a figyelmem, és elmeséljem nektek, mi minden történt október óta. Jesszus, végiggondolni is durva. Nem is mindenre fogok valószínűleg emlékezni, és nem is írok le mindent.

2017 összegezve egy egész jó év volt. Szakmailag, személyiségileg csomót fejlődtem, tanultam. Mindezt megünneplendő kanadai barátosnémmal tértem haza a téli szünetre, hogy megmutassam neki a várost meg hogy mennyit isznak a magyarok. Hogy karácsony reggelén teljesen normális, ha 5 pálinka után homályos tekintettel nézed a napfelkeltét, mert ez hagyomány a baráti körömben (mondjuk a pálinka talán nem). Meg hogy ünnepekkor, bulikon alap, hogy valami feles előkerül. Azt már ne is említsem, hogy a népesség nagyobbik hányadának egy átlagos kedd este is úgy néz ki, hogy aztán szerdán már nehezen mennek dolgozni. Közben egész véletlen még a szerelem is megtalált, legalábbis akkor még lelkesen hittem, hogy majd az lesz, pedig én aztán nem szoktam gyorsan belelkesedni. Nem mondom, hogy ne láttam volna az angolul ún. "vörös zászlókat", de ha az arcom elé tartják, akkor is azt mondom, hogy kékek. Nagyon akartam hinni, hogy valami különleges és fontos dolog történik. Mondjuk ebben nem tévedtem, csak én kicsit más előjelet társítottam hozzá. Kezdtem olyanná válni, amilyenné egyáltalán nem akartam, mint a Kispál számban, nem is én vagyok ez már. Hülyevoltálmondommagamnakmajdhaezelmúlik. Valahogy így. Mindig tanul az ember valamit, csak nem mindig cuki szivárványt hányó unikornisokkal telerakott úton, hanem elég gyakran drámaibb módon. Én meg a drámát inkább csak a moziban meg a színházban szeretem.

Azt hiszem, az is a helyzet, hogy kint nagyon megtanultam egyedül lenni, pontosabban egyedül jól lenni. Csomó dolgot nem osztok meg, nem mesélek el, vagy csak sokkal később. Két csajjal laktam együtt, akikkel 2 év alatt alig beszéltem, megszoktam, hogy sokkal ritkábban és sokkal kevesebbet kommunikálok másokkal, amin a távolság ugye nem segített. Imádok egyedül lenni, bekuckózni a szobába, prüntyögni valamit az ukulelén vagy gitáron, olvasni valami jó könyvet. Finnország kihozta belőlem az igazi introvertáltat (frankón elírtam introverálnak először, hahaha, nomen est omen), ami elég meglepő volt azok után, hogy itthon meg hetente többször mentem koncertekre, kocsmázni, kulturálódni, és mindig szélesítettem az ismerősi-baráti kört. Kint olyan drága volt minden azonban, plusz a sötét és hideg, hogy a kimozdulásaim számát lecsökkentettem havi néhány alkalomra. Simán megtörtént, hogy 2-3 hétig egy korty alkoholt nem ittam, mert nem láttam értelmét ennyi pénzt kidobni rá. Nem tudom, hogy a finnek miből tudnak alkoholisták lenni, mert itthon oké, nevetségesen olcsón hozzá lehet jutni az alkoholhoz, és nem is kell a legszarabb minőségű dolgot venni, egy átlagfizetésből heti több alkalommal istenesen be lehet rúgni. Itthon ez már szinte a norma, 20-50 között a társadalom javarésze úgy éli túl az élet viszontagságait, hogy alsó hangon heti 3-4szer leissza magát, ami még a húszas éveik elején járó fiataloknál talán elnézhető, főleg ha nem dolgoznak, később viszont észrevétlenül bele lehet csúszni az alkoholizmus társadalmilag elfogadott formájába. Ez megér egy külön misét, de ebbe most nem megyek bele, főleg nem papolok, mert mielőtt kiköltöztem, nagyjából ugyanezt csináltam, ha nem is brutál módon. Nem is tudom amúgy, hogy bírtam, nemrég egyhuzamban három este kimozdultam és éjszakáztam, majdnem szó szerint belebetegedtem. Vagy a finn élet vagy az öregedés, nem tudom, de fene se bírja már ezt a tempót.

Idén nem vittem eddig túlzásba az utazást, de volt egy lappföldi kiruccanásom, ami az akkori érzelmi állapotom ellenére is bekerült  a top 3 best of utazások közé. Elég random volt, de tudtam, hogy ha most nem megyek, akkor lehet, hogy soha. Elég régóta rajta volt már a bakancslistámon. Lappföld még Finnországhoz képest is drága, úgyhogy óriási segítség volt, hogy haversrác hívott, mert ők is vendégszeretetből voltak ott a zenekarral, a házinénitől meg kaptunk pluszban kaját is az egyik szálláson. Kora reggel indultam és késő este értem oda, összesen cirka 12 óra utazás után. Semmilyen szinten nem voltam jó passzban, ráadásul totál be voltam szarva, hogy jó helyen szállok-e le a buszról. A busz végül is megállt a semmi közepén, én voltam az egyetlen leszálló, ha jól rémlik, a buszvezető kirakta a csomagom, majd továbbment. Elvileg kellett volna ott lennie valakinek, aki vár, de csak egy nőt láttam, akihez oda is mentem, mert szentül meg voltam győződve róla, hogy rossz helyen szálltam le, és biztos kilométereket kell gyalogolnom a vaksötét, csillagos, -20 fok körüli lappföldi éjszakában. A nő viszont ismerte a szállást is meg haversrácot is, mondta, hogy hallotta őket játszani és szívesen elvisz kocsival. Már éppen be akartam volna szállni egy vadidegen kocsiba, amikor hallottam, hogy valaki kiabál, és a srácok közül ketten mégis kijöttek kocsival. Mondtam nekik, hogy szerencse, mert lehet, hogy éppen el akartak rabolni, haha. 

A szállásunk Saariselkä mellett volt egy rettentő cuki faházban, az északi sarkkörön is túl. (Ott a kurtafarkú malac már nem túr). Mire megérkeztem, gyakorlatilag már csak meghalni volt kedvem, de inkább megkínáltam a srácokat pálinkával, az jól jön a metsző hidegben. A házban mondjuk rendes jó meleg volt, mert a közös térben volt egy kandalló. Jó magyar módra volt nálam az útra vagy 5 szendvics, de attól nem lehet jóllakni, úgyhogy a késő esti rénszarvaspörköltből muszáj volt enni. Oltári finom volt, be tudtam volna lakmározni a fél lábost. Másnap elmentünk megnézni valami másik faházat egy tó mellett, Ivalo-ban. A bácsi, aki megmutatta a házat, mindenkire akart adni gumicsizmát, mert méteres hó volt, én törpe termetem révén combközépig süllyedtem, viszont mondtam neki, hogy nekem van menő hótaposóm. A tóból értelemszerűen nem látszott semmi, de a környék varázslatos volt. Madárcsicsergés, azon kívül meg metsző csend és nyugalom. Még a fények is valahogy egész mások Lappföldön. Jobbára csak ámuldoztunk. Mások tengerparti nyaralót akarnak, én örülnék egy ilyen faháznak az északi sarkkörön túl a semmi közepén inkább. A bácsi aztán elővett sört, üdítőt meg természetesen vodkát. Vettünk estére kaját, aztán visszakocsikáztunk a szállásra. Olyan fóliában sült lazacot ettünk krumplival meg zöldségekkel, hogy majd' elájultam. Aztán megnéztünk egy rettenetes horrorfilmet, életem leggusztustalanabbja volt kábé, mert hát mit is néznénk a vaksötét lappföldi éjszakában a semmi közepén, mint egy vérfagyasztó, döbbenetes horrort. Ettől függetlenül nem voltak rémálmaim. Valami halovány északi fény megjelent aznap este a horizonton, de nem volt igazán látványos. Másnap még el szerettem volna menni szánkózni, mert ott volt a közelben Lappföld leghosszabb szánkópályája, úgyhogy próbáltam az ébren lévőktől megtudakolni, hogy jutok oda busszal. A fél társaság még húzta a lóbőrt. Egyikük azonban akart venni szuvenírt a családnak, úgyhogy volt olyan kedves és elvitt kocsival. Kaptam a háziaktól egy rózsaszín csúszkát, na mondom mintha egy apa elhozta volna a gyerekét szánkózni. Amíg vásárolt, én gyűjtöttem a bátorságot a kissé meredeknek tűnő úthoz. Közben meg-megálltam fotózni meg videózni, mert durván szép volt a táj. Néha úgy az arcomba csapott a hó, hogy pillanatokra nem láttam semmit, csak reméltem, hogy nem fogok egyenest egy fának csapódni, milyen szánalmas halál lenne már.

Megebédeltünk, aztán indultunk tovább Pyhätunturi-ba, ahol a srácoknak koncertjük volt egy kápolnában. Egyikük országszerte ismert énekes, olyan operaénekes hanggal, hogy beszarás. Nem mintha a többiek ne lennének szintén kiváló zenészek. A koncerten gyakorlatilag kizárólag 50+-os közönség volt engem leszámítva, úgyhogy már értem, Juha miért mondta, hogy nincsenek őrjöngő, bugyijukat színpadra dobáló groupie-k a koncertjeiken. Szép volt amúgy. Utána mentünk egy étterembe kajálni, én viszont útközben az erdőben sétáltam és felfedeztem, hogy előjöttek az északi fények. Akkor még nem volt teljesen tiszta az ég, én viszont belelkesedtem. Az étterem után betértünk még valami helyi krimóba, azonban addigra úgy előjöttek az északi fények, hogy engem be se lehetett vonszolni a kocsmába. A srácok hamarabb kinézelődték magukat, és már üzenetet is írtak, hogy bent vár a pia, hol vagyok már. Fogalmam sincs, hány percet álltam a mínusz 20 fokban a táncoló sárgás-zöldes fényeket bámulva, még videót is készítettem. Nem hiszem, hogy valaha el fogom felejteni azt az estét, sajnos nem csak  a csodás természeti jelenség miatt. Sosem felejtem el, hogy milyen szarul éreztem magam, de azt se, hogy milyen megnyugtató és szórakoztató volt ott lenni. 

Keserves másnapra ébredtem. Összeszedelődzködtünk, mert a srácok mentek vissza Helsinkibe, én meg késő estére foglaltam csak buszt, és úgy szerveztem, hogy meg tudjam látogatni az igazi Télapót Rovaniemi-ben. Meglehetősen nehezen szántam rá magam, hogy elinduljak a vasútállomástól. Mind fizikailag, mind lelkileg teljesen rottyon voltam. A Télapóhoz nyilván hosszú, kígyózó sor vezetett, már ott tartottam, inkább elmegyek a francba, abban se voltam biztos, hogy lesz türelmem kivárni. Gyermeki öröm helyett inkább bőgni tudtam volna. Mikor aztán végül utolsó pillanatokban kiderült, hogy mégis be tudok menni zárás előtt, legszívesebben mondtam volna a Télapónak, hogy figyelj, tényleg, hadd üljek már az öledbe, kibaszott másnapos vagyok, a magánéletem nagyjából romokban, nincs egy kávéd? Ehelyett kedélyesen elbeszélgettem vele, hogy honnan jövök, mit csinálok és megkérdezte, hogy a budai vagy a pesti oldalról származom-e. A hazafele tartó buszt alig bírtam már kivárni.

A félév a suliban a gyakorlatom befejezésével és a szakdoga megírásával telt. Ahogy visszaemlékszem, elég kínkeserves hetek, hónapok voltak. A motivációm a béka seggét sem érte el, az sem segített, hogy a napjaim viszonylag strukturálatlanok voltak, mert már nem igazán volt óránk a suliban. A csajok szerveztek rendszeres szakdogaíró-klubot, amikre nagy rendszerességgel nem jártam. Később kiderült, eléggé aggódtak értem, és nem tagadom, volt miért. Nem nagyon mozdultam ki sehová, pedig az idő nem volt olyan szar, mint tavaly.

A hazalátogatásom tavasszal minden eddigit alulmúlt, bár azért nem volt rossz a családdal meg barátokkal lenni. Óriási szükségem volt rájuk. A szavazás csak rátett az amúgy sem fényes hangulatomra vagy öt lapáttal. Nem szoktam ilyet csinálni, de aznap este szerintem ez volt a cél nagyjából mindenkinek, szóval megpróbáltam szétcsapni magam. Az ország szerintem azóta is kb. teljes apátiában van, azt a pár hirtelen jött ellenzéki tüntetést leszámítva. Erről viszont már nem írok. Nehéz otthon érezni magam egy olyan hazában, ahol mindenki mindenki ellen lett hangolva. Sajnos elhittük, és nem csak itt, hanem szerte a világon, hogy vannak, akik különbek, hogy ember és ember közt van különbség, hogy vannak ellenségek. Nekem itt már nagyon nehéz boldognak lennem, mert nem bírom a közhangulatot, a mocskolódást, a közönyt. Fáj, hogy szétbaszták a fákat, a parkokat, épületeket, fontos helyeket, magánterületet csináltak oda is, ami egykor szabadon járható volt. Ha valaha lesz gyerekem, nem szeretném, hogy ilyen közegben nőjön fel, hogy azt gondolja, baj és veszélyes más bőrszínűnek, vallásúnak, szexuális orientációjúnak lenni, hogy azt lássa, ha nem fehér, keresztény és háromgyerekes szülő, akkor már nem számít magyarnak.

Hogy valami vidámabb vizekre evezzünk, inkább arról mesélek, hogy végül is mindent sikerült befejeznem, mielőtt hazajöttem. A szakdogám értékelését még várom, mert csak utána kaphatom majd meg a papírt, ha már mindent leosztályoztak, összegeztek, de június közepe-végétől mindenki lelépett a többhetes nyári szünetre, úgyhogy hiába vagyok kész, a papír még nincs a kezemben. Nem igazán bírtam még felfogni, hogy ez ennyi volt, úgyhogy nagy ünneplést meg hazatérő bulit se csaptam. Teljesen spontán módon pár embert sikerült összecsődíteni a Wichmann-ba, még mielőtt bezárt, az mondjuk egy hagyományosan jó este volt legalább, a szokásos kóserszilvával meg a város legjobb rántott húsos szendvicsével. Bakker, a fél kamaszkorom és a húszas éveim elejét ott töltöttem, a legjobb kocsmafilozofálós estéim kötődnek ahhoz a helyhez, és most ennek is vége. Ez a kurva 2018 úgy látszik kicsit ilyen, mindennekvége-hangulat.

Amúgy valamiért mégse vagyok totál letörve, Finnország adott valamit, amit valószínűleg csak ott kint tudtam igazán megtanulni: a saját magamba vetett hitet. Na nem mintha amúgy mostanra én lennék a magabiztosság élő szobra, de már tudom, hogy megállom a helyem egyedül is, egy idegen helyen. Könnyítés, hogy az EU és gyakorlatilag a világ legbiztonságosabb országáról beszélünk, nehezítő körülmény az időjárási viszontagságok és a finn kultúra, amit meg kell szokni, mert eléggé más mint itthon. Túléltem két finn telet, úgyhogy már senki sem baszakodhat velem. Kemény vagyok, mint a kád széle. Habár ettől függetlenül nem sérthetetlen. Arra jöttem rá, sokkal több érzésem van, mint amennyit eddig sejtettem, és már kevésbé félek kimutatni. Valaki megcsinálja a Camino-t, hogy megtalálja magát, én elmegyek a semmi közepére egy kimondhatatlan nevű városba tanulni, hogy jobban megismerjem magam, na meg a zeneterápiát.

Nem tudok elég hálás lenni sem az ottani természeti adottságoknak, sem a családomnak és barátaimnak, hogy mindvégig támogattak és biztattak, meg hogy hittek abban, hogy megcsinálom. Ez persze sose volt kérdés, de bevallom, az első félév után elgondolkoztam, hogy hazajövök. Csak nem olyan fából faragtak, na meg később izgalmasabb is lett a képzés meg a kinti élet. Kurvára fognak hiányozni az ottani barátok, a rendszeres szaunázás, a tóban úszkálás, az erdőben sétálás, a naplemente és napfelkelte nézése képtelen időpontokban és helyszíneken, a ritkásan felbukkanó északi fény, a -25 fokban bringázás, a hóviharban bringázás, a kis kuckós szobám, az ottani nyugodt, szinte stresszmentes, meglehetősen egészségtudatos életem, szerda este 7-ig bent lenni gyakorlaton, seggen csúszva lejönni a sípálya tetejéről, sőt, maga a finn nyelv is. Amit ezalatt a két év alatt kaptam, tapasztaltam és tanultam, azt már senki nem veheti el tőlem, és mindent pénzt megért. Ez a blog nem folytatódik tovább, köszönöm a figyelmet, olvasást és kíváncsiságot minden kedves olvasónak. Akit érdekel, merre sodor az élet, tudja, hol talál. Ezer csók és ölelés, kedveskéim, bárhol is legyetek most.

Azta, kedveskéim, megint fogalmam sincs, hol kezdjem.

Tele van a fejem mindenféle gondolatokkal, különböző témákban. Annyira sok dolgom volt és olyan sűrű minden, hogy nem igazán volt időm leülni és írni. Végre szünet van a suliban, úgynevezett "olvasási hét", úgyhogy gondolom olvasnom kéne, de ehelyett naphosszat az ágyban héderelek, kajálok meg pihenek. A bennem élő finn már alig várta ezt a napot. Nem kell senkivel beszélgetnem, itthon fetrenghetek pizsamában és nem kell semmit csinálnom. Még csak lelkiismeret-furdalásom sincs, hogy nem a szakirodalmat bújom, egyet ugyan elkezdtem, de valami elképesztően száraz és unalmas. Elalváshoz jó, amikor nem tudok elaludni, ha elkezdem olvasni, azonnal álmos leszek.

Mondjuk azt előre tudtam, hogy ez a félév nem lesz egy fáklyásmenet (tudod, mi be kerül annyi fáklya?!). A nagy izgalmak ott kezdődtek, hogy elindult mindkét gyakorlatom. A suliban van egy kliensem és lett egy kislétszámú gyerekcsoportom egy általános iskolában. Ennél többet sajnos nem nagyon mondhatok, bizalmi okokból. Minden ilyen fajta munkát titoktartás övez, úgyhogy a csoporttársaimon és a tanárainkon kívül nem beszélhetünk arról, mi folyik a gyakorlatainkon pontosan. Persze magáról a módszerekről lehet beszélni. Annyit mondhatok, ez volt az álmom több, mint 10 éve, és elég jó, hogy végre élőben is kipróbálhatom. Az első zeneterápiás óra előtt elképesztően be voltam szarva, nem tudtam aludni, és az ebéd felét is ott hagytam, szóval a barátaim tudták, hogy baj van. Mindkét gyakorlat nagy energiabefektetést kíván, izgalmas, de egyben baromi fárasztó is. Mindig meg kell nézni a videófelvételeket (legalábbis erősen ajánlott), kielemezni, jegyzetelni és meghallgatni a tanárok meg a csoptársak véleményét, tanácsait szupervízióban. Már most sokat tanultam, de persze mindig jobb és jobb akarok lenni, és a saját reakciókra, érzésekre is tökre figyelni kell mindezzel egyidőben. Nagyon lefáraszt, de legalább általában jó értelemben. Ami viszont idegesítő, hogy az itteniek általában nem sietnek, ha valami szervezési dolog van. Mindenki nyugis és jó időbe telik, mire válaszolnak e-mailekre és valóban segítenek, amiben kell. Hacsak nem jársz a nyakukra és kérdezed meg ugyanazt háromszor. Azért az utolsó pillanatban általában megoldódnak a problémák.

Meglepő módon a szociális életem elég pörgős volt az utóbbi hetekben, sokat lógtam az itteni barátokkal. Voltak utószülinapi bulik, kanadai hálaadás, vagy csak úgy átjöttek a csajok iszogatni. Az észak-amerikai barátaim megtanítottak ilyen ottani egyetemi ivós játékokra, úgyhogy újra 21-nek éreztem magam kicsit. Másnap persze már nem, mert addigra megbántam az egészet, haha. Egy jó darabig semmi bajom nem volt, de egyszer csak mintha elvágták volna a fonalat, képszakadás, és úgy ébredsz, hogy még mindig részeg vagy. Trükkös. Szerencsére ilyenkor sosem az utcán vagyunk vagy szórakozóhelyen. Mentünk pár klassz koncertre is, jazz meg blues, elég jók voltak. Meg részt vettem egy magyar PhD házaspár kutatásában, akik valamelyik vádliban található izom szerepét vizsgálják, meg ne kérdezzétek, melyik az, de jó pár gyakorlatot meg kellett csinálnom. Meg csináltak egy teljes testmérést is, testzsír meg ilyenek. Kiderült, picit túlsúlyos vagyok, ellenben túl sok izmom van, hahaha. A papíron frankón az van kipipálva, hogy "erős" meg "izmos". Jó tudni. Mindenesetre igyekszem fogyni, és már most érzem, hogy a befektetett idő és energia nem teljesen hiábavaló. Szimplán jól szeretnám érezni magam a bőrömben, és mivel én se leszek már fiatalabb, nem baj, ha van némi önuralmam és most az egyszer megpróbálok egészségesen étkezni. Itt sokkal könnyebb egy egészséges életvitelt kialakítani, mint otthon. Nyáron ugye barátokkal lógtam, strandkajákat ettem és ja, sajnos újrakezdtem a dohányzást, igaz, azt még itt kint. Ahogy bejött a teraszon ücsörgős idő (10+ fok), elkezdtem kocadohányozni. De mióta visszajöttem, ismét nem nagyon dohányzom. Nem azt mondom, olykor kérek 1-2 cigit valakitől, de 95%-ban nemdohányzó vagyok. Budapesten meg ugye bringázni sem egy élmény, vagy az autóktól félek vagy a szmog miatt szar. Meg ugye 40 fokban normális ember nem bringázik, amikor levegőt venni se nagyon tud. De itt meg mindenhova bringával járok, időjárástól függetlenül.

Jut eszembe, időjárás...olyan, mintha a Szürke 50 árnyalatát nézném, anélkül, hogy a filmet meg kéne tekintenem, haha. Általában fosszürke minden és elég sokat is esik az eső. Tavaly ilyenkor sokkal naposabb volt az idő, úgyhogy elég nagy kihívás így az élet itt. Baráti diskurzusok egy része valahogy így hangzik: szerinted mikor láttuk a Napot utoljára, 2 vagy 3 hete? És senki nem emlékszik. Egyik nap láttam a kék ég egy kis darabját, és ez hirtelen boldogabb emberré tett. Értékelni kell azt a kicsit, ami van. Nem mondom, hogy sose süt a Nap, de a legtöbb napon mégis szürkeség van meg olykor pluszban eső. Mindig mondom a többieknek, ennél még a hóesés is jobb lenne, aztán belegondolok, mennyire untam 7 hónap után a havat, úgyhogy ezt még át kell gondolnom. Most már értem, miért ilyen mufurcak meg depressziósak a finnek, és miért tűnik úgy, mintha nem lennének érzéseik. Persze nem az összes ilyen, csak ez a sztereotípia (és sokukra amúgy tökre igaz is, hehe). Két jó dolog van, ami miatt érdemes itt élni: a természet meg az északi fények. Múltkor nagyon szépeket láttam az ablakomból, mert vagyok olyan szerencsés, hogy innen pont látom, északra is néz az ablak. Meg én lettem az admin a helyi északi fényes csoportban, úgyhogy nekem kell figyelmeztetnem a népeket, ha az időjárás éppen ideális és jók az előrejelzések. Egész élvezem ezt csinálni, mert teljesen odavagyok az északi fényekért, és általában szeretek kimozdulni és megpróbálni meglesni őket. Legutóbb szokás szerint szar időt jeleztek, ehhez képest egyszer csak teljesen kitisztult az ég, és láttam, hogy a számok is jók, úgyhogy riasztottam a népet, menjenek kifelé, mert egész jó esélyük van látni valamit. Egy random csaj rámírt, mikor megyek és hova, úgyhogy összefutottam vele, mert itt lakik ő is a környéken. Kimentünk a közeli kilátóhoz, ami egy kisebb tónál van, már voltak ott néhányan. A végén vagy 10-15-en lettünk a kilátóban és egyszerre csodálkoztunk, hogy húúú meg váóóóó. Ez volt a legerősebb eddig, amit láttam, csodálatos volt. Zöldes-sárgás, fehéres, kicsit pirosas is volt meg táncolt. Totál megérte vagy másfél órát fagyoskodni a fagypont közeli hidegben. Nagyon szerencsésnek meg elszántnak kell lenni, hogy lásd az északi fényt és tök másképp néz ki élőben, mint fényképeken. Leszámítva a szar időt, a ruska (=finn szó a levelek őszi színekbe borulására) eléggé szép, úgyhogy majd megyek fotózni, mert kölcsön kaptam egy kis fényképezőgépet Molly-tól. A szuper kamerájú okostelefonom teljesen behalt, béke poraira. Hiányzik a fotózás.

Most pedig beszéljünk valami igazán komolyról, mert most tök aktuális és amúgy is akartam róla írni egy hosszabbat. Szóval volt ez az "én is" / "me too" kampány a fészbukon a szexuális zaklatást / erőszakot elszenvedett nőkért, aminek elég nagy visszhangja volt, és különböző párbeszédek, viták alakultak ki belőle még baráti körökben is. Sokat filóztam, vajon érdemes-e kiírnom, segít-e ez bárkinek vagy bármit változtat-e, de aztán úgy éreztem, ki kell írnom. Nem gondolom, hogy ettől életek fognak megváltozni, vagy hogy egy hashtag bármit is segít önmagában, de legalább elindult valami, az emberek beszélnek róla. Vannak, akik szerint nagy a különbség azok közt a nők közt, akiknek beszólnak, és azok közt, akiken tényleges erőszaköt követnek el. Valóban, a kettő súlya nem ugyanaz, de ez nem jelenti azt, hogy bármelyik elfogadható lenne. Én meg se tudom számolni, hányszor zaklattak utcán vagy más helyeken. Lehet, van, aki azt gondolja, biztos örülök, ha beszólnak vadidegenek, hogy szép vagyok, hát nem, csak kényelmetlenül érzem magam tőle.  Mármint van egy kedves, normális módja is annak, ha valaki tudtomra akarja adni, hogy szépnek talál, és tökre értékelem, ha valakinek van bátorsága megmondani, de talán nem az utcán kéne beszólni ezügyben. Egyszer mentem haza az utcán éjszaka egy koncert után, vettem kaját útközben, majd elkezdtem falatozni. Miközben kajáltam, odalépett egy fickó és elkezdett hozzám beszélni. Nem voltam beszarva, gondoltam ha magabiztos vagyok meg határozottan mondok nemet, békén fog hagyni. Különböző szexuális ajánlatokat tett, én meg mindegyikre kedvesen, de határozottan nemet mondtam. Arra nem számítottam, ami a következő pillanatban történt. A  faszi kis törpe volt, mint én, jóval idősebb, átlagos testalkattal, kicsit ilyen hajléktalan beütéssel, azonban úgy megütött, hogy elvesztettem az egyensúlyom és a földre kerültem. Párszor belém is rúgott, úgyhogy hirtelen jött lélekjelenlétemmel felkeltem és futni kezdtem, ahogy bírtam. Még magam mögé is néztem folyton, nem követ-e. Vérzett a szám és eléggé fájtak a sérüléseim is. Valószínűleg sose felejtem ezt el. A következő napokban az utcára se mertem egyedül kimenni és pár hétig Xanaxot szedtem, mert annyira nyugtalan voltam. Hogy kurvásan voltam-e felöltözve akkor? Nem. Tél volt, tetőtől talpig fel voltam öltözve, mint minden normális ember. Hogy részeg voltam-e? Igen. Egy gimis csaj voltam, aki egy koncertről jött hazafele. Iszonyúan szégyelltem magam akkor. Magamat is hibáztattam, hogy miért voltam részeg, miért hagytam, hogy a haverom végül ne kísérjen haza. Jó időbe telt, mire rájöttem, a szexuális zaklatásnak semmi köze sem a kinézethez, sem pedig az aktuális tudatállapothoz. Senki nem használhat ki, főleg akkor nem, amikor egyértleműen nem vagy képes döntést hozni és nem vagy józan, úgyhogy teljesen magától értetődőnek kéne lennie, hogy szimplán békén kell hagyni a másikat vagy segíteni neki épségben hazamenni. Nem mintha tök részeg lettem volna, nem hiszem, hogy bármi jele lett volna, hogy nem vagyok józan, hacsak esetleg a járásom nem volt más, ki tudja. Egy csomó sulitársnak el se mertem mondani, mi történt, pedig nem telt el nap, hogy ne jutott volna eszembe, ugyanis ironikus módon pont majdnem a suli előtt vertek meg. Azt hazudtam, túl sok vörösbort ittam, azért lila a szám. Volt, aki megkérdezte, miért nem teszek feljelentést. Haha, mert a rendőrséget aztán kurvára érdekli egy 18 éves csaj, akit megvertek az utcán, aki ráadásul nem volt józan. Amúgyse tudtam volna pontos leírást adni a pasiról, nem igazán néztem az arcát, viszont a hangjára még sokáig emlékeztem. Gondolhatjátok, ez volt talán a legtraumatikusabb élményem, de még talán így se a leggázabb, és messze nem az egyetlen, viszont tudom, hogy lehetett volna ennél is sokkal rosszabb. Hallottam férfiismerősöktől is sztorikat, szexuális zaklatást, kellemetlen élményeket, szóval nem gondolom, hogy ez csak a nőket érinti, de mivel mi vagyunk az ún. "gyengébb nem", és a nők jobban céltáblái a tárgyiasításnak, velünk talán sokkal gyakrabban történik meg. A férfiaknak még nehezebb lehet beismerni, ha valami ilyesmi történik, mert a társadalom elvárja tőlük, hogy erősek legyenek, de tuti, hogy köztük is többekkel megesik. Ez az egész kampány jó volt a figyelemfelkeltésre, én meg örülök, hogy írhatok erről végre. Miért kéne nekem szarul éreznem magam meg szégyenkeznem, hogy ez történt velem? Ez a legtöbb nőnek igenis nagy dolog és sajnos szinte mindennapos. Úgy vélem, mivel a nőknek manapság több joguk van jóval, mint régebben, egyre több ilyen történet kerül napvilágra. Bárcsak a férfiak is megosztanák az őket ért sérelmeiket, történeteiket. Meg azt is látom, mennyi frusztrált ember van szerte a világon. Ha csak a kisebb képet nézzük, és nem foglalkozunk a durvább dolgokkal, mint háborúk, pénzügyi válság, globális felmelegedés meg ezek a súlyos dolgok, akkor is látszik, mennyi embernek okoz problémát egy szimpla kapcsolatteremtés, nem beszélve a szexről vagy egy teljesértékű, kielégítő párkapcsolatról. A mi generációnk elég elveszett, azt se tudjuk, hogyan kell ismerkedni, flörtölni, milyen egy igazi úriember / nő, hogyan kell valakit randira hívni vagy hogyan alakítsunk ki tartós barátságokat. Az emberek egy része vagy totál félénk és inkább nem is randizik, vagy nyomulós és megpróbál minélt több embert felszedni, nincs átmenet. Legalábbis nem sok van, nem ez az általános. Alig néhány embert ismerek, akik tényleg találtak egy remek társat és jó párkapcsolatban élnek, boldogan. Az online tárkeresés meg a Tinder részben megkönnyítette az ismerkedést, másrészt meg sokkal egyszerűbb leszarni a másik embert, mert úgyis lesz egy új randi. Szerintem a Tinder rémes, nekem tök gáz, sose próbáltam. Még az ilyen telefonos appok előtti online dating időkben én is kipróbáltam a netes randizást, de sose tudtam komolyan venni. Azt hiszem, az tette be végleg a kaput, amikor egyszer véletlen két sráccal szerveztem le randit a város két különböző pontjára egyidőben. Hopsz, bocsi. Nekem a netes randizás dögunalmas, az összes izgalmat és spontaneitást nélkülözi, de tudom, hogy van, akinek bejön vagy van, aki úgy érzi, nincs más alkalma ismerkedni. Mindenesetre a zaklatás totál nem oké, csak azt is látom, vannak, akik egyszerűen nem tudnak jobbat mondani a jó a segged-nél. De annak semmi értelme, ha folyton csak a férfiakat hibáztatjuk és kijelentjük, mekkora seggfejek, ennél már sokkal jobb, ha végre elkezdünk egymással kommunikálni, vitatkozni, megosztani történeteket zaklatásról meg randizásról általában. A férfiak ugyanolyan sérülékenyek tudnak lenni, mint a nők, és egy részük pont hogy bántalmazó kapcsolatban él vagy zaklatást szenved el. El kell kezdenünk beszélgetni és megértőnek, kedvesnek lenni egymással. De kettőn áll a vásár és ez bizony idő-és energiaigényes. Mindenesetre vigyázzatok magatokra és a barátaitokra is, hogy épségben jussanak haza és ne történjen velük baj.

Mindezen kemény dolgok után most jöjjön egy kis vidámság, elmesélem, milyen jó volt végre kicsit kimozdulni a városból. Mivel tudtuk, hogy lesz szünetünk, pár baráttal lefogaltunk szállást meg jegyeket Tallinnba. Hosszú, többórás buszozás meg kompozás után megérkeztünk a szálláshelyre, ami gyönyörű airbnb lakás volt. Kétszintes, 3 háló-, 2 fürdőszoba, nappali, hatalmas konyha, tágas terek, egész korrekt áron. Első este valami helyi hamburgerezőbe mentünk, úgyhogy pár napra búcsút intettem az egészséges életmódnak. Jó csípős burgert ettem csiliszósszal, isteni volt. A finn menzai kaja meg a kaja általában elég semmilyen, ízetlen, úgyhogy igazi mennyország volt nekünk. Az első reggel egy palacsintázóba mentünk, amiről csupa jót hallottunk, állítólag a város legjobbja. Nos, szerintem nem csak a város, de kb. a világ legjobbja. Életem legkirályabb palacsintáját ettem füstölt lazaccal és sajtkrémmel töltve, hatalmas volt. Imádom a lazacot. Az édes palacsintáik is nagyon jók. Aztán mentünk várost nézni. A többiek mintha siettek volna valahova, én állandóan lemaradtam, más dolgok voltak fontosak meg érdekesek, mint nekik. Végre gyönyörű napos időnk volt, hova siessek. Csak bámultam a színes leveleket, a Napot, az óváros házait. Itt Finnországban kockaépületek vannak, fehérek meg szürkések, néha halvány színek is vannak, de általában elég unalmas. Mikor a barátaim betévedtek valami KGB múzeumba, elérkezettnek láttam az időt, hogy leléceljek, és végre egyedül kóboroljak a városban. Nagyon élveztem. Amúgyse vagyok egy nagy múzeumba járó, kivéve ha tényleg igazán érdekel valami, de amikor végre süt a Nap, semmi se érdekel jobban, mint hogy kint legyek a fényben és elvesszek egy idegen városban. Plusz oltárira élveztem, hogy végre tudok fotózni, úgyhogy állandóan kattintgattam. Találtam valami kis cuki kávézót, ahol ittam egy klassz ír kávét. Késő este mexikói étterembe mentünk, annyi kaját adtak, mint a ház. Másnap elég felhős meg esős idő volt, úgyhogy elmentünk nézelődni a helyi piacra. Ez is hiányzik itt, a piacra járás, zöldség-gyümölcs meg a helyi ételkülönlegességek. Nem volt túl sok árus, de csomó nagyon hangulatos, picike bódé volt üzletnek kialakítva, kávézók, édességboltok, egyebek. Volt egy benti rész is tele mindenfélével. Találtunk egy tésztás-pizzázós helyet, igaz, a kajára elég sokat kellett várni, de megérte. Délután 2-kor reggelire olaszos tészta meg pizza, hmmm, nem rossz. Bár a gyomrom nem ezt gondolta, teljesen meg volt zavarodva a sok finomságtól, miután már hetek óta menzakaját meg kb. egészséges ételeket eszem. Mind vettünk magunknak kesztyűt meg meleg gyapjúzoknikat egy aranyos öreg nénitől, de ideiglenes otthonunkban rájöttem, a zokni sokkal nagyobb, mint a lábam. Elég izgatott lettem a színei miatt meg mert annyira az én stílusom volt valahogy. Az jutott eszembe, berakom a szárítóba meg kimosom 60 fokon, úgyhogy bevágtam valaki más mosásába, és lám, a zokni sokkal jobban passzol, mint előtte, teljesen összement, haha. Utolsó este sisázni mentünk egy helyre, klassz volt, ezer éve nem szívtam már sisát, meg találtunk egy cuki sushizós helyet nagyon korrekt árakkal. Másnap én visszamentem Helsinkibe Molly-val, a többiek meg folytatták útjukat Lettországba. Nekem erre már pénzem se nagyon volt meg baromira egyedül akartam végre lenni, kicsit sok volt a szociális élet meg a pörgés. Helsinkiben megkerestem egy magyar kolbászost, aki már évek óta kint él, van egy boltja is. A fickót kép alapján felismertem, de neki csak akkor esett le, hogy beszélhetnénk amúgy magyarul is, mikor meglátta az otp-s bankkártyám. Elmesélte, hogy került Finnországba, meg egy csomót beszélgettünk a két ország közti különbségekről. Alig várom, hogy kipróbáljam a kolbászt, remélem, még jó, mert a fagyasztóból vette elő, azóta kiolvadt, de a hűtőben tartom. Találkoztam Vilmával, akivel együtt szidtuk a csodás finn időjárást. Vilma segített a csomagom cipelni, mert ugye mivel Tallinnból jöttem, egy rekesz cider volt nálam. Én nem vagyok egy nagy rajongója, de elosztottuk a piát magunk közt, mert nem vihet mindent egy ember. Az alkohol olcsóbb, mint Finnországban, úgyhogy felpakoltuk magunkat sörrel, ciderrel meg egyéb long drinkkel, hogy majd a későbbi bulikon legyen mit inni. A cideres doboz bazinehéz volt, és kb. semmilyen kényelmesnek nevezhető módja nem volt a cipelésének. Egyszer aztán a fejemre raktam és úgy mászkáltam vele Helsinki utcáin. Vilma már nem bírta tovább nézni a szenvedéseim, plusz szerinte bámultak rám az emberek (na nem mintha ez engem érdekelne), úgyhogy vett nekem egy nagy nejlonzacskót. Helsinkinek amúgy jóval közelebb kéne lennie, utálom ezeket a 4-5 órás busz-vagy vonatutakat, plusz gyakrabban láthatnám az ott élő barátokat is.

Úgyhogy így megy ez mostanában. Nagyon elfoglalt vagyok meg elég sűrű és fárasztó minden, de nem kevésbé izgi. Készülünk a 3. Északi Zeneterápiás Diákkonferenciára is, ami állati, mert be tudtuk tartani az ígéretünket a norvégoknál, és újra láthatjuk azokat, akiket megismertünk év elején Oslóban, plusz új arcokat is. Izgi! Nagyjából az összes hobbim abbahagytam, a kórusból kiléptem, táncolni se nagyon járok. Hiányzik az éneklés, meg a lindy hop hangulata is, de a kórust speciel nem bánom, nem volt egy kifejezetten befogadó közösség. Szinte semmi erőm most ezekre, muszáj volt valami kompromisszumot kötni. A szupervízió, a gyakorlatok nagyon sok érzelmi és mentális energiát igényelnek, ott kell lenni fejben és lélekben a klienssel, meg aztán tanulni a saját hibáimból. Folytatódik az önismeret is, úgyhogy van mit átgondolni, feldolgozni. Nincs többé türelmem meg energiám vitatkozni vagy próbálni emberekkel kapcsolatot tartani, az életemben tartani őket, idióta játszmákat játszani, úgyhogy sokkal könnyebben engedek el embereket, azt hiszem, ez így egészséges. Biztos vagyok benne, hogy aki érdemes rá, az mellettem lesz, azzal kapcsolatban maradunk, és az mindent meg fog tenni, hogy ez így maradjon, és vice versa. Továbbra se könnyű a legjobb barátaimtól távol élni, még akkor se, ha itt is találtam nagyon klassz embereket. Jön a tél, a napok megint rövidek lesznek és sötétek. Ettől függetlenül igyekszem pozitív maradni és továbbra is gyakorolni szorgalmasan a szarkazmust, nem elveszíteni a humorérzékem. Ez ebben az országban különösen fontos a túléléshez. Még mindig olyan, mintha két különböző személyiségem lenne, és az a Vera, akit Budapesten hagytam valahogy más. De aki meg itt él Finnországban, az nem dohányzik, állandóan biciklizik és foglalkozik a testi-lelki egészségével, plusz kis dolgokért is hálás. Bármennyire is hiányzik néha egy-egy része az otthoni személyiségemnek, nem cserélnék. Folyamatosan változom, és ez így van jól. Azt hiszem, van elég erőm, elég sisu-m ahogy itt mondanák, hogy kibírjam, és elég jó arc emberek is vesznek körül, úgyhogy remélhetőleg minden jól fog menni. Vigyázzatok magatokra, drágáim, otthon találkozunk a téli szünetben, viszem az őrült kanadai barátnőm is látogatóba, már lefoglaltuk a jegyeket! Nagy ölelés nektek és imádat!

Drágáim!

Hihetetlen, de ismét itt vagyok, a kinti kuckós szobámban, kellemes, 15-20 fok körüli hőmérsékletek közt. Fogalmam sincs, honnan kezdjem, mert az otthon töltött időszakban ugye semmit se írtam, de hát nyilván nem ez volt a fontos, hanem hogy minél több helyre eljussak, és minél több barátot meglátogassak. Így se volt mindenre idő, utólag talán kicsit bánom is, hogy vannak dolgok, amiket vásárolni kellett volna még, mert otthon olcsóbb, de nő létemre egyáltalán nem hozom a sztenderd sztereotípiákat, én ugyanis rühellek vásárolni, szinte bármiről is legyen szó. Az egész tiszta nyűg, és ha örömet is okoz, az messze nem tartós.

Kezdem júniustól, elvégre ott hagytam abba. Szóval kiderült, Peti cimborám teljesen random lefoglalt egy olcsó repjegyet ide a kies északra, mert itt még nem járt, meg az is, hogy visszafele ugyanazzal a géppel megyünk. Teljesen szürreális volt, hogy egyszer csak leszállt a buszról. Odáig volt az időjárástól, de kénytelen voltam elvenni a kedvét, és közölni, hogy az, hogy 20-25 fok van és napsütés, az olyan ritka, mint Magyarország azon területei, amelyeket nem Mészáros Lőrinc birtokol. Utolsó itteni napokban hedonista életet éltünk, én meg teljesen ki voltam purcanva a 24-25 foktól, 1-2 sör a teraszon, és mondtam Petinek, hogy én akkor most lefekszem aludni, mert nem bírom a kánikulát. Érted, 25 fok, akkor még nem voltam felkészülve az otthoni 38-40-re.

Aztán elkezdődött a nyár, az igazi, hamisítatlan nyár, ami gyakorlatilag agyonüt. Semmi tervem nem volt, gondoltam, majd improvizálok, így is lett, szó szerint, még zeneileg is. Még kintről kinéztem egy tábort, amit sérült gyerekeknek és felnőtteknek szerveztek, és kerestek önkénteseket. Tetszett, hogy többféle terápiás módszert alkalmaznak, valamiért nagyon kíváncsi voltam, pedig szinte semmi tapasztalatom nincs halmozottan sérültekkel. Minden önkéntes kapott egy gyereket vagy fiatal felnőttet, akinek a héten a segítője volt. Ez egy elég alattomos betegség, -Rett-szindróma a neve- csak lányokat érint, és az első 1-1,5 évben rejtve marad, azt gondolod, minden rendben a gyerekkel. Utána viszont különböző szinteken és az életkor előrehaladtával változóan, de hanyatlásnak indul a gyermek fejlődése. Mindegyik eset más és más, de az közös, hogy mozgásbeli problémák mindenkinél vannak, van aki egyáltalán nem is képes rá, valamint a szobatisztaság sem alakul ki a legtöbbeknél. Mindemellett nagyobb részük egyáltalán nem beszél. Az első nap húzós volt, már csak maga a látvány is, bevallom, nem undorodtam nagyon vagy ilyesmi, csak azért szíven ütött. Az én kislányom, akinek segítettem, egy 5 éves tündérbogyó volt, a szülei is nagyon szimpik voltak. Bejárós kislányt kaptam, mert én se voltam ottalvós. A kislánnyal semmi gond nem volt az égvilágon, de az nyilván fárasztó volt, hogy mindig rajta kellett tartanom a szemem, ez 0-24-es dolog. Igyekeztem kivenni a babakocsiból azért, hogy ne csak ott üljön, hanem lefeküdjön a hintába, üljön az ölemben meg ilyesmik. Az is nehéz, hogy úgy kommunikálsz valakivel, hogy fogalmad sincs, mi az, amit ténylegesen megért. Voltak nagyon szép pillanataink együtt. Úgy vigyáztam rá, mint egy porcelánbabára, a strandon egy pillanatra se mertem elengedni nyakúszóban sem, pedig aztán később kiderült, lehetett volna. Mindenesetre le a kalappal a szülők előtt, akik sérült gyermeket nevelnek, meg a gyógypedagógusok előtt, akik odaadással, lelkesedéssel végzik a munkájukat. Klassz csajokat és pasikat ismertem meg az egy hét alatt. Volt olyan segítő, aki kőfaragó, de mellette elvégezte a gyógypedagóusit is, mert a nő, akibe sok évvel ezelőtt beleszeretett, gyógypedagógus, és érdekelte. Fantasztikusan bánt a gyerekekkel. Egy másik fiatal legény meg a korai fejlesztőben dolgozik. A harmadik meg abban a bölcsiben, ahova a kislány jár, akinek segítettem. Vannak még csodálatos férfiak, akik helyesek, és a szívük meg az empátiájuk is a helyén van. Ez is ritka, mint a fent említett Mészáros Lőrinc által nem birtokolt terület. De tudom, a nők közt sem túl sok az épelméjű, ezt aláírom. De nagyon jó látni, hogy vannak ilyen kincs férfiak itt-ott. Amúgy arra elég hamar rájöttem, hogy ebben az esetben az empátiával semmire nem megyek. Persze szükség van rá, de még nagyobb szükség van arra, hogy ne sajnáld ezeket a lányokat, és tedd félre a hatalmas beleérző-képességed, mert igazán segíteni akkor tudsz, ha nem sajnálkozol, van lelkierőd, türelmed, és persze humorérzéked. A humorérzékem egyetlen esetben vesztettem el, amikor cukrászdába vittük a csajokat, és két külön számlát vezettek a fagyis meg a sütis részleghez, a fagyis nő pedig nem volt hajlandó visszaadni tízesből, hogy neki nem kötelessége. Később a szemem láttára adott vissza tízesből egy nőnek, aki gyerekkel volt. Aki ismer, mind tudja, hogy egy végtelenül türelmes lény vagyok, és ritkán leszek ideges, de ott majdnem elszakadt a cérna. Hogy baszd meg, már elnézést, ott állunk negyven fokban sérült emberekkel, próbálunk árnyékban lenni, de nyilván nem várhatunk az örökkévalóságig, és két számlával szarakodnak meg nem hajlandóak visszaadni. Az első kört kifizettem saját apróból, amit később persze visszakaptam a táborvezetőtől, de a második körben odacsesztem a tízest a nőnek, nyomatékosítva, hogy nincs kisebb. Milyen érdekes, valahogy megoldotta. Csak azt nem értem, miért kell külön parasztnak lenni, főleg amikor ilyen nehéz helyzetben vagyunk szemmel láthatólag. Értitek, a tábor legnehezebb része nem is az volt, hogy sérültekkel dolgoztam, hanem az elvileg ép felnőttekkel való kommunikáció. Amúgy meg zenéltem is a táborban, egész nagy sikere volt néhányuknál. A tábor végén apuka kezembe nyomott egy kis ajándékcsomagot, amire nem számítottam, meg hát nem is ezért mentem, de irtó jólesett. Pöttyös, csíkos zoknik  voltak benne, mert a kislánynak mindig dicsértem a szuper zoknijait, amikben hozták. Teljesen meghatódtam, ki is hoztam az összeset, itt jól fog jönni.

Mindezen izgalmak után elmentem még egy táborba, ami aztán teljesen véletlen akadt az utamba. Már szerintem régebben is láttam, hogy van ilyen világzenei-és improvizációs tábor, de valahogy nem jutottam el idáig. Elég neves jazz zenészek tartják pedig, nekem meg muszáj volt valamivel rávennem magam, hogy végre hangszerhez üljek, mert a most következő félévben kezdem a gyakorlatomat, és irtó kínos, hogy már nem nagyon tudok zongorázni. Láttam, hogy a tábor végén lesz koncert a Budapest Jazz Clubban, ez azért elég menőn hangzott, bár reméltem, nem a zongoratudásomra kell majd felépíteni a koncertet, mert az nagyon kellemetlen lett volna. Délelőtt hangszeres órák voltak kis csoportokban, délután meg mindenki be volt osztva zenekari órára, kivéve aki nagyon tiltakozott ez ellen. Szerencsére Tamarához kerültem, nem mintha bárki mással bajom lett volna, de őt legalább már ismertem. Tamara szerintem méltatlanul kevéssé közismert itthon, a jazz szcénán kívül alig van, aki tudja, kiről beszélek, pedig elképesztően zseniális zenész. Vele egy gyárépületben ismerkedtem meg, amikor igent mondtam egy improvizációs koncertre, ahol egy kiállítóteremben kellett egy hosszú papírcsőbe énekelni. Végül is, aki ilyenre elmegy, rossz ember nem lehet. Amikor első nap nézte, kik vannak a listán, kérdezte, nem tudjuk-e, ki az a Szabó Benedek, én meg poénból benyögtem, hogy van valami ilyen zenekar, hogy Szabó Benedek és a Galaxisok, de biztos nem ugyanaz a csávó. Pedig de, másnap megjelent, és nyoma se volt rajta semmilyen kivagyiságnak, ami sokszor azért jellemző az alternatív pop-rockzenészekre, legalábbis az előítéleteim szerint. Kis, random összeverbuválódott zenekarunk tagja volt még Ági, aki népzenész, Kata, aki szemtelenül fiatal, és tiszta, semmivel el nem rontott hangja van, és Sebi, aki olyan fiatal, hogy még nem is nagykorú, de úgy zongorázik és dobol, ahogy én soha nem fogok. Egyszóval rém tehetséges emberekkel voltam körülvéve. A hangszeres órákon többnyire figyeltem, annyi elméleti információ volt, hogy nem fért mind az agyamba, Jancsa nem ma kezdte az ipart, mi csak ámultunk meg bámultunk. Egyáltalán nem volt lenéző, és ugyan nem szívesen ültem a zongorához mások előtt, de mindenkinek a saját szintjéhez mérten értékelte a gyakorlatokat. Egyértelmű volt, hogy nem fogok olyanokat improvizálni, mint azok, akik közel 10 éve jazz zongorát tanulnak, én örültem, ha a feladatot pontosan végre tudtam hajtani, és leütöttem 5-6 hangot a zongorán. Rémlett, hogy van mixolíd, dór meg ilyesmi, de már az is kínkeserves gondolkodási folyamat volt számomra, hogy mondjuk egy B-dúr milyen előjegyzésben van, édes istenem. Viszont csináltunk olyan gyakorlatot, ami tökéletesen passzol a mostani képzésemhez. Délután pedig a zenekarral próbáltunk, hogy összehozzunk két számot egy hét alatt a koncertre. Többnyire mindenki jazz és népzene keveredésével csinált feldolgozásokat, úgyhogy mi is kiválasztottunk egy szép és fájdalmas magyar népdalt, amit Kata hozott, mert hát nekünk jobbára elég szomorú népdalaink vannak. Megszenvedtünk vele, mert olyan hangszínt kívánt meg a feldolgozás, ami egyikőnknek sem volt a sajátja. Kata csiszolatlan gyémánt és még kevés tapasztalata van (ellenben nagyon szép hangja), Áginak erős, klassz népzenész hangja, én meg full amatőr vagyok, szinte zéró hangképzéssel, beletelt egy időbe, mire nagyjából rátaláltunk a megfelelő színre. Benedek viszont olykor ösztönösen ráérzett. Voltak libabőrös pillanatok. A dalnak elég lesújtó hangulata van, úgyhogy a második dalt szerettük volna kicsit pörgősebbre venni. Megkérdeztem a többieket, mit szólnának, ha esetleg egy finn dalt dolgoznánk fel, pont azt, amit az előző posztban kiraktam. Én olyan szerelmes voltam abba a számba, mint amilyen csak nagyon ritkán vagyok (emberekkel is ugyanez van, haha), mert az úgy van összerakva zeneileg, hogy én első hallásra ki voltam készülve, és azóta se tudtam róla lekattanni. Szerencsére Tamara is odáig volt tőle, és a többieknek is tetszett. Természetesen ezzel is megszenvedtünk, mert az acapella helyett instrumentális kíséret is volt, plusz olyan pontosnak kellett lenni, mint a toronyóra. A koncert előtti utolsó napon raktunk még bele szólamokat, úgyhogy kicsit mindenki a saját határait feszegette. 

Én tábor közben esténként az éppen látogatóba jött finn barátaimmal jártam a várost, vittem őket a kedvenc helyeimre. Véletlenül majdnem felgyújtottunk egy kocsmát, önhibánkon kívül. Mindig kívülről néztem a helyet, tök hangulatos volt, tele papírcetlikkel. Az áraik viszont majdnem olyanok voltak, mintha csak Finnországban lennénk. Szóval ott ültünk az asztalnál, gyertyák minden asztalon, egyszer csak az asztalra hullott egy papírlap a plafonról, majdnem bele a gyertyába. Kis híján szívrohamot kaptam, gyorsan elfújtam a gyertyát. Mindezt tetézte, hogy a padló tele volt szórva szénával vagy mivel, plusz az ingyen mogyoró héját is le lehetett szórni a földre. Aztán láttam a sarokban a poroltót, gondoltam, fel vannak készülve a legrosszabbra. Szóltam az egyik pultoscsajnak, hogy mi volt, mondta, már vagy kétszer volt tűzeset náluk, majd hozott egy másik gyertyát, ami égett, mert hogy kötelező kiraknia a főnök miatt. Ezek szó szerint a tűzzel játszanak, de hát én akkor már letettem a népnevelésről, plusz szeretek veszélyesen élni, haha. Olyan voltam egész végig, mint valami turista, ámulva figyeltem a kilátást a Gellérthegyről, meg az egész várost amúgy is. Azon gondolkodtam, mikor ott fent sétáltunk és néztük a lemenő napot, hogy hogyan lehet nekem szomorkás honvágyam, amikor otthon vagyok éppen. De ezt éreztem, hogy szinte fáj, hogy gyönyörű a város és hiányzik, hiányozni fog. Mint amikor reggel nézed a fáradt szerelmesed, és tudod, hogy menni kell munkába vagy más dologra, és nem fogod látni egy darabig, és már előre fáj a hiánya. Na ilyesmi érzés volt. Aztán eljött a koncert napja, amikor is rájöttem, eléggé be vagyok fosva, mert mégis csak a Budapest Jazz Clubról van szó, érted, nem valami iskolai díszterem, hanem a BJC, ahol a legnevesebb jazz zenészek, meg éppen feltörekvő zenekarok lépnek fel. A csajok tiszta stresszben voltak, én se voltam teljesen nyugodt, de ahhoz képest úgy mozogtam meg énekeltem a színpadon, mintha már vagy tízszer csináltam volna ilyet. Szülők, rokonok meg barátok voltak ott, tele volt a koncertterem. Anyámékon meg a finn barátaimon kívül nem is nagyon szóltam szinte senkinek, mert bármilyen menő is ez, nem tudtam, nem leszek-e vállalhatatlanul szar, plusz akkora teltház volt, hogy nem is baj, hogy nem hívogattam rá boldog-boldogtalant. 2 napomba telt, mire meg mertem hallgatni a videófelvételt, majd konstatáltam, hogy a tökéletestől messze van, de azért nem lett vállalhatatlan. Első zenekaros fellépéshez képest nem is rossz. Néha hallom, hogy fájdalmasan hamis vagyok, legalábbis az én zenei fülemnek nem szép, de azért igyekszem kevésbé szigorú lenni magammal, elvégre nem az anyanyelvemen énekelek, és egy hét alatt raktuk össze, még annyi se. A finn párocska hölgytagját megríkattam legalább, neki nagyon bejött. Sem a kiállós vokálokat nem csesztük el, sem a végét, nagyon büszke vagyok a csajokra, hogy így megtanulták a szöveget, meg az egész zenekarra, hogy belevágtak ebbe, és tök jó hangszeres kíséretet toltak hozzá. Úgy tűnik, szép lassan túlteszem magam azon a traumatikus élményen, hogy közönség előtt énekeljek.

A nyárból foszlányok vannak meg, emlékképek innen-onnan, és nem azért, mert végig részeg voltam, hanem mert sokminden történt, voltam erre-arra. Fesztiválozni végül nem jutottam el, de nem is bánom. Lehet, hogy öregszem már, de nem is vágytam kifejezetten az ilyesfajta mulatságra, plusz nem is olcsó. De eszembe jut, ahogy a parazsat nézem tesóméknál, hogy unokahúggal egy ágyban alszunk meg sutyorgunk, a piknikezős császárszalonna-evésre, a salgótarjáni telekbuli önmagában megérne egy bejegyzést, nem beszélve a balatoni kiruccanásról. Ja és Páty, az örök Ágimamával, meg a kajahegyekkel, házipálinkákkal és a BenceÁdám párossal, aki végignyomták a komplett Parasztoperát. Én is beszálltam a kedvenc részeknél.

Na jó, szóval a tarjáni telekbuli 5 éve életem kb. legjobb partija volt úgy, hogy a cirka 20+ fős társaságból összesen két embert ismertem, őket is elég felületesen. Aztán olyan hajnalig táncolást nyomtunk a teraszon, hogy azóta azért sírt a szívem. Most sem voltunk restek, Gosztonyi vitt le minket kocsival, majd megálltunk a Hangulat kocsmánál, ahogy régen is. Tényleg van hangulata, remek kilátás a dombokra meg az az igazi, hamisítatlan vidéki kocsmahangulat rettenet zenékkel, elképesztően olcsó árakkal. A társaság ismét szuper volt, egy óra leforgása alatt ittunk 1-2 sört és nem is tudom, összesen mennyi jägert. Már eleve vidáman érkeztünk meg a telekre, én meg attól féltem, felgyújtjuk az erdőt az eldobott cigicsikkekkel. Viszont láttunk szentjánosbogarakat is az erdőben, hacsak nem káprázott a szemem. Két pofára faltam a bográcsos lecsót, mint aki még életében nem evett ilyet. El is álmosodtam a hirtelen ital-és ételmennyiségtől, azt hittem, el is teszem magam másnapra, ehelyett kivilágos kivirradatig roptam az erkélyen jobbnál jobb muzsikákra. Ismét a szabad ég alatt ágyaztam meg magamnak, másnap pedig végeláthatatlan fetrengés vette kezdetét. Alig bírtunk elindulni, majd a városban még benyomtunk egy klasszik retró hamburgert.

A Balaton is zseniális volt, Réka lesátorozott egy hétre, én meg úgy voltam vele, 2-3 nap nem fog megártani nekem se. A legnagyobb kánikulában sikerült megejteni az utazást, a reggel 9-es vonatot természetesen lekéstem, mert ostoba módon azt gondoltam, talán pár perc alatt sikerül megoldanom a jegyvásárlást, aztán megláttam a sort, és nyugodtan konstatáltam, hogy miután megveszem majd a következő vonatra a jegyet, még lesz időm hazamenni kávézni is. Első utunk a Réka által felfedezett Hullám hostelbe vezetett, ami annyira jó hely volt, hogy időnk 80-90%-át ott töltöttük. A limonádéjuk mennyei, a jegeskávéjuk kissé cukros, de pazar, a melegszenvdicsük is tökéletes, és nem voltak totál elszállva az árakkal. A pult alól kaptuk a házipálinkát, a fiatal pultos srác meg nem akarta elfogadni a teljesen reális mértékű borravalót, hogy de hát ez túl sok. Gyakorlatilag ott éltünk a teraszon, ugyanis egyikőnk sem volt hajlandó napközben a tóban fürdeni, amikor száz fok volt, és az is erőfeszítésbe került, hogy gondolkodjak vagy elmenjek mosdóba. Mocskos, agyonverős kánikula volt, amit a leghülyébb időpontokban elfogyasztott fröccsökkel és fa alatti hédereléssel próbáltunk túlélni. Első éjszaka bementem a vízbe, csodás holdfény volt, ringató Balaton, kellemesen langymeleg vízhőmérséklet. Mivel valamiért rajtunk kívül senki nem volt ott akkor, én le is vettem a bikinim, elvégre nincs nyár igazi meztelen éjszakai fürdőzés nélkül. Még épp időben kászálódtam ki a vízből, mert rögtön utána megjelent egy cirka tízfős fiatal társaság, akik már csak azt láthatták, ahogy azon röhögünk sírva Rékával, hogy a törülközőm, amit kölcsönkaptam és rávágtam, hogy "jóleszaz", gyakorlatilag a seggemet is alig takarta el. Volt viharjelzés is, mert feltámadt a szél, és azt próbáltuk találgatni, vajon első-vagy másodfokú, de nem tudtuk eldönteni, gyakrabban villog-e vagy sem. Én látni véltem villámokat is a távolban, de Réka nem hitte el. Viszont láttam hullócsillagokat is. Ettünk igazi strandkajákat, lángost meg palacsintát, én meg úgy fotózgattam meghatódva, mintha mindig is a Balatonra jártam volna nyaralni, pedig gyakorlatilag soha. Mondtam is a Rékának, ne költözzön külföldre, mert vállalhatatlan szentimentalizmust hoz ki az emberből, főleg aki eleve hajlamos rá.

Nikki is jött látogatóba kábé egy napra, akit itt kint ismertem meg, és a tavalyi szülinapomon ott volt úgy, hogy cirka két hete ismertem. Voltunk a Lukácsban pocsolni meg elvittem az egyik törzskocsmámba. Nikki nem viszi túlzásba a piálást, meg másnap indult a busza reggel, én azonban a pultnál összeakadtam egy amerikai sráccal, aki látogatóba jött, és betért az első útjába eső helyre. Mondtam, hogy a legjobb választás ez volt, és ajánlottam, hogy a pálinkát próbálja ki, úgyhogy azzal a lendülettel ki is kért magának meg nekem is egyet, majd odaült az asztalunkhoz. Szerintem kissé ledöbbent, mikor kiderült számára, hogy egy jó tízessel idősebb vagyok nála, szegény srác, erre gondolom nem számított, haha.

Két búcsúbuli-előszülinapot is tartottam, hogy mindenkinek legyen alkalma megölelgetni, aki igazán akar. Mindkettő jól sikerült, klassz társasággal, viszont gyerekek, a Figaró kertbe ne menjetek, ha jót akartok magatoknak, ilyen botrányos kiszolgálással sehol nem találkoztam. Fogalmam sincs, hogy tartják fenn magukat, a felszolgálók nettó parasztok, kurva lassúak és még nekik áll feljebb. A kajájuk minősége is erősen vitatható, életemben ilyen pocsék humuszt még nem ettem, pedig frankón nem vagyok finnyás. Borravalót azt nem hagytam nekik, így is kedves voltam, hogy senkit nem küldtem el melegebb éghajlatra. Lehet, hogy vannak jobb napjaik is, de ilyet nem engedhetne meg magának egy hely. Ezt leszámítva a hangulat elég kellemes volt mindkét este, és még kreatív útravaló ajándékokat is kaptam. Idén szerencsére elmaradt az utcán zokogás és a "hova tűntek a barátaim és a cuccaim" dráma, valószínűleg szintet léptem.

Az indulás amúgy szintlépéstől függetlenül teljesen kikészített, ez a majdnem két hónap otthoni nyár pont elég volt ahhoz, hogy visszaszokjak, és elkezdjem azt hinni, hogy Budapesten élek. Persze biztos idealizáltam az egészet, elvégre teljesen más turistaként hazalátogatni meg valóban ott élni. De így, hogy nem otthon élek, minden felértékelődik ötszörösére, az olcsó árak, a Kertemben átsörözött délutánok és éjszakák, a séta a langyos esőben a Ligetben, a Kisüzemes esték, a Szabadság-hídon való ücsörgés, a város látképe, hogy mindenhol, de tényleg mindenhol van ismerős, a bringás Ferihez be lehet szaladni villogóért, és zárás előtt hoz egy jó hideg sört, amit az utcán iszunk bentről kihozott székeken a betondzsungelben. A Kéknyúl a Kobuciban, ahol valaki odakiabál, hogy hát te itthon vagy, miért nincs sisakod, és kiderül, hogy a Kornél az, akit meg se számolom, hány éve nem láttam, de sokkal több, mint kéne. Olyan szerelmes vagyok a szülővárosomba meg a hazámba, mint még soha, ugye a távolság sokmindent megszépít. Hülyeség lenne összehasonlítani a két lakóhelyem, mert szinte semmi közös nincs a két helyben, kizárólag én. A finnek átköltöznek ide sokszor kisebb falvakból, városokból, mert hogy itt van élet, én meg röhögök magamban, hogy egy közel kétmilliós nagyvárosból jövök, és az élet számomra nem az, hogy a legkésőbb nyitvatartó helyek is 3-4kor könyörtelenül bezárnak még hétvégén is, és hogy félévente 3-4 koncert van, amire igazán érdemes elmenni. 

De az tény, hogy otthon totál kezd élhetetlen lenni minden, legalábbis ha a politikát nézzük, és reálisak vagyunk. Még így is a baráti köröm jelentősebb része él otthon, nekik vagy nincs lehetőségük eljönni, vagy van valami olyan munkájuk illetve családi körülményük, ami miatt nem akarnak lelécelni. Akinek van némi esze, az már kitalálhatta, hogy kormányváltás nem lesz, vagy ha bármi lesz is, feltehetőleg nem most, és amúgy se sokat számít, mert az ország tönkre van téve hosszú évtizedekre, és ezen már az se segít, ha jön az atyaúristen új párt, aki teljesen mindegy ki. Az pedig közröhej, hogy a szerencsétlen ellenzék mit össze nem balfaszkodik, és senki nem hajlandó közösködni meg összeállni a másikkal, úgyhogy van százhuszonhárom ellenzéki párt, akinek a felét nem is ismerem, úgyhogy nyugodtan szavazhatok bárkire, mert ahogy egy egész jó cikkben levezették, bármilyen tettünkkel és szavazatunkkal gyakolatilag a kormányt támogatjuk. Sajna a cikket lusta vagyok megkeresni, de elég józan paraszti ésszel kilogikázható érveket írtak benne. Persze nem mondom, hogy itt rózsás lenne a helyzet, és legnagyobb szomorúságunkra már itt a nyugis Finnországban is felütötte a fejét a terrorizmus. Nekem már a svédországi merényletnél gyanús volt, hogy csak idő kérdése, mire itt is történik valami, pedig úgy jöttem ide ki, direkt gondolván a terrorveszélyre meg egyebekre, hogy na itt a semmi közepén aztán biztos senki nem akar nyomasztani másokat, elvégre hideg van, sötét meg hó, talán délebbre Helsinkiben, aztán kicsit mellényúltam, de a dél végül is bejött. Európa haldoklik, szívunk a menekültválsággal meg a saját nyomorúságainkkal, szerintem elképesztő, hogy a XXI. században megtörténhet ennyi szörnyűség, és nem kell a szomszédba menni érte vagy afrikai éhínség sújtotta területekre, mert a pokol mindenhol ott van. Úgyhogy én minden napot úgy értékelek, mint egy új kincset, na jó, ennyire nem vagyok szent és a zen buddhizmus sem ütötte fel a fejét nálam, de ma már ismét nagy dolognak számít, ha van hol aludnod, van mit enned, nagyjából egészséges vagy és van szerető családod meg pár barát, akire számíthatsz. Ez nagy dolog és nagyra becsülendő. Annyit tudok tenni, hogy megpróbálok továbbra is kedves maradni embertársaim felé, bárhonnan is jöttek, egészen addig, amíg ők is kedvesek velem.

Sajnos a külföldre költözéssel pár embert elveszítettem, és nem volt mindegyik fájdalommentes. Szerencsére a csalódások meg a fájdalmak megedzettek, és tanulok belőlük, mert azt olvastam az interneten, hogy érdemes ezt tenni a szar tapasztalatokkal, haha, meg az elengedés művészete, ugyebár, és egyéb közhelyek. Az olyan emberekkel való kapcsolattartás vagy ismeretség, akik fájdalmat okoznak meg csalódást, az elég kimerítő, és csak az igazán hülyék meg a kalandvágyók mennek bele újra és újra ugyanazokba a körökbe, hogy hátha majd más lesz. Mondják, hogy mindig az bánt a legjobban, aki közel áll hozzánk és szeret, családtag vagy társ, de szerintem egy nagy lófaszt van ez így, mert aki tényleg szeret, az nem bánt, vagy legalábbis mindent elkövet, hogy ha megbántott, akkor azt helyrehozza, és nem csak a szája jár, hogy bocsi, hanem tettekkel bizonyítja, hogy valójában mégis csak lehet rá számítani. Nem tudom, miért kell felnőtt emberekkel úgy viselkednem, mint egy háromévessel, de velem most már tényleg szórakozzon az, akinek hat anyja van. Se játszmázni nem vagyok hajlandó, se türelmem nincs már, kizárólag az egyenes helyzeteket bírom elviselni. Mindkét szakma, ami érdekel és amiben elvileg nem is vagyok rossz, óriási türelmet és empátiát igényel, rengeteg mentális energiát visz el, úgyhogy tudnám értékelni, ha a privát szférámba már csak olyanok kerülnének, akikkel sem mint pedagógus, sem mint terapeuta nem kell foglalkoznom, hanem lehetek az egyszerű esendő Vera, akinek ugyanúgy vannak problémái és vágyik támogatásra meg szeretetre. Azóta sokkal jobban érzem magam, amióta igyekszem csak olyanokkal körülvenni magam, akikkel jó együtt lenni és nincsenek felesleges körök meg ígéretek, amikkel tele van a padlás. 

Azt gondolom, többen irigyelhetnek, mert úgy tűnhet a fészbuk amúgy is képmutató felületéről, hogy milyen fantasztikus életem van a csodás természettel, dolgoznom se kell, az életem folytonos buli, móka és kacagás. Meglehetősen kevesen rakják ki fészbukra a fájdalmukat, nehézségeiket, én se szoktam, mert minek aggasszam a népet ezekkel, plusz senkinek semmi köze hozzá. Ettől úgy tűnik az egész fészbuk meg mindenkinek az élete, hogy csodás boldogság van, és csak te vagy kövér, magányos és szerencsétlen. Ugyanmár. De van egy jó hírem azoknak, akik azt gondolják, az életem szivárványszínű csillámfaszláma, hogy én is olyanokat vagyok képes szerencsétlenkedni, hogy az már filmbe illő, hogy cirka fél évig tél van, és hogy én is pont ugyanúgy nem tudom, hol és hogyan fogok megélni, mint bárki más. Elmesélem például az utolsó otthoni és az első itteni napomat, mert megér egy misét, és mindjárt mindenki jobban érzi majd magát egy kicsit, hogy hiába, hálistennek az én életem sem csupa siker, pompa és csillogás.

Szóval mint általában minden fontos dolgot, az utazásra való felkészülést is az utolsó pillanatra hagytam. A telefonom még hazajövetel előtt feldobta a pacskert, nem volt hajlandó bekapcsolni. A márkája kínai, Zopo, igazán tudhattam volna, hogy a név kötelez, nem hazudtolta meg magát...Egy teljes hónapig volt szervizben, cseretelefon nyista, úgyhogy ha nincs egy olyan barátnőm, aki tündér és kölcsönadja az okostelóját, akkor meg vagyok lőve. A szervizből megújulva tért vissza a telefon, immáron  be tudtam kapcsolni, de teljesen újratelepítettek mindent, úgyhogy amit nem mentettem esetleg le róla addig, annak már mindegy is volt. Kb. 2 nap után észrevettem, hogy vibrál a képernyője és hogy az egyik gombot 3-4-szer meg kell nyomnom, hogy végre reagáljon. Vissza is vittem a szervizbe, hogy heló, szóval ez a telefon egy szopó kissé nem jól lett megjavítva, majd a fickó felhívta a figyelmem egy karcolásra is, és közölte, hogy a szerviz vidéken van, és tuti nem kapnám vissza indulás előtt. Rendkívüli módon örültem, úgyhogy úgy döntöttem, végül is már nincs időm másikat nézni, kiviszem magammal ezt, mert legalább jó a kamerája. Az indulás napján ismét beszart, és nem volt hajlandó feltöltődni. Gyorsan még berongyoltam a telefon származási helyére, hogy legalább aksijuk van-e másik, természetesen nem volt, úgyhogy vettem egy sd-kártyát meg egy nagy tárhelyű pendrive-ot, hátha a laptop is feldobja a pacskert időközben. Ne adja Isten, persze, de ki tudja. Akartam még sportruhákat venni meg egy normális hátitáskát, de ezekhez idő kell, az nekem meg már nem volt. A telefonom gyakorlatilag halott volt, úgyhogy reménykedve kérdeztem meg az okostelót kölcsönadó barátnőt, tudná-e nélkülözni a telefonját még egy pár hónapig, szerencsére igent mondott. Persze az én telóm microsim-es, az övé nem, úgyhogy még a reptéri busz indulása előtt fél órával azon imádkoztam a szolgáltatónál, hogy a vágott kártyám illeszkedjen az adapterbe, és működjön a másik telefonnal. Csomagolni sem tudok mindig jól, mert a reptéren is láttam, ami addig is nyilvánvaló volt, hogy a csomagom túlsúlyos, akárcsak én magam, de hálistennek embereknél nincsen súlyhatár. Úgyhogy anyámmal röhögve azon szórakoztunk, hogyan csináljunk 20 kilót a másfél-2 kiló feleslegből, remekül festhettem, ahogy a véletlen kiszóródott csipkés bugyikat szedegetem a földről. Már otthon szomorúan megváltam egy üveg szlovén áfonyalikőrtől és egyéb dolgoktól, majd a reptéren addig ügyeskedtem, amíg 19,9 kilót nem mutatott a mérleg. Ott álltam a kb. 35 fokban sállal a nyakamban, két pulcsival a derekamon, a hátitáskám teletömve ruhákkal. Majdnem elcsábultam, hogy a duty free-ben vegyek valami méregdrága pálinkát, hogy csillapítsam fájdalmamat, de aztán letettem róla hősiesen. Majdnem olyan szar volt elindulni, mint tavaly, pedig már nem az ismeretlen semmibe jöttem ki. A reptéren ötször kellett megpróbálnom jegyet venni a buszra, mert nem fogadta el a kártyát, készpénzem meg persze nem volt, de az utolsó pillanatban, mint általában minden, ez is megoldódott. A buszról Helsinkiben kivételesen sikerült eggyel korábban leszállnom, úgyhogy reménykedve hívtam fel Bogit, hogy hátha meg tudja mondani, mennyire elkeserítően messze vagyok tőle, de aztán kiderült, nem annyira vészes, csak egy 20 kilós csomaggal az élet fájdalmasabb, mint anélkül. Boginak lett két új macskája, akik kellően szociálisak voltak, és nem szégyelltek azonnal ráugrani a cuccaimra, plusz felfeküdni a laptopom billentyűzetére. Az egyikük még rá is keresett valamire a google-ban, esküszöm. Éjszaka rajtam mászkáltak, már ameddig ébren bírtam maradni. Reggel pofátlanul az arcomba másztak, de amúgy cukik voltak és bújósak. A Manci jutott eszembe róluk, aki már az égi felhőkön terpeszkedik nagy fehér kövérségében, aki halálra rémített az éjszaka közepén azzal, hogy tíz centiről bámul az arcomba. Éreztem, hogy mikor vannak az utolsó napjai.

Viszont az én első kinti napom naposan és vidáman indult, pompás nyári idővel. Azt gondoltam, a bénaságsorozatnak vége, innentől már könnyebb lesz, csak vissza kell szoknom. Helsinkiben összefutottam Juhával, akit még itt ismertem meg egy helyi kocsmában, és azonnal jóban lettünk, ami fura, mert a legtöbb finnel nem lehet csak úgy azonnal jóban lenni. Bár a kocsmai esték mások. Készségesen jött segíteni a csomaggal, és meghívott kávézni, mondván biztos sokkhatás alatt állok, hogy vissza kellett jönnöm, és nem mondott hülyeséget. A nagy sokkra még egy pohár sört is legurítottam buszindulás előtt, de amúgy igazán jól indult az átmenet. A vasút-és buszállomástól cirka 35-40 perc sétára lakom, de elkezdett fura lenni, hogy vagy egy órája jövök már, a csomagom meg olyan nehéz, mint a kő. Akkor derült ki, hogy az egyik kerék folyton beakad, nem mozog, majd az utolsó métereken teljesen szét is jött, már tényleg csak húztam a bőröndöt. Végre azonban otthon voltam újra, a második otthonomban. Még a biciklim is megvolt, mielőtt feljöttem volna a lakásba, az volt az első dolgom, hogy odamenjek lecsekkolni, és megsimogattam a nyergét. Hiába, azt hiszem, jobban szeretem a bringám, mint némelyik embert, de hát ez egyértelmű, elvisz a-ból b-be szó nélkül és még a seggem is jobb lesz tőle. Mikor felértem a lakásba viszont realizáltam, hogy a bringakulcsaim valahogy nincsenek nálam, és hogy valószínűleg azokat véletlen magammal vittem, mikor hazajöttem innen, az otthoni birngám kulcsa viszont nálam van, mert közben táskát cseréltem. Sokra megyek az otthoni bringám kulcsával. Szóval volt egy bringám, amit nem loptak el, ellenben én se tudtam megmozdítani, haha. Ott rohadjon meg az egész -gondoltam, és elmentem Piával egy férfikórus koncertjére, ami elég jó volt. A nap megkoronázásaként berepült hozzám egy álmos őszi légy, ami alig bírt mozogni és a hátamon telepedett le. Tök idegesítő volt, mert nem tudtam elhessegetni, és mert csikis volt, úgyhogy addig hadonásztam, amíg leszakítottam a ruhám mindkét gombját telibe. Akkor már szerintem csak röhögni tudtam. Mostanra visszakaptam a fontos kulcsaim, hála anyáméknak meg a DHL-nek.

Azóta próbálok visszarázódni a kinti életbe, több-kevesebb sikerrel. Intézem a kutatásom, szervezem a csoportot, remélem, össze fog jönni elég résztvevő. Plusz volt szülinapi mulatság is, amit az időjárás miatt végül a lakásba szerveztem. Sanna eljött értem kocsival, elvitt bevásárolni és felajánlotta, hogy szülinapom alkalmából beszáll a költségekbe. Még így is egy vagyont költöttem, de legalább most egy darabig nem nagyon kell kaját meg alkoholt vennem, mert napokra, hetekre elegendő mennyiség gyűlt össze. Rakott krumplit készültem csinálni, de kicsit túllőttem a kereteken. Közben a honvágy is hatalmába kerített, ugyan bort nem terveztem inni a jeles napon, de mégis vettem valami egri borvidékről származó vöröset, mert hát elvégre szülinapom van. Abba inkább nem gondoltam bele, hogy otthon harmad-negyedennyi pénzből megvettem volna ugyanazt. Végül vagy nyolcan összegyűltünk, lakmároztunk, Mikaela hozott cupcake-et, Ken saját készítésű sütit óriás csokidarabokkal, Biran török édességeket meg egy műanyag harmonikát, amin megpróbálta eljátszani a boldog szülinapot, míg a többiek énekeltek, de valahogy sose sikerült neki, én meg röhögtem a meghatottságtól. Piától söröspoharakat kaptam, a srácoktól csokit, azt hiszem, mindenki jól szórakozott. Később még hárman benéztünk a helyi karaoke estre, ahol Sanna végül is rávett, hogy énekeljünk el duóban két finn dalt, amit mindketten ismerünk, de arra nem számítottam, hogy én fogom őket jobban tudni. Éneklés közben kiabáltam, hogy de én nem vagyok finn, meg hogy ez egy hosszú szó. Jobbára röhögtünk, de én próbáltam azért tartani a lépést. Nem tudtam, hogy ennyi szó van ezekben a dalokban -szabadkozott Sanna, hát kösz, és én akkor mit mondjak? Miután kellően leégettük magunkat szerencsére csak néhány ember előtt, akik amúgy is tök részegek voltak, Sanna-val még bementünk a városba, ahonnan csak reggelre sikerült hazakeveredni. Nagyon kellemes este volt, és úgyis lesz még egy kör, amikor a másik két jómadár visszajön a tengerentúlról.

Szóval fura itt megint. Még nem tudok nagyon mit kezdeni magammal, több, mint egy hét után nyúltam az ukuleléhez is, egy darab dalt eljátszani. A suli nem tudjuk, hogy mikor kezdődik, senki nem tud semmit, a tanáraink nem válaszolnak az e-mailekre, de legalább önállósítottam magam, hogy akkor majd összeszervezem ezt a kutatást, amennyire lehet, aztán majd remélehetőleg megy magától is. A sulis gyakorlat is pár héten belül elkezdődik, ami sokkal izgalmasabb és félelmetesebb, mint a saját kutatásom, mert ebben aztán tényleg nulla tapasztalatom van. Mindenki kérdezi, mi lesz, ha végeztem, örülnék, ha a jövő hónapomat látnám már egyáltalán. Persze ködös terveimet felvázoltam a közelebbi barátoknak, de elég sokon múlik, hogy merre kötök ki ezután. Terveim az évre: kínos mellényúlások nélkül, apró szakmai sikerekkel elvégezni a két gyakorlatot úgy, hogy közben csak 2-3-szor omoljak össze teljesen zokogva, szakdoga megírása és időben való leadása, kisebb utazások a környező országokba, jelentős testsúlyvesztés és alakformálás, karácsonyra, de legkésőbb jövő nyárra bombázóként való hazatérés, de ami még ennél is sokkal fontosabb: csonttörés és jégen hanyatt esés nélkül megúszni a telet. Légy szíves drukkoljatok. Minden sisu-ra és pozitív gondolatra szükségem lesz, köszi. Csókoltatás, maradjanak velünk, a reklám után folytatjuk.

Vége lett a sulinak, leadtam a kutatási tervem meg az utolsó zeneterápiás beadandóm is. Egyik se lett épp a legjobb, amit valaha írtam, de őszintén, totál nem volt már motivációm a végén, mikor lényegében lezártuk a félévet, nem volt már óránk, és szinte az összes közeli barátom hazahúzott már. Az utolsó hetek nem voltak teljesen egyszerűek, volt benne kihívás meg érzelmi túlcsordulások, azért nem szórakoztam rosszul.

Sok időt töltöttem a tónál meg az erdőben, plusz volt egy rakás kóruspróbám meg fellépés. A finn természet néha szó szerint hívott, hogy tekerjek ki a tóhoz, ennek köszönhetően volt szerencsém gyönyörű napfelkeltéket és naplementéket nézni. Naplemente 11 körül van, napfelkelte fél 4 fele, gyakorlatilag sosincs sötét, állandó félhomály van minimum. Amikor legutóbb voltam a tónál, tényleg úgy éreztem magam, mintha egy tündérmesében lennék. Kicsi tündér a fák közt bringázik, sétál, bámulja az erdőt, a fényeket meg a tavat. Akkor valahogy leesett, hogy igen, lényegében a saját tündérmesémet élem, aminek én vagyok a főszereplője. Nekem kell megküzdenem a sárkányokkal meg mindenféle próbatétellel, de az erő velem van. Lehet, hogy ez a finn sisu, amit nehéz lefordítani, de nagyjából bátorságot, kitartást jelent, és benne van a finn nemzeti öntudat is. Igaz, nem vagyok finn, de ez az ország és kultúra elég nagy hatással volt rám jó és rossz értelemben is, de erről még később írok.

Ez a sok fény teljesen felborította az alvásritmusom, főleg mert nincs rendes sötétítőfüggönyöm, csak redőny, az meg nem ér valami sokat. Végre kb. tényleg nyár van, haha, persze ne arra a nyárra gondoljatok, ami otthon van. Itt ez olyan 15-20 fok körüli hőmérsékletet jelent, ritkán esetleg 25 körülit, és ha már 20 fok van nagyjából, tökre melegem van. Elég régóta élek itt ahhoz, hogy 15 fokban felvegyem a kis kockás szoknyám harisnya nélkül és ne fázzak. De az idei tavasz szokatlanul hideg volt még Finnországhoz képest is, valamint június elsején arra eszméltem az ablakon kinézve, hogy jégeső van, majd egy random hóvihar is befigyelt. Hallottam én a Szent Iván éji havazásról, de azért mégis csak meglepett, amikor ilyenkor kellemes melegnek és napsütésnek kéne lennie. Érted, hóesés júniusban.

Leginkább pihengettem meg barátokkal voltam az elmúlt pár hétben, kaja, pia meg kórus. A legtöbb jó barátom már nem volt itt, mert leléptek május közepe fele, de szerencsére azért maradt néhány, akik bearanyozták a napjaimat. Na meg a rengeteg kóruspróba, mert készültünk a tamperei fesztiválra. Közben volt két érettségi bankett-féle buli, mert két kórustársunk olyan fiatalka, és az ő bulijukon szórakoztattuk a közönséget. Végül is, ki tud nemet mondani az ingyenkávéra, kajára meg pezsgőre? Kiderült, én vagyok az egyetlen másodszoprán, mondom fasza, kicsit azért paráztam, de a pezsgő is segített. Alig hibáztam, úgyhogy megveregetem a vállam. Érdekes volt látni, hogy ünneplik az érettségit az itteniek, sokkal inkább családi esemény, nem úgy, mint nálunk, hogy az egész osztály elmegy kajálni majd berúgnak, mint az albán szamár. De a pia itt is megvan meg a haverokkal buli is gondolom, csak mégis mások az arányok, mint nálunk. Uhh, de ezek a faházak...meghalok egy ilyenért, venni valami kis szigetet vagy területet a semmi közepén, egész nap a tavat bámulni, szaunázni, kajálni meg sört inni, aztán kezdeni az egészet elölről.

Mielőtt mentem volna a kórusfesztiválra, volt egy random tripem (haha) Tamperébe. Egyik nagyon jó barátnőm megkérdezte, nincs-e kedvem vele menni, mert lesz valami zenekaros próbája, de addig is lehetnék a legjobb barátnőjével, aki szintén Vera, csak mégse, mert ő finn, tehát Veera, két e-vel, hihi. Mondtam, hogy én szeretek egyedül is felfedezni helyeket, nem baj, ha pont nem ér rá. De végül ráért, tök jó fej volt és a lánya is nagyon cuki. 6 éves kiscsaj, jött velünk szaunázni. Elmentünk Finnország legrégebbi szaunájába, klassz volt. Utána meg felmentünk egy dombra, csodás kilátással. Igaz, esős meg felhős idő volt, de még úgy is látszott, milyen jó kis hely. A kiscsaj tudni akarta, hogy mondják magyarul, hogy jó éjszakát, úgyhogy megtanítottam. Elsőre tök jól ment neki a kiejtés, aztán mielőtt aludni ment, mondta még egyszer, én meg finnül kívántam neki jó éjt. Megmelengette a szívem. A finn-magyar nyelvrokonság, ugye.

Az elmúlt hét nem volt épp a legjobb. Hét elején kaptam egy rossz hírt egy nagyon kedves barátnőtől, amitől egész nap totál depressziós voltam. Mármint milyen kurva igazságtalan az élet, és nem először éri veszteség, ráadásul nem tehet róla és ellene semmit. Szinte éreztem a fájdalmát meg szomorúságát még ilyen messziről is. Aznap volt kóruskoncert is, lófaszt nem tudtam koncentrálni az éneklésre, de azért próbálkoztam. Szerencsére eljött Sanna, hogy támogasson, neki se volt jó napja, aztán könnyezve borult a nyakamba, mennyire köszöni a koncertet. Aztán hétvégén mentünk Tamperébe a kórussal, énekes fesztiválra. Kórusok meg acapella zenekarok léptek fel, volt díjazás is, úgyhogy ez kicsit egy verseny is. Semmi sem úgy sült el, ahogy vártam, és ennek részben az is az oka, hogy lebetegedtem. Épp az utazás előestéjén éreztem, hogy valami nem oké, aztán már hiába minden, másnapra fájó torokkal ébredtem, ami szép lassan egy vacak megfázásba ment át. Milyen ironikus, amióta ide költöztem, egyszer se voltam megfázva, akkor se, amikor 2 fokban ettem kint a jégkrémet, meg akkor se, amikor -22 fokban bringáztam, bezzeg 20 fokban igen, amikor épp arra készültem, hogy végigénekeljek egy hétvégét egy énekes fesztiválon. Murphy bazmeg. Amióta Molly nem jár a kórusba és Anna is már hazament a nyárra, én lettem az egyedüli külföldi, és higgyétek el, nem mindig volt valami vidám érzés, sőt. A kórusvezetőnk valamiért azt gondolja, tudok finnül, akárhányszor is mondom neki magyarul, hogy nem, valamint a finnek sem kifejezetten arról híresek, hogy beszélgetnek veled angolul. Persze nem lehet általánosítani, sokan vannak, akik nem sajnálják az energiát erre, de ez most nem az a hétvége volt. Általában fogalmam se volt, mi a fasz folyik, hova kell menni, miért indult el mindenki, vagy épp mit mondott a zeneszerző az előadásunkról. Olyan voltam néha, mint egy ott felejtett csomag. Volt, amikor szórakoztatott, hogy nem értek semmit, de általában elég magányossá tett és fel is bosszantott. Hogy ne már, hogy nem lehet 10 percig angolul beszélgetni. Nagyjából 4-5 kórustag van, akikkel azért lehetett beszélgetni néha, az egyikkel szerintem főleg azért, mert szobatársak voltunk. Az egyik srác odajött utolsó nap, hogy azért reméli, hogy nem vagyok magányos és hogy ő bármikor szívesen beszélget velem angolul, csak szóljak. 3 nap után, érted. De legalább benne volt annyi együttérzés, hogy ezt mondja. Nem véletlen a kedvencem a srác. Meg akartam nézni egy csomó fellépőt, plusz volt 2 koncertjegyem is, de végül csak egyre mentem el meg a gálakoncertre. Tök beteg meg fáradt voltam állandóan, semmi kedvem nem volt koncerteket nézni, plusz az egyik ütközött a szaunás bulival. A szauna egy olyan dolog, ami miatt érdemes élni, plusz kiizzaszt, kihozza a betegséget. Eléggé aggódtam, hogy fogok énekelni a taknyos hangommal úgy, hogy többnyire levegőt se bírtam venni rendesen, de valahogy ennek ellenére ment az éneklés. Az út egyik jó része az volt, hogy a szobatársammal felfedeztük, van egy macskás kávézó tök közel a hotelhez, ahol laktunk. Ez volt kb. az első dolog, amit Tamperében csináltunk. Én nem vagyok se egy nagy macskás, se egy nagy kutyás, de kedvelem az állatokat. Olyanok nekem, mint az emberek, nem vagyok rajongó, de néhányuk nagyon közel kerül hozzám a személyiségük miatt, haha. Hát így. Az előadásunk jól sikerült szerintem, de nem volt elég, hogy bejussunk a gálakoncertre vagy nyerjünk bármit. Nem akartam bevallani a többieknek, de szerintem igazuk volt a bíráknak, kurva nehéz darabjaink voltak, semmi koreográfia meg spiritusz, csak az éneklésre koncentráltunk. Magyar, cseh, finn meg angol nyelvű darabok és kb. mindegyik kortárs és fura. Mondjuk az tény, hogy büszkék lehetünk magunkra, mert jól adtuk elő, és a zeneszerzőktől meg a közönségtől is kaptunk tök jó visszajelzéseket. De amikor megnéztem a gálakoncertet, láttam, milyen másféle előadások voltak, és imádtam szinte mindet. Másképp voltak egyediek meg különlegesek, mint a mienk, és a legtöbbnek volt koreográfiája, volt benne mozgás, humor. Totál azt éreztem, hogy nem vagyok jó helyen. Már egy csomó féle kórusban énekeltem, úgyhogy tudom, milyen nehéz megtalálni a mozgás meg a zene közti egyensúlyt, meg azt is, hogy kell valami extra, amitől felejthetetlen lesz az előadás. Leszámítva, milyen beteg voltam meg hogy én voltam a kakukktojás, voltak nagyon jó pillanatok is. Láttam élőben a Rajaton-t, ami kb. a leghíresebb finn acapella zenekar, és iszonyú jók. Sírtam, nevettem meg táncoltam, másra nem is volt szükségem egy ilyen hét után.

Azt hiszem, sok minden az elengedésről szól, és abban nem vagyok túl jó. Egy csomó veszteséggel néztem szembe az elmúlt időszakban, pedig némelyikük nem is az én veszteségem volt, csak amilyen szentimentális meg empatikus vagyok, teljesen elszomorodtam tőlük. Meg nekem is volt most egy-két dolog, amit felírtam a veszteségek listájára, szelaví, tanulok ezekből is, meg most látom, mire hogyan reagálok. Észrevettem, mennyire átformált Finnország, és hogy mennyire hiányzik a "régi Vera", aki otthon szoktam lenni. Itt sokkal visszahúzódóbb, zárkózottabb és félénkebb lettem, csak hogy idomuljak az itteni szokásokhoz, azt hiszem. Nem mondom, hogy megtagadom önmagam, de sokszor voltam már mérges magamra emiatt, hogy nem tudok úgy viselkedni, ahogy igazán szeretnék, legalábbis inkább csak a közeli barátokkal vagyok teljesen önmagam. Itt nem fogok odarohanni valakihez és a nyakába borulni, hogy "úristen, de jó, hogy látlak", mert úgy érzem, ez itt túl sok. Nem szeretem a sztereotípiákat, de azért segítenek eligazodni egy új környezetben. Nyilván nem lehet kijelenteni, hogy "a finnek..." vagy hogy "mindegyik finn...", de igen, sokan vannak, akik tényleg soha nem szólnak hozzád. Sokáig azt gondoltam, utálnak vagy ilyesmi, de valószínűleg nem. Pl. az egyik kórustársam frankón soha nem szólt hozzám, se angolul, se finnül, és most hétvégén köszönt, hogy hello és nagyon kedvesen mosolygott, úgyhogy nála ezt már óriási eredménynek veszem. Mások azért sokkal beszédesebbek meg figyelmesek, és nem félnek kimutatni az érzéseiket. Vannak, akik pont úgy hülyék meg furák, ahogy én, és folyton meg tudnak nevettetni valami idióta poénnal vagy szóviccel. Lehet a finnekkel barátkozni, csak meg kell találnod azokat, akiknek kb. ugyaniolyan a mentalitásuk, mint neked. A zárkózóttabb, félénkebb arcokkal csak akkor tudsz haverkodni, ha jól beszéled a nyelvet, az meg időbe telik. Ha nem érzed jól magad egyedül, nehezen viseled az elszigeteltséget meg a magányt, ne költözz Finnországba. Finnország azoknak való, akik szeretik magukat eléggé és tudják élvezni az egyedüllétet is, és akik nem veszik személyes sértésnek, ha nem beszélgetnek velük. Meg azoknak, akik pozitívak tudnak maradni minden nehézség ellenére is, és kíváncsian várják, mit tartogat számukra az itteni élet.

De ezután a mozgalmas, nehéz és eseménydús félév után már csak arra vágyom, hogy hazamehessek. Vegyes érzéseim voltak pár héttel ezelőtt ezzel kapcsolatban, mert annyira imádom a természetet meg ezt az állandó világosságot is, plusz egy csomó klassz dolog történt, úgyhogy haza se nagyon akartam menni. De most azt érzem, mindent elvégeztem, amit itt el kellett, és már semmi se tart vissza. Alig várom, hogy meséljek az otthoniaknak. Úgy néz ki, egy jófej magyar ismerősöm jön ki Finnországba, és lehet, hogy meglátogat. Az viszont tuti, hogy ugyanazzal a járattal megyünk haza, teljesen véletlenül. Már megint ez van, mikor legutóbb mentem haza, szintén összefutottam egy haversráccal. A következő félév elég húzós lesz, fogalmam sincs, hogy fogom menedzselni. Úgy néz ki, előbb vissza kell jönnöm, mint akartam, és valószínű, ismét itt fogom ünnepelni a szülinapom. De megpróbálok nem aggódni. A nehézségek meg a fájdalmas tapasztalatok tesznek azzá, aki vagy. Mondaná Coelho is naplementés háttérrel, de bármilyen nyálas is, végül is igaz. Sokszor nem értem, mi miért történik vagy éppen miért nem történik, de hát ismeritek a dalt, you can't always get what you want. Néha lehet, hogy jobb is. Hiszek abban, hogy az élet tudja, mire van szükségem a fejlődésemhez, még akkor is, ha éppen kurva fájdalmas. Hiszem, hogy az összes hibámmal és sérülésemmel együtt nekem pont itt van most a helyem. Remélem, lesz elég sisu bennem, ami kitart a jövő tanévben, hogy megküzdjek mindennel. Nagyon köszönöm Finnországnak meg a barátaimnak, hogy vigyáztak rám, és nagyjából egészségesen és épségben töltöttem az első évemet itt. Izgi volt. Nemsokára jövök majd vissza, de addig is otthon szétszedem a várost. Meg a vidéket is. Reszkessetek! Csóközön!

Ui.: Itt egy Rajaton videó, ami totál beragadt az utóbbi egy napban. Sok szerencsét az énekléséhez, haha, de amúgy nem olyan nehéz. Gyönyörű a ritmusa, imádom ezt a nyelvet, meg nagyon szép a dallam is. Hallgassátok szeretettel!

Valójában a kutatási tervemet kéne írnom, de tele van a fejem az elmúlt hetek történéseivel meg a tegnap délután-este-éjszaka vibrálásával. Pont egy hónapja írtam utoljára, akkor azt gondoltam, most egy jó ideig úgyse lesz mit írnom. Elég nyugis itt az élet, relatíve, állandó bulizáshoz meg nyilván nincs felesleges pénzem, mert itt minden tök drága. Kész vagyok a finn vizsgákkal, és ahhoz képest, hogy gyakorlatilag nulla energiát és időt bírtam rászánni, egész büszke lehetek magamra, mert így is 3-ast kaptam, ami nem rossz. Ha akarnék, mehetnék tovább vele, de szerintem nem lesz rá időm jövő félévben, mert elkezdem a szakmai gyakorlatot, valószínűleg kettőt is egyszerre, legalábbis remélem.

Rohadt ijesztő, kedveskéim, be kell valljam. Ijesztő és fura, hogy vége ennek a félévnek, azt leszámítva, hogy van még 1-2 húzós beadandó, már nem lesz több óránk. Hogy történhetett ez? Mi történt február és május közt? Mi a jóisten folyik?! Még mielőtt részletesen elmesélném, milyen csodálatosan zártuk le ezt az évet, próbálok visszaemlékezni néhány jó sztorira az elmúlt hetekből. Volt pár.

Eszembe jut például, mikor egyik barátnőm szülinapi buliján voltam, és úgy volt, hogy lesz északi fény kint. Végül egyedül sétáltam ki a pici tóhoz, és ott ücsörögtem a jeges havon vagy egy órát. Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem mentem rá a tóra ellenőrizni, vajon tényleg teljesen be van-e még fagyva. Nem voltam elveszve, és remekül éreztem magam. Azt ugyan nem tudom, láttam-e fényeket, mert nem volt rajtam a szemüvegem. A barátaim azonban elkezdtek keresni, én erről nem tudtam. A telefonom lemerülőben volt. Fogalmam sincs, hogyan kerülhettük el egymást, de sikerült, én meg azon izgultam, lemerült telefonnal hogy jelzem nekik, hogy visszajöttem, és szeretnék bemenni a házba. Igaz barátokra leltem itt azonban, mert a csajok beraktak egy jó nagy szikladarabot az ajtóhoz, hogy nyitva maradjon, és be tudjak menni. Megfigyeltem, hogy szeretek egyedül lenni, és csak úgy elcsászkálni valamerre. Másnap vettem észre, hogy elhagytam a kesztyűm egyik felét, így visszasétáltam a tóhoz, hátha meglesz. Van egy olyan érzésem néha, hogy itt Finnországban semmi sem vész el csak úgy, úgyhogy volt miért reménykednem. Szerencsére ott volt a tónál, én meg elképedve tapasztaltam, hogy csoda, hogy nem törtem ki a bokám előző este, mert minden iszonyú csúszós volt. Viszon a nap szépen sütött, egész langyos, kellemes idő volt (úgy értem, plusz 5-6 fok legalább, haha). Arra emlékszem, előző este seggen csúsztam a jeges havon, mert még szét volt fagyva az egész, és hangosan röhögtem magamon. Ó, azok a csodás finn erdők a magas fenyőfákkal és a fák ágai közt átszúrődő napfénnyel...sosem elég.

Eszembe jut az is, amikor szintén elég jó előrejelzések voltak északi fényre, és egy csoptársammal nekivágtunk a sípályának. Annak a tetejéről elég jó belátás van a városra, és kicsit kevesebb a fényszennyezettség is. Összeakadtunk az úton egy csajjal, aki szintén arra indult, úgyhogy egy darabig jött velünk. Jó időbe telt, mire felértünk, a sípálya tetején meg ott találtuk Ricardót, az északi fény csoport nagy szakértőjét. Állítása szerint épp lemaradtunk róluk, de maradtunk még elég sokat, miután ő már feladta, és hazament. Mi valami görög húsvéti kalácsot ettünk és vártuk a csodát. Végül láttunk kicsi, halvány fényeket. Van valami mágikus, különleges a finn természetben, amit nehéz elmagyarázni. A szél zúgása, a hatalmas fák, a derengés éjszaka, ami az év ennek a szakaszában már megjelenik, mert egyre hosszabbak a nappalok. Pont ezért már nem is lehet igazán jól megfigyelni az északi fényt. El kell majd mennem Lappföldre, hogy lássam, hogy is néznek ki igazából. Nagyon hűvös volt áprilishoz képest, kb. 2 fok, szétfagytunk. De legalább láttam hullócsillagot meg némi északi fényt. Lejönni nem volt egyszerű, mert jó meredek a pálya, ezért Ricardo módszerét alkalmazva szépen seggen csúszva, félig oldalazva jöttünk le. Jó móka volt, nagyon kedvelem ezt a görög csoptársam, mindig benne van az ilyen őrültségekben.

Voltam egy istenkirály jazz koncerten is a csajokkal. A helyi jazz banda lépett fel meg egy másik valami más városból. Elkpesztően fasza, minőségi zenét játszottak. Már jó ideje hiányzik a jazz, de ilyen jóra azért nem feltétlen számítottam. Koncert után az volt a terv, hogy bedobunk egy italt meg eszünk valamit, ehhez képest rendes kocsmatúrát tartottunk a városban, hajnalra keveredtünk haza. Legalább láttuk, hogy kocsmázik a finn nép. Az egyik helyen egy fickó finn rapet tolt nekünk, majd elegánsan belehányt a borospoharába. Nem csodálom, az a bor, amit vett, egy fos volt, én mondom. Magyarként elég finnyás vagyok, ha vörösborról van szó. Egy másik helyen meg fel akart szedni egy finn pasi, annyit értettem, hogy azt mondta, gyönyörű vagyok, ennél tovább nem terjed a tudásom sajnos. Mondtam neki, hogy ha értelmes kommunikációt szeretne, váltsunk angolra. Miután finoman közöltem vele, hogy mi megyünk tovább, az asztal másik végéről bámult állva és vigyorogva. Panaszkodom a finnekre, hogy nem beszélgetnek velem, bezzeg ha részegek, rögtön más tészta. Ami viszont meglepett, hogy a pultosok milyen figyelmesek és kedvesek voltak, rögtön jöttek kérdezni, nem zavarnak-e a srácok meg segítettek lerendezni kisebb konfliktusokat. Egyszerűen szerették volna tudni, minden rendben van-e. Azon az estén azt hiszem, örök barátságot kötöttem a jazz zenekaros lánnyal, aki egy barátnőm barátnője. Volt ott szó mindenről, kommunizmus, alkohol, egészségügy, politika, felváltva hívtuk meg egymást különböző italokra. De inkább ő, úgyhogy lógok neki egy párral. Az este végén valami igazi minőségi füstölt whiskey-t ittam, vagy mi volt az.

A whiskey-ről jut eszembe, Zsuzsi meglátogatott, és hozott egy üveg Scotch-ot. Nem tudom, emlékeztek-e még, mikor arról beszéltem, hogy nem vagyok egy nagy whiskey-s, de mostanában megiszom egy-egy pohárral, viszont azért arra nem vetemedek, hogy vegyek magamnak egy üveggel. Vigyázz, mit kívánsz, kb.másnap ott volt az asztalomon a skót whiskey. Főztünk lecsót meg ittunk pálinkát jó magyar módra, klassz volt.

El ne felejtsem, itt is volt május elseje, és kb. ugyanúgy ünneplik, mint mi otthon. Kiülnek piknikezni a szabadba és isznak. Meg viselik a diplomaosztón kapott fehér tengerészsapkát, és különböző egyéb kis eseményeket szerveznek. Azt hiszem, túl régóta élek már itt, mert aznap nevetségesen optimista hangulatba kerültem pusztán attól, hogy felment plusz 11 fokig a hőmérséklet, és nekem ez már maga volt a tavasz. Otthon kb. ilyenkor vesszük elő a télikabátot, mert hideg van, én meg itt aznap tüntetőleg felvettem a piros tavaszi kabátom és le is vettem napközben. Nagy váltásnak tűnt, hiszen előtte való 1-2 nap még havazott, és vastag hóréteg fedte be a várost egy rövid időre április végén. Nem tartott a jó idő sokáig, és még így május közepe felé is simán havazik néha. Már csak röhögök rajta. Egyszer volt egy tök meleg nap, amikor egészen 18 fokig felment a hőmérséklet, a teraszon napoztam meg izzadtam. Annyira égetett a nap, hogy még naptejet is felraktam. Egészen tizennyolc fok, érted. Vicces, mennyire átalakult a hőérzetem meg a hidegről alkotott fogalmam.

Végre nem szenvedek hiányt klassz muzsikában, elmentem egy kórustársam zongora diplomakoncertjére. Az ilyenek általában halál unalmasak szoktak lenni, egy óra után már azon szenvedek, ne aludjak el, bármennyire is szeretem a klasszikus zenét, na de nem az övé! Volt kortárs tánc, szép ruhák, vetítővászonon finn tájképek és versek / dalszövegek. Maga a téma az "északi hangulatok" volt, és akkor valahogy elkezdtem megérteni az északiak lelkületét. Volt valami megfoghatatlan a zenében, a képekkel és szövegekkel együtt előadott darabokban, de ahogy hallgattam és próbáltam lefordítani, valahogy beütött. Éreztem a hideget, a hóesést, a szomorúságot és végül a tavasz újjászületését. Nagyon ügyesen rakták össze, lehet így is zárókoncertet adni.

Nem igazán emlékszem most hirtelen másra, pedig biztos történt még pár vicces dolog. Tulajdonképpen véget ért a tavaszi félév (még ha a tavasz soha el sem érkezett eddig), és a tanáraink szerveztek egy sétát. A séta lényege az volt, hogy beszélgessünk párokban, kinek milyen volt ez a félév, mit tanultunk stb. Úticélunk pedig egy tó melletti mökki, azaz nyári faházikó volt. Nyilván Molly-val mentem, akivel totál más dolgokról beszélgettünk, és aki hatszor leállt, mert látott egy cuki kutyát. A barátaim egy része kutyamániás. Abban viszont mind egyetértettünk, hogy teljesen hihetetlen, hogy vége az első évnek. Igaz, nekem nem volt saját kliensem, de rengeteget tanultam a megfigyelésből is. Pusztán az, hogy ennyi helyről, ennyiféle más háttérrel rendelkezők munkáját figyelem, már abból sokat lehet tanulni. Néha tök megható és érzelmekkel teli volt nézni a terápiás foglalkozást, erősen fókuszált figyelem szükséges hozzá. Minden szerdánkat és csütörtökünket nagyrészt lent töltöttük az alagsorban. Az ott töltött idő eléggé összekovácsolt minket, kialakult egy tök jó társaság, kötődés egymás közt. Sokat zenéltünk, énekeltünk, impróztunk. Az önismeret is hasznos volt, szembesültem pár igazi félelmemmel, vágyakkal és kihívásokkal. Igazi áldás egy ilyen multikulturális közegben tanulni. Na de kanyarodunk vissza a sétához.

Kalandos sétánk után végre megérkeztünk a mökkihez. Nyári kis házikó, érted, de még a tavasz sincs sehol. Még a hó is szállingózott a sétánk közben kicsit. Ettől függetlenül, ha Finnországban vagy, mindenképp ki kell próbálnod a tóparti mökkit szaunával egybekötve. Nekem leesett az állam az egész hangulatától, a házikó belseje meg egy magyarországi parasztház berendezésére emlékeztetett. Összeszedtük a gondolatainkat a félévről, és beszélgettünk, milyen fura is volt, és hogy mennyire sokan átélték, hogy egyedül vannak és magányosak, de ez tök rendben van, sőt, fontos is. Engem ez az egész képzés megváltoztatott, de legalábbis annyi biztos, hogy nem vagyok ugyanaz a csaj, aki július 28-án pityergett a repülőn ülve. Igazán szórakoztató emberekkel ismerkedtem meg, akik közül többen valóban a barátaim is lettek. Volt kint egy tűzhely-szerűség, ahol lehetett grillezni, amit akartál. Néhányan tollasoztak, volt, aki falatozott, és amikor igazán hűvös lett, bementek a házba zenélni. Két szauna volt a tó mellett, egy sima finn szauna meg egy füstös szauna. A különbség a hőmérsékletben volt meg nyilván a füstben. Bűzlöttünk utána, mintha egész nap tűz melett ültünk volna. Ez a fajta szauna nagyon különleges, még itt is, nincs belőle sok. Láttam, hogy néhány csoptársam félmeztelenül szaunázott, úgyhogy úgy voltam vele, üsse kő, én is leveszem a bikinifelsőt. A finnek amúgy is meztelenül szaunáznak, de azt hiszem, arra azért nem voltunk felkészülve, főleg, hogy tanárok is voltak ott. Nagyon felszabadító volt. Többször is a tóban hűtöttem le magam, nem volt annyira hideg, mint mikor még pár hete mentünk, állítólag már ilyen 8 fokos is lehetett, de nem tudom, nem vagyok ebben teljesen biztos. Mindenesetre rendesen úszkáltam benne egy kis ideig. Aztán mikor kijöttem a vízből, mondtam a többieknek, hogy tök jó, és akkor esett le, hogy amíg én egy szál csöcsben rohanok fel vissza a szaunához, az egyik óraadó tanár ott áll fent. Na mondom fasza, mindegy, legalább nem a professzorunk, aki egyben a szakdoga témavezetőm is. A csávó felvett fészbukon, fogalmam sincs, miért, mert szinte senki mást nem vett fel. Szerintem nem tudja, valójában ki vagyok, na de sebaj. Én is láttam cserébe a pucér seggét, úgyhogy kvittek vagyunk. Azért visszavettem a bikinifelsőm, nem akartam, hogy az összes tanárom (mind pasi) lásson, és ők is felvették a kisgatyát. Ahelyett, hogy a többiekkel beszélgettem volna, végeláthatatlan órákat töltöttem a szaunában, azokkal csevegve, akik épp ott voltak, közben meg ittam a sört, és néha csobbantam a tóban. Elképesztő volt a kilátás. Van valami a finn természetben, amit nem tudok elmagyarázni. Úgy éreztem, napokat tudnék ott tölteni a tavat bámulva, szaunázva. Valószínűleg egy finn veszett el bennem. Kíváncsi vagyok, hogy hívják. Mikor már mindenki megunta a szaunát, és felment kajálni vagy zenélni, én még akkor is ott hesszeltem. A barátaim azt hitték, meghaltam vagy ilyesmi, haha. Egyik tanárommal dumáltam egész sokat, aki Budapesten kezdte a nászútját a feleségével. Ha választanom kell, hogy a többiekkel zenélek, vagy sztorikat hallgatok pálinkatípusokról meg a Balatonról...nem könnyű döntés, de az utóbbi mellett döntöttem. Én voltam a legeslegutolsó, aki kijött a szaunából, és még pont elcsíptem egy kis jam sessiont a házban. Körbeadtam a whiskey-t, mert egyedül inni nem olyan jó, és amúgy is, ez jóféle whiskey, jó érzés volt megosztani. Aztán még kint beszélgettem a tűznél a professzorunkkal. Nagyon klassz forma, rendkívül kedvelem. Azt hiszem, nagyon hasonló módon értékeljük a természetet és az élet adta lehetőségeket.

Úgy tűnt, sosem ér véget az este azzal a szite állandó félhomállyal, derengéssel. Este 10 körül vagy még azután megy le a nap és 11-kor még elég világos van, ami különös hangulatot kölcsönöz az erdőnek. Egészen gyönyörű volt, el se akartunk onnan indulni. A prof egy nagy öleléssel köszönt el, és az egész tök megható volt meg érzelmes. Ez nem valami szokványos dolog, megölelni hosszan egy tanárod és közben tudni, hogy valami nagyon fontos történt az elmúlt hónapokban. Azt hiszem, sosem felejtem el a tegnap estét. Tegnap mind beleszerettünk Finnországba, úgy istenigazából, és ugyan a barátaimmal panaszkodtunk, milyen honvágyunk van és milyen szar az időjárás, tegnap más volt. Tegnap ráébredtünk, hogy ez az egész sztori sajnos nem tart örökké, és már attól is szomorúak vagyunk, hogy nyáron nem látjuk egymást hetekig, abba pedig bele se akarunk gondolni, mi lesz jövőre ilyenkor. Hazafele sétálva drága Molly-val beszélgettem, hogy tényleg, mennyi már az esélye, hogy mindketten itt kötünk ki, a semmi közepén, totál random vadidegenekkel töltöm a 30.szülinapom, megismerkedem valakivel, akivel van közös otthoni ismerős stb. Fogalmam se volt erről, sose terveztem Finnországba költözni. Terveim közt szerepelt a külföld, hogy majd az épp aktuális szerelmemmel kiköltözünk valahova, vagy legalábbis olyan helyre jövök, ahol már laknak barátok. De az élet nem egy tündérmese, herceggel fehér lovon, és a korábbi terveimhez képest felmondtam a melóban, szakítottam, és kijöttem erre a helyre, aminek a nevét kiejteni se tudtam, és nem ismertem egy árva lelket sem. De tudjátok mit, egyáltalán nem bánom. Még most se tudom, hova vezet ez az egész, mit fogok csinálni, ha elvégeztem a képzést. De fantasztikus új barátokat szereztem, csomó őrült dolgot csináltam, végigbringáztam a telet, órákat töltöttem egyedül a szobámban vagy kint a természetben, megtanultam egy csomó finn kórusművet, néhány menő tánclépést, és rengeteg elméleti meg gyakorlati zeneterápiás dolgot. Nem beszélve a finn nyelvről. Attól tartok, amikor hazamegyek, ki fog csúszni a számon pár mut' hei meg moi vagy anteeksi, és senki nem fogja érteni, mi van.

Még van jó pár hetem itt, mielőtt hazamegyek. Mint például a fent említett kutatási terv, öhm. És kórus ezerrel. Lesz vagy 4-5 koncertünk, és sose tudom, mikor mi van és mit éneklünk. Lehet, többet kéne néznem a kórus honlapját. Általában fogalmam sincs, mi folyik, kivéve mikor Rita beszél hozzám magyarul. Sokszor örülök, hogy rajtunk kívül senki más nem érti, haha. Nagyon várom már, hogy hazamenjek, de van egy csomó szép emlék és pillanat, amire jó lesz visszagondolni, és elmesélni az otthoniaknak. Sose tudhatod, mások mit gondolnak rólad, és milyen benyomást teszel rájuk. Hazaviszem ezeket az emlékeket, és előveszem őket, amikor furán érzem magam, és higgyétek el, ez elég gyakran előfordul. Eszembe fognak jutni az ebédszünetek, hogy milyen izgatottan vártuk a kaját, meg hogy mi lesz ebédre, a közös zenélésekre meg éneklésre a kisszobában, a tavaknál ücsörgésekre, hogy ott valahogy teljes vagyok, a lindy hop órák vidám hangulatára, a szélesen vigyorgó táncos pasira, a kórussörözésekre, megpróbálni értelmesen kiejteni kórusműveket a világ sok tájáról, elveszettnek és magányosnak lenni, aztán mindezzel teljesen rendben lenni. Azt gondolom, itt van most a helyünk. Totál random, nagyon klassz. Tudom, hogy a következő év elég nehéz lesz, főleg nekem, akinek semmi tapasztalata nincs. Remélem, el tudom kezdeni a kutatásom, és nem leszek borzasztó rossz terapeuta. Húzós lesz a két gyakorlatot egy félév alatt megcsinálni, de közben remélem, hogy összejön. Lehet, hogy néhány hobbit fel kell adnom emiatt, de majd meglátom, hogy tudok egyensúlyozni a munka és a szórakozás közt.

Nyilván ez még nem a vég, és talán nem kéne ennyire érzelmesnek lennem, de nézzünk szembe a tényekkel, vége az első évnek, és a felénél tartunk a képzésnek. Hihetetlenül hálás vagyok, hogy ilyen menő, klassz emberek vesznek körül, és teljesen odavagyok a finn természetért is. Mindenkinek csodás nyarat kívánok (úgy értem, hé, Finnország, legalább tavasz lehetne mondjuk most rögtön), bárhol is töltsétek, élvezzétek a zenei fesztiválokat, a hazai ételeket, hogy láthatjátok a családot és a barátokat, és szerezzetek újakat is. Egyértelmű, hogy jövök vissza, hogy még többet tanuljak és felfedezzek, és az is biztos, hogy hiányozni fog ez a hely, mert időközben a második otthonom lett valami fura, különös módon. Nem rögtön szerettem bele Finnországba, nem egy ilyen szerelem első látásra sztori volt, mint amikor elragad a szenvedély, majd szép lassan lenyugszol. Sosem volt rossz érzésem vele kapcsolatban, még akkor se utáltam olyan igazán, amikor szar idő volt (vagyis 80%-ban hahaha), de az beletelt egy jó időbe, mire elfogadtam nagyjából a kulturális különbségeket, és mindazt, amit amúgy az ország nyújt. Megtanított igazán hálásnak lenni és kicsit lelassulni. De ha egyszer megtalálod a hozzá vezető utat és tudsz kapcsolódni valahogy ehhez az országhoz, maradni szeretnél. Ezer csók, kedveskéim, nagy ölelések, maradjunk vonalban, aztán sokatokkal hamarosan találkozom is! Már nagyon várom.