Drágáim Azúrban!

Tudom, jó egy hónapja nem jelentkeztem, de van pár jó okom rá, és ebből a legfontosabb, hogy november volt, amit az itteniek csak úgy emlegetnek: death month, azaz "halálhónap" (marraskuu). Nem is feltétlen emberi halált jelent, hanem inkább a növényekét, de végül is elég ironikus szerintem. Azt gondoltam, oltári szarul leszek majd, mert egyre sötétebb van, nincs napfény, és a hőmérséklet is csak nagyon ritkán megy 0 fok vagy afölé. Ehhez képest azt hiszem, teljesen jól vettem az akadályokat, és nem annyira az időjárás miatt voltam rosszul, hanem a múltbéli emlékek agyamba tolódásától. Azok jobban kikészítettek, mint az, hogy egy hónapban összesen 3-szor láttam a Napot. 

Persze amúgy nem mondom, hogy nem befolyásolt az éghajlat meg az időjárás, azon a 3 napon, amikor napfény volt, érezhetően jobb volt a hangulatom, és indokolatlan lelkesedéssel vetettem bele magam a sulis dolgokba is. Másrészt szelfiket és nagyobb mennyiségű természetfotókat készítettem, hogy legalább emlékeim legyenek a napos időszakról. Sose gondoltam volna, hogy ekkora esemény lesz látni a Napot, és reggel fél 10-kor izgatottan várni, hogy végre felbukkanjon a házak mögül, percekig ülni a virágágyásnál a napfényben. Később alig ismertem meg a csoptársaim az ebédlőben, mert a folyamatos napba bámulástól félig megvakultam egy időre, haha. Napfelkelte nagyjából 9-fél 10 között van most, naplemente 3 körül, ami azt jelenti, hogy reggel fél 9 előtt és délután fél 4-4 után vaksötét van nagyjából. Ez igazi kihívássá ette a 8.15-ös órámra való pontos beérkezést. Új szokásokat vettem fel, pl. kávé termoszbögrében a bringa csomagtartójában reggeli alapkellék lett, bár szerintem csak placebó, de akkor is.

Ja igen, a bringázás télen. Egyáltalán nem akkora szívás, mint gondoltam, amennyiben a hőmérséklet nem megy 0 fok fölé. Téli gumim nincs, de úgy tűnik, a jeget meg a havat egész jól tolerálja a biciklim, ellenben a latyakot baromi rosszul. Volt egy hét, amikor tök meleg volt (egész plusz 7 fokig felment a hőmérséklet), olvadásnak indult egy hatalmas mennyiségű hó, na akkor taknyoltam a bringával először (és remélem, utoljára). Direkt csigalassan mentem, mert szinte irányíthatatlan lett a jármű, de még így is sikerült megcsúsznom a dzsuvában. Nem volt komoly esés, de csak otthon vettem észre, hogy a gatyám kiszakadt és véres. Lehetett volna rosszabb is, na. A váltó sem tűri túl jól a hideget, néha befagy, valamint elhagytam a számlapot róla. Amúgy még mindig ez a közlekedés legolcsóbb, legkörnyezetbarátabb és számomra leggyorsabb formája. A buszozás még bérlettel is rohadt drága, úgyhogy azt hanyagolom.

Nem is tudom, mi történt pontosan az elmúlt egy hónapban, de az biztos, hogy gyakorlatilag semmilyen kulturális eseményre nem mentem el végül, amire terveztem eredetileg. Amikor Mácsai-Huzella volt Helsinkiben, valami influenzaszerű dolog tört rám, igaz, se lázam, se más bajom nem volt, csak csontfájdalmaim és megmagyarázhatatlan fáradtságérzet. Egy napot ki is hagytam a suliból azon a héten, olyan nyomorultul voltam. De végül nem gyűrt le a betegség, akármi is volt, mert ettem a gyömbért, C-vitamint és olykor 4 gerezd fokhagymát raktam a kajába, ami undorító volt, de megettem, mert ki akartam irtani a vírust. Aznap nyilván nem mentem emberek közé. A Hevisaurus most hétvégén volt, de hosszú idő után ez volt az első nyugis hétvégém, a jegy meg 10 euróba került, azért ez mégis túlzás, dinójelmezbe öltözött csávókat nézni gyerektömegben ennyi pénzért. Bulizni egyszer voltam, sikerült két csajt rávennem, hogy jöjjenek el az Eläkeläiset (Nyugdíjasok) koncertjére, amit még anno CJ mutatott nekem, amikor meséltem neki, hogy jelentkeztem Finnországba egyetemre. Azonnal megkedveltem a zenét, és megígértem, hogy elmegyek. A koncert zseniális volt, persze egy vagyont költöttünk, de legalább megérte. Koncert után a hely hamar bezárt, ezért elmentünk karaokezni a közelbe. Na azt mondjuk nem kellett volna. Ott volt valami idősebb pacák, aki meghívott minket sörre, én meg Suzanne Vegát karaokeztam rém hamisan. Az alkohol nem segít abban, hogy vállalható előadást hozz létre, kivéve ha csak minimális mennyiséget iszol éneklés előtt bátorításként. Állítólag finnül kérdeztem meg a pasit, hogy hány éves, ezt később Mikaela mesélte. Ha az éneklésben nem is segít a sörözés, a nyelvi képességeket mindenképp fejleszti, hehe. Jól szórakoztunk, az a lényeg, és a csajoknak is tetszett a koncert.

Politikai szempontból igazi halálhónap volt ez, az elnökválasztás még engem is meglepett, egész nap olyan depressziós voltam, mint a ház, arra gondoltunk Molly-val, hogy lehúzunk egy felest valahol két óra közt, hátha az segít, persze ennél több eszünk volt. Nem gondoltam, hogy ez engem ennyire érdekel és befolyásol, de teljesen ki voltam borulva tőle. Igaz, ami otthon folyik, az se piskóta. Néha teljesen legyűr a világvége-hangulat, és nem viccből mondom, totál olyan érzés olykor, mintha pár évtized múlva tényleg kipusztulnánk. "Hálistennek" tele vagyunk olyan politikusokkal, akik tesznek is erről.

A  suli elég húzós volt az elmúlt hetekben, voltak beadandók meg finnből is levizsgáztunk, bár azt még nem tudom, mekkora sikerrel. Ez egy nagy probléma itt, hogy nagyon kevés visszajelzést kapunk egyelőre, csomó jegyről fogalmunk sincs még. A szóbeli elég kínos volt, Febe volt a párom, de szegény alig tudott megszólalni. Én se voltam a topon, de azért próbálkoztam, volt 1-2 egész hosszú és értelmes mondatom, remélem, értékelik. Ráadásul a tanár közölte, hogy vigyázzak az autentikus finn kiejtésemmel, mert lehet, hogy azt hiszik, finn vagyok. Haha. Szerintem ha rám néznek, eléggé látható, hogy nem vagyok az az északi típus, és az arcberendezésem sem sorolható be egyetlen finn típusba se. De előfordult, hogy az hitték, tudok finnül, és elkezdtek hosszabb mondatokban beszélni, én meg magamban gondoltam, hogy én csak két kávét kértem, miért kell még mondani ennyi mindent, add ide a két kávét, és már itt se vagyok. Kiderült, azt kérdezte a pultos, hogy a barátnőmnek is van-e diákja. Cseles. A hallgatós teszt se volt egy álom, de ahogy beszéltük a többiekkel, egész hasonló válaszaink voltak. Ez persze jelentheti azt is, hogy mind egyformán hülyék vagyunk. Az írásbeli most pénteken volt, eddig az tűnt a legjobbnak, de az olvasás részében volt egy szöveg, amiből senki nem tudott sokat kihámozni. Értem én, hogy benne volt a bicikli, késés, vizsga, étterem stb. szavak, de nem tudom, hogy a csaj bringával ment-e suliba, elkésett-e az első óráról, és hogy volt-e vizsgája és hol evett. Úgyhogy ott kb. mindenben tippeltem. Az olasz érettségimen anno bejött, remélem, itt is be fog. Valamint megalkottam a kávémúzeum szót is, mert volt egy feladat, ahol értelmes összetett szavakat kellett írni, és mivel a szavak feléről szinte fogalmam se volt, azokkal operáltam, amiket még tudtam. Meggyőződésem, hogy néhányat még csak nem is tanultunk. A vizsgák nehezebbek voltak, mint amit az órákon vettünk, és szerintem a tanárunk akármilyen cuki, az utolsó pillanatokban szigorított be, akkor jöhetett rá, mennyire le vagyunk maradva az anyaggal. Egy összesített 3-as kell a végére, és akkor felvehetem következő félévben a finn 2-t, ami amúgy kötelező. Korábban nagy elvárásokkal voltam magam felé, hogy 3-ast nem szeretnék semmiből, hozzá vagyok szokva a jó jegyekhez, meg hogy nem kell nagy erőfeszítéseket tennem a tanulmányi sikerekért, de itt kicsit át kellett értékelnem a dolgokat. Elvégre ez az első, hogy idegen nyelven tanulok valamit, a többi tárgy mellett meg semmi időm nem volt szinte gyakorolni a finnt. Ha meglesz a 3-as, valószínűleg nem megyek pótvizsgázni csak azért, hogy jobb jegyem legyen. Hulla fáradt vagyok, ráadásul lesz 3 kóruskoncert, mert már joulukuu, azaz karácsonyi hónap van, úgyhogy Rita beszervezett egy csomó koncertet, nehogy unatkozzunk. Amikor a templomban próbáltunk, egész hangulatba jöttem, a finn karácsonyi dalok közt van néhány nagyon szép. Némelyiket viszont már utálom, olyan fülbemászóak és annyit énekeltük. 

Végre elkezdtünk kicsit gyakorlati irányba menni zeneterápiában, össze kellett állunk párokba, és terápiás helyzetben improvizálni hangszerrel. Érdekes volt látni, hogyan reagálunk ennyire különböző háttérrel, nyelvi akadályokkal. Jó lesz ezt még gyakorolni, mielőtt jönnek az igazi kliensek. Másik számomra nagy dolog, hogy megírtam életem első számát. Na azért nem kell semmi komolyra gondolni, olyan programot használtam hozzá, amiben van egy csomó sample, azaz zenei minta, de azért egész sokat raktam hozzá a szintin, ami a számítógéppel van összekötve. Az ének és a szöveg meg teljesen saját. Elsőre egy dallam-és szövegfoszlány volt a fejemben, ahhoz írtam a többit lényegében. Nem lett egy professzionális munka, elvégre a stúdiót még nem tudom használni, meg a programhoz se értek túlzottan, de magaménak érzem legalább. Az ének végül elég halk lett, de nem baj, mert annyira nem lett jó, hogy nagyon hangsúlyos legyen, muhaha. Elég terápiás hatása volt a számírásnak, kicsit segített feldolgozni olyan dolgokat, amikkel nem szívesen nézek szembe, amikre inkább gondolni se szeretnék. Mégis sikerült kicsit sekélyes, általános szöveget kreálnom, viccet csinálnom az egészből, olyan, mint bármelyik jazznóta, amit egy füstös bárban énekelnek, fittyet hányva, kicsit dühösen. Semmi új, de nekem mégis kihívás volt zeneileg meg szövegileg összerakni, hogy harmonikus és hallgatható legyen. Remélem, később lesz még időm meg motivációm valami sajátot összerakni.

Már számolom vissza a napokat hazaútig, egészen izgatott vagyok, mi lesz otthon. Kikkel találkozom direkt és véletlen, hogyan reagálok, milyen lesz több hónap után látni a várost, az embereket. Azt hiszem, sok dolog változott bennem, mióta eljöttem, és eléggé másként látok rá a múltamra is. Nem volt hülyeség eljönni, fizikailag és lelkileg is majdnem belebetegedtem azokba a helyzetekbe, kapcsolatokba, amiket erőnek erejével tartottam fenn, pedig nem sok köszönet volt bennük. Lehet, hogy az egyedül töltött idő lényegesen több, mint eddig bármikor, ellenben a stressz meg az érzelmi kimerültség sokkal kisebb. Ha stresszelek, az többnyire sulis dolgok miatt van, de az sem vészes. Alvásproblémáim is ritkán vannak, de néha túlpörög az agyam vagy túl izgatott vagyok, és keveset alszom, viszont nincsenek olyan gondjaim, mint némelyik csoporttársamnak, hogy nem tudok felkelni az ágyból vagy napokig nem alszom jól. Eddig bárki, akivel videochateltem, azt mondta, szebb és kiegyensúlyozottabb vagyok, nekem nincs ugye nagy összehasonlítási alapom, mert mindennap látom magam a tükörben, de az tény, hogy összességében véve még az anyagi aggodalmak és a kétségek mellett is jobban érzem magam, mint mikor eljöttem. Olyan nyugalom van itt, ami otthon nincs. Persze vannak dolgok, amiket feladtam a nyugalomért meg a jó levegőért, ilyen pl. az olcsó étel és ital, a nagy társasági élet, a szuper kultúrprogramok, csodálatos látkép, gyönyörű régi épületek, valamint nagy baráti beszélgetések. Most először a munkám is kicsit elkezdett hiányozni. Láttunk zeneterápiás videókat gyerekekkel, meg pont Máté anyukája küldött nekem videót, amin Máté beszél rólam, hogy azt tanulta, ha csokitortás a tányér, akkor ki lehet nyalni. Próbáltam visszaemlékezni, vajon véletlenül csináltam-e ilyet a csoportban, de ha a gyerek emlékszik rá, bizonyára igen. Szép, szép, nem az angol szavak, a mondókák maradtak meg, vagy hogy mit csináltunk a tornateremben, hanem hogy a tányért ki lehet nyalni. Nagyon meghatódtam amúgy a videón, annyira elképesztően cuki. Meg hogy még van, aki gondol rám a gyerkőcök közül.

Nem is tudom, mi van még ezeken kívül. Holnap jön az egyik legjobb barátnőm, valami konferenciára elvileg, de itt lesz pár napig, alig várom. Nem láttam senkit 4 hónapja, úgy hiányzik egy rendes, jó baráti ölelés meg egy igazán mély beszélgetés, mint egy falat kenyér. Vicces Skype-on borral koccintani, és látni az otthoni jó barátokat a konyhában, de azért nem ugyanaz. Tök jó lesz ukulelézni, gyakorolni az otthoni koncertünkre (ez a meglepi), kicsit megmutatni a várost, úgy énekelni a kóruskoncerten, hogy valaki olyan hallgatja, akit régebb óta ismerek, és nagyon szeretek. Olyan dolgokban látom meg a jót, amiket régebben kevésbé értékeltem, vagy természetesnek vettem, pedig sose szabadna. Palacsintázni egy új baráttal vizsga után, mert megérdemeljük, nézni a napfelkeltét 17 szürke, sötét nap után, megtanítani a finn kórusnak, hogy "leszarom", mert Rita kérdezte, lazacleves a sulis menzán, a hóesésben mászkálni és fényképezni, biciklizés közben kockára fagyni, majd beállni a forró zuhany alá, Bohemian Rhapsody-t üvölteni délután 4-5 körül 2 sör után, szép lassan egyre jobban megismerni új embereket, akik elég klassz arcnak tűnnek, örülni egy kedves mosolynak, fájdalomból és dühből viccet csinálni a zenén keresztül. Azért jó lesz hazamenni, és agyonölelgetni azokat, akiket ezer éve nem láttam. Hallom néha, mi van otthon, meg hogy semmi, a város halott stb. Látszik, nem voltatok még itt, drága budapesti barátok, ha valahol nincs nagy élet, akkor az itt van, de persze én sem értékeltem végigjárni ugyanazokat a kocsmákat, éttermeket, látni ugyanazokat a hidakat, épületeket nap, mint nap, amikor ott éltem, most meg alig várom, hogy újra láthassam őket. Lehet, hogy még írok, mielőtt hazautazom, lehet, hogy nem, de addig is jó készülődést a karácsonyra, én évek óta először várom, és szerintem hosszú idő után először nem lesz borzalmas ez az időszak. Azt hittem, 2015-öt már nem lehet alulmúlni, azért 2016 is elég rendesen kitett magáért, de imáim meghallgattattak, és el tudtam jönni. Fogalmam sincs, hogy alakult volna az életem, ha a semmiből nem találom ki ezt a sulit, és nem tolom le a jelentkezést. Pont a finn szóbelim napján jutott eszembe, hogy kb. 1 éve nem tudtam ennek a helynek a létezéséről se, most meg vizsgázni készülök finnből, ez milyen abszurd már. Mindenesetre nem bánom. Egyelőre. Haha. Csókoltatok mindenkit, remélem, a következő évben jobban le tudjuk vonni a tanulságokat, összetartóbbak leszünk, mert ahogy elnézem, kurva nagy szükség lesz rá. Itt az ideje a toleranciának, a megértésnek és a szeretetnek, az ég szerelmére.

Kedvesek!

Kicsit el vagyok havazva (szó szerint, muhahaha, welcome to Finland), most is olvasnom vagy beadandót kéne írnom, de mivel szinte egész nap könyvből jegyzeteltem, úgy vagyok vele, itt az ideje, kicsit abbahagynom a tanulást, mert aztán elfelejtek mindent, amit le akartam írni, és folytatom magamban a monológot, amitől nem lesz jobb nekem se, mert bent marad, meg nektek se, mert nem lesz mit olvasnotok.

Breaking news: leesett az első hó még októberben. Akkor elolvadt, de most megint rákezdte, és minden fehér. Most még gyönyörűnek látom, de félek, hogy pár hét múlva totál elegem lesz, és rájövök, hogy hiába, mert ez most vagy fél évig ilyen lesz, hó, hideg meg vaksötét. A hőmérséklet már nem megy fagypont fölé, de legalább nincsenek akkora hőmérséklet ingadozások az éjszaka meg a nappal közt (nemsokára elmondhatom, hogy az éjszaka és az éjszaka közt), mínusz 10 még nem volt, de lesz még rosszabb is, ahogy ezt már a Rapülők is megmondták.

A suliról annyit, hogy az előadások egy része kevésbé érdekfeszítő, de vannak olyan órák viszont, amik nagyon hasznosak meg érdekesek, és annyira nem bánom, hogy az első félév inkább elméleti, mert nekem nincs valami nagy háttértudásom. Nagy meglepetésemre az egyik legszórakoztatóbb óra a kutatásmódszertan volt, annak már vége is, de még a nagy beadandó hátravan. A fickó mindent megtett, hogy ezt a rém száraz, meglehetősen unalmas, átfogó tárgyat szórakoztatóvá tegye, pl. Clinton-Trump vitát néztünk meg elemeztünk, a pasi meg olyan lendülettel és beleéléssel dumált mindig, hogy egész megkedveltem a témát, pedig az elején fogalmam se volt róla. Az a gyanúm, nekem volt anno a főiskolán kutatásmódszertan, kellett lennie, elvégre írtam egy szakdolgozatot, de semmire nem emlékszem, meg hát nem is ma volt ez már. Arra viszont rájöttem, - nem mintha eddig nem lett volna nyilvánvaló - hogy a szakdolgozatom borzalmas. Abban reménykedem, hogy amit majd itt fogok írni, az nem lesz az, de még mindig ötletem sincs, miből írjam. Arról ábrándozom, hogy egyik reggel majd úgy kelek fel, hogy kinyitom a szemem, és belém hasít a megvilágosodás, hogy milyen témát válasszak, valamint előáll egy fantasztikus kutatási terv is, amit nem mellesleg már jövő hétre leírok a kutatásmódszertan beadandómba. A reggeleim ezzel ellentétben többnyire úgy néznek ki, hogy ötször lenyomom a szundit, rettegve nézek ki az ablakon, hogy hány méteres hó eshetett, valamint szentségelek, hogy miért nem tiltják be azokat az órákat, amikre úgy kell bemennem, hogy sötétben kelek fel, nemsokára pedig sötétben is fogok bebringázni a suliba. Közben újra és újra felteszem magamnak a kérdést, miért is költöztem Finnországba, mi az élet értelme, és mit keresek én itt. Aztán a következő napirendi pont, hogy elszégyellem magam, hogy másoknak nincs hol lakniuk, és milyen szerencsés vagyok, de közben azért őrülten szorongok, hogy tényleg jó ötlet volt-e ez az egész. Miután fejben lefutottam ezeket a köröket, és minden erőmmel próbálok pozitívan tekinteni a jövőbe, lehúzom a citromos vizet, elkészítem a zöld teát, lenyomom a reggeli felülés-fekvőtámasz körömet, és ha nem kell korán bemennem a suliba, nyugiban megreggelizem. Sokszor belenézek a hazai hírekbe, és konstatálom, hogy mindig van lejjebb, ettől általában meg is ijedek.

Volt egy kis felmérő finnből, hogy megnézzük, hol tartunk, nem osztályozták, mi magunk javítottuk. Továbbra sincs túl sok időm elég figyelmet szentelni a nyelvtanulásnak, a szavakat viszonylag hamar megjegyzem, a nyelvtan viszont kezd egyre bonyolódni, már amennyit belelátunk. Mégis csak van valami rokonság, a finnek is elég elvetemültek, ha ragozásról van szó, mint mi, de sokszor még borzasztóbbnak tűnik, nyilván mert a saját nyelvtani szabályaink belém ivódtak az évek alatt, a finnhez meg semmi közöm. De ha akarok munkát, kénytelen leszek megtanulni. Kellett írnunk amolyan önreflexiót a tanárnak, aki nagyon örült, hogy finnül rendelek a kocsmában meg kávézóban, valamint én voltam az egyetlen, aki finnül mondta, hogy elnézést a késésért, de azt bemagoltam a mosdóban, mert azt mondta, ezentúl csak úgy lehet késni, ha ezt mondjuk, haha. Mindenki le volt nyűgözve.

Az egyik óránkra bejött egy nő meg egy fickó Joensuu-ból, a nőci óvónő, és valami színes kockákat hoztak, hogy azt használják zeneterápiára, én meg nagy okosan megkérdeztem, hogy ugye az Orff Színes kották módszerén alapul, és igazam volt. Legalább egy dolog, amihez hozzá tudok értelmesen szólni, csomószor van, hogy sült hal módjára viselkedem, mert azt érzem, majdnem az összes sulitársam okosabb meg olvasottabb, mondjuk ilyen egyetemekről jött némelyik, hogy Oxford meg York, én meg egy rémes színvonalú főiskoláról, aminek híre sincs a nagyvilágban, és ez nem véletlen. Voltak azért ott is jó tanárok, nyilván, és lehet az ELTÉ-vel se jártam volna jobban. Mindenesetre érdemes volt kijönni, és látni, menny mindent nem tudok még. További érdekesség, hogy miután Molly-val létrehoztunk egy borzalmas MIDI-zenét, meg kellett csinálni a sajátomat is, ami sírnivalóan szörnyű lett, viszont Molly hatalmasat röhögött rajta. A dob alap megvolt a programban, amit használtunk, a többit a szintivel adtam hozzá. Meg se kell hallgatnom, kívülről tudom az egészet. Ami még elég jó volt, az Geoff Luck előadásai arról, hogy mitől lesz egy szám népszerű, a dallamtapadásról, és hogy miért hallgatunk meg egy-egy zenét sokszor. Nyilván kellett beadandókat írni, ezekkel mindig órákat szenvedek, viszont néha élvezem, a múltkor teljesen belefeledkeztem megint a Carmina Burana-ba, a széken ugráltam, hogy Tempus est iucuuundum meg Veni, veeeni, veni, venias, akkora kézmozdulatokkal, hogy egyszer véletlen az asztalba vertem a kézfejem teljes erővel. Gondoltam, nem leszek annyira közhelyes, hogy az O, Fortuna tételről írok, egy másik sulitársam viszont pont arról írt, hehe. Választottam még a Fix you-t is, kivételesen most nem bőgtem el magam rajta. Ja igen, voltam Mocap kísérleten, olyan szűkek voltak a cuccok, amiket fel kellett venni hozzá, hogy teljesen elkeseredtem, hogy minek tornázom reggelente, ha nincsen foganatja, de valószínűleg mindegy volt. Amikor már negyedjére mentek le ugyanazok a számrészletek, már nem voltam annyira lelkes táncos, de szerencsétlen kísérletvezetők ötvenszer jobban unhatták. Kaptunk gyümölcslevet meg kekszet, hogy ne haljunk éhen közben. Nem sok ismerős zene volt, de a legtöbb nem az én stílusom, viszont a Run DMC-re mindig ugyanolyan lelkesedéssel ugráltam, mintha először hallanám. Még az a részlet maradt meg bennem valami metál nótából, hogy this is a motherfucking invitatiooooon, vannak olyan hangulatok, amikor csak egy velős heavymetál nóta tud segíteni. Akit érdekel, megmutatom, hogy néztem ki a fekete ruhában a gömbökkel, de úgy magamtól inkább nem mutogatnám, voltam már szebb is.

Mivel megkaptam postán a téli holmijaimat, Nikki-vel elmentünk jégkorizni. Egész jó volt, bár nem egy Városligeti Műjégpálya. Nem is mentem ki 10 percenként forralt borért meg hot-dogért, főleg mert nem is láttam, hogy bárhol árulnának ilyesmit. Később Nikki hatalmas lelkesedéssel írta, hogy lesz jégdiszkó, amire menni kell, én meg nem ellenkeztem, mert szeretek korizni (bár nem igazán tudok), és meg akartam nézni, mire gondoltak jégdiszkó alatt. Nagyjából félóra után mondtam Nikki-nek, hogy itt mindenki gyerek, aki meg az én korosztályom, az meg szülő, ráadásul a töpszli 2-3 évesek is jobban tudtak korizni nálunk, mi meg továbbra se tudunk fékezni, úgyhogy mondtam, hogy lépjünk le, mielőtt elütünk egy gyereket, vagy túl kínos lesz az egész. Azt várom, hogy befagyjanak a tavak, és lehessen hasítani, a koripályán való körözésért nem rajongok.

Sajnos a hangszertanulásra totál nincs időm egyelőre, szegény ukulelémet is eléggé elhanyagoltam az utóbbi időben, pedig...de ez még titok (nem, nem vagyok terhes, nem az a titok). A második félévben remélem, több lehetőségem lesz zenélni, kihozom a gitárt is, ha minden igaz. Nem érhet véget ez a két év úgy, hogy nem vagyok legalább egy hangszeren jobb, mint most, márpedig nem kicsit van hová fejlődni. Igaz, nem tudom, mit kezdek majd azzal, hogy tudok pár akkordot, annyi tehetséges énekes csaj van otthon, aki gitározik is, nem kell még plusz egy, aki ráadásul nem is annyira tehetséges. Ez persze nem tart vissza teljesen, legfeljebb itt leszek sztár, haha.

Amúgy elég egyhangúan telnek a napok, bulizni nem járok, suli van meg itthon levés többnyire, kezdek bebábozódni. Ez mondjuk azért nem teljesen igaz, mert Elina meghívott a diplomaosztó bulijára, ahol ott volt a pasija is. Nagyon örültem, mert rajta kívül senkivel nem tudtam beszélgetni. Az eddig megismert finnek többsége nem annyira akar angolul beszélgetni, úgyhogy többnyire lemaradnak csodálatos lényem megismeréséről. Paul-lal viszont nagyon egy hullámhosszon voltunk, a két külföldi, jókat röhögtünk. Később áttettük székhelyünket az egyik kedvenc kocsmámba, majd átmentünk az azzal szemben lévő helyre is, ami nagy hiba volt. Mivel mondták a többiek, hogy tovább állnak, rohadt gyorsan le kellett húznom a sörömet, de hát magyar vagyok, ez megy, viszont kiderült, a többiek milyen papírkutyák, mert a Burger Kingbe mentek, aztán haza, úgyhogy világra szóló parti helyett hazabringáztam szomorúan, hogy hol van itt a magyar virtus, hát ezek a finnek még inni se tudnak. Próbáltam amúgy megérteni, miről dumálnak a körülöttem lévők, de csak annyit értettem, hogy valamit az evésről (mi mást is értenék...), és akkor megkérdeztem, hogy éhesek-e, kiderült, hogy igen, mondom a szomszédban tök jó a hamburger, és olcsóbb is, mint ott a helyen lenne, de csak a nyavalygás ment, hát mondom így legyek kedves. Titokban arról ábrándoztam, hogy egyszer csak valaki otthonról betoppan, és megment, én meg sírok örömömben, hogy valaki idáig eljött, hogy lásson. Kurva sok happy endes filmet néztem mostanában random online, ez biztos annak volt betudható, elvégre a valóság nagyon nem így néz ki, de egy pillanatig teljesen beleéltem magam. Abba kell hagynom a romkom filmek nézését, teljesen irrealisztikus, ami azokban történik. Aztán volt Halloween buli is, amit az egyik barátnőm szervezett, hosszú ideig hezitáltam, mert aznapra terveztem a heti nagybevásárlásom, és az istennek nem tudtam kilogikázni, hogy lenne érdemes beosztani az időm. Tudtam, ha hazamegyek bevásárlás után, többet ki nem teszem a lábam az utcára. Így hát a távolabbi nagy bevásárlóközpontba mentem Molly-val, úgy gondoltam, majd pár óráig a buli helyszínén tárolom a sok kaját, aztán úgyis korán lelépek, mert másnap suli. Arra nem számítottam, hogy Molly megint vagy hatféle rövidet hoz, ráadásul ezeket össze is önti. Annyi év bulizás és alkoholfogyasztás után még mindig nem nőtt be a fejem lágya, két alapszabályra is fittyet hánytam (amúgy nem hánytam, nyugi), az egyik a ne keverj össze mindenféle piát, egy vagy kétfélét igyál, a másik pedig hogy alkalmanként fogyassz el egy nagy pohár vizet. Molly egyszerre 3-4 piát rakott egy felesbe, és sajnos tök finomak voltak. Úgy ittuk, mintha verseny lenne. Próbáltam ukulelézni is, mert Hope-nak is van, de elképesztően hamis volt. Azt hittem, én vagyok a béna, és túl részeg vagyok, de Hope mesélte később, hogy az ukuleléje olyan olcsó volt, hogy kb. gyárilag hamis. Ettől megnyugodtam kicsit. Volt ott egy magyar srác is, aki igazán örült a bornak, amit vittem. Ja mert találtam két minőségi magyar bort is végül az Alko-ban, majdnem el is sírtam magam, mikor megláttam őket. Nagy meglepetésemre az éjszaka közepén nem otthon ébredtem, és eléggé meg voltam ijedve, mert hiába gondoltam, hogy Febe-nél vagyok, de féltem, mi van, ha mégse, mert ezek a diákszállók ott mind ugyanúgy néznek ki. Aztán halálra rémültem, hogy nem tudom bekapcsolni a telefonom, és miért nem működik, nem látszik rajta törés vagy bármi. Pocsékul éreztem magam, de legalább csak magamnak köszönhettem (bár Molly-t is szidtam másnap). Reggel kiderült, hogy a telefonom csak lemerült, és nem bírtam kivárni, amíg elkezd tölteni, valamint hogy Febe átrendezte a szobáját, azért volt olyan fura. Félve néztem meg a telefonom, de hamar megnyugodtam, sem kínos üzenetet nem küldtem senkinek, sem nem telefonáltam, csak a Sara-val cseteltem, hogy mennyire hiányoznak, és hogy kezdek becsípni. A becsípettnek gondolt állapotból nagyon hamar eljutottam a sakálrészegségig, de állítólag semmi nem látszott rajtam, kivéve hogy egy árva szót nem szóltam hozzá a beszélgetéshez, és csak mosolyogtam. Legalább nem voltam bunkó, ennek örülök, bár nagyon ritkán fordult velem elő, hogy a kevésbé kedves arcom jött elő részegen, sőt, igazán bunkó akkor se nagyon voltam. De van, amikor a vércinikus keserűség jön elő, vagy ami még rosszabb, hogy bőgök, de szerencsére akkora önkontrollom van ezek szerint, hogy megszámlálhatatlan feles után is képes vagyok konszolidáltan viselkedni. Mondanám, hogy felnőttem, de nem lenne igaz. Mindezek ellenére egy igazi hős vagyok, mert a délutáni órámra elvonszoltam magam, jegyzeteltem, sőt, később kórusra is elmentem. Molly nem volt ilyen lelkes, ő csak a kórusra jött el, napszemüvegben. Egyértelműen rosszabbul viselte a következményeket nálam. Amúgy jól szórakoztunk, csak ennél lehetne több eszem is. Azóta száraz novembert tartok, habár alig egy hét telt el a hónapból, úgyhogy nem akarom nagyon elkiabálni. Mivel rohadt drága itt inni, általában abszolút mértékkel iszom, de ha nem nekem kell fizetni, akkor lehet hogy kevésbé igaz ez az állítás.

Ami borzasztóan hiányzik itt (bár fel tudnék sorolni jó pár dolgot), az a kulturális és szociális életem. Meghalok egy jó Pintér Béla darabért, egy Műpás koncertért, egy klubkoncertért, keserédes nosztalgiával gondolok a Gólyára, az Aurórára, a helyekre, ahova kávézni, inni meg enni jártam. Igyekszem valamennyire itt is kulturálódni, múltkor tök hidegben átbicikliztem a város másik végére, ami már kb. külvárosnak számít nekem, mert egy csoporttársam szantúron játszott valami másik zenészcsávóval. Épphogy odaértem, de megérte, csodálatos volt. Utána volt ingyenszendvics, kalács meg teakávé, úgyhogy leültem kicsit megmelegedni. A csoptársamon kívül senkit nem ismertem, a legtöbben idősebbek jöttek el. Egyik barátnőmmel cseteltem, hogy banyek, itt mindenki finn, tuti hozzám szólnak majd, én meg nem értem, és tényleg hozzám szóltak később, valószínűleg, hogy leülhetnek-e az asztalhoz. Ha nem értek valamit, általában bólogatok, és mondom, hogy joo, ami tényleg olyan, mint a jó, amolyan oké, persze. Az idősek amúgy itt általában tudnak valamennyire angolul, úgyhogy miután két másodperc alatt kiderült, hogy nem beszélek finnül, a néni kedvesen válaszolt angolul. Lesz Rajaton koncert, akik finnek és acapellában tolják, rohadt jók, de megnéztem, mennyibe kerül a jegy, és dobtam egy hátast, hogy lehet, mégsem annyira akarok menni. Molly odavan értük, én majd még átgondolom. Viszont valahogy eljutott hozzám, hogy a Mácsai Pál meg a Huzella Péter jönnek Villon-dalokat játszani gitáron, ami annyira felvillanyozott, hogy ledumáltam Bogival meg Vilmával is, hogy aznap bemegyek Helsinkibe. Közel 4 órát utazom a hazai kultúráért, de hát istenem, nem a Fluor Tomi jön vagy valami X-faktoros Megasztáros fos, hanem minőségi művészek. Ide csak a Hevisaurus jön, ami amúgy nagy vágyam volt, amióta megláttam a neten, dínójelmezbe öltözött pasik játszanak gyerekeknek metált. Így teljesüljön minden kívánságom. Bár azt még nem néztem, mennyi a jegy, biztos ez is drága, viszont szerintem kihagyhatatlan. Dínómetál, érted.

A szociális életem többnyire abból áll, hogy azokkal lógok leginkább, akiket augusztusban megismertem. Mondjuk őket nagyon csípem, Molly, aki nagyjából úgy hülye, ahogy én, szókimondó, szentségelő, társ a baromságban, együtt énekelünk fennhangon a menzán, az utcán, a boltokban. Febe, aki délután jön rá, hogy az esti buszjegye valójában reggelre szólt, és újat kell vennie, pont olyan lökött és szétszórt, mint én. Nikki, aki belelkesedik, ha lazac van ebédre és jégdiszkóba hív. Hope-ot meg azért bírom, mert bevallottan autisztikus, és felvállalja a mentális betegségét, a szorongását, a félelmeit, és lehet, hogy néha furán viselkedik, de közben meg tud irtó vicces lenni. Nem mondhatnám, hogy nagyon kiszélesítettem a baráti köröm, de mióta kijöttem, észrevettem, hogy itt egészen más vagyok, mint otthon. Vagy csak totál elfáradtam, és az időjárás sem kedvez a nagy ismerkedésnek, szeretek itthon lenni, ráadásul annyira jól berendeztem ezt a kis szobát, hogy naphosszat képes vagyok héderelni, és sehova nem menni. Kezdek elfinnesedni, azt hiszem. Nem tudom, hol az a csaj, aki pofázik és nagyszájú, szexis és lelkes meg gondoskodó. De tudom, hol van, itt van bennem, és már kurva régóta nem találkoztam vele. Nagyon vágyom egy működő kapcsolatra, de ha őszinte vagyok magamhoz, jelenleg nem túl sok bizodalmam van a párkapcsolatokban. Szerencsére tudok olyanokról, akiknek van ilyenjük, és még jó is, és nem 3 hónapja jó, mert az könnyű, hanem már jó ideje, úgyhogy ez egy létező valami. Nem gondolok úgy a férfiakra, hogy szemét disznók, sőt, a saját baráti körömben vannak olyanok, akiket abszolút klassznak gondolok. Sokat gondolkodom ezen a témán, főleg mert lépten-nyomon beleakadok, leginkább ilyen társadalmi nyomást érzek, hogy úristen, harminc vagyok, és totál fogalmam sincs, mit csinálok, ráadásul a közvélemény szerint nagyjából el is áshatom magam az életkorom miatt, egy nő harminc felett öreg, ez folyik mindenhonnan, már minden nap ajándék, örüljek, ha egyáltalán kellek valakinek. Jézusom, mekkora faszság! Az egyik, hogy nem érzem, hogy ennyi éves lennék, nem is nézi ki belőlem senki, a másik, hogy tök szívesen követném én a társadalmi normákat amúgy, ha látnám a boldog jövőmet házzal meg két gyerekkel, de sajnos nem látom, úgyhogy nesze, lehet rám ragasztani a karrierista címkét. Nem tudom, amúgy mi van a világgal, hogy ennyien egyedül vannak, pedig nem annyira bonyolult ez, aztán mégis az lesz. Valószínűleg látszik rajtam, hogy nagyjából annyi kedvem van ismerkedni, mint egy zsák krumplinak, de persze ha valaki elég kitartó és kreatív, még lehet, hogy beadom a derekam. Azt hiszem, nagyon tudok szeretni, és néha hiányzik is, mint a Morrisey-dalban, why did you give me so much desire meg love, ez a világ egyik legszomorúbb száma, de most épp nem tudom, valóban lenne-e erőm és energiám igazán szeretni. Eléggé meg kéne győzni, és most inkább arra vágyom, hogy kapjak, mert csak utána fogok tudni megint adni, most elfogytak a tartalékok, úgy érzem. De nem várom totál senkitől a megváltást, soha nem is vártam, mindenki mentse meg saját magát, aztán lehet jönni, hogy hello, I love you, won't you tell me your name. Ha belegondolok, hol voltam egy éve, és most hol tartok, akkor vállon veregethetem magam. Többnyire otthon bőgtem az ágyamban, és totál jogosan teljesen szarul éreztem magam. Most meg itt bőgök Finnországban az ágyamban, hehe. De itt bőgni mégis menőbb, mint otthon, és ránézek a ruhásszekrényre, ami tele van barátoktól kapott képeslapokkal, akik csupa szépet meg kedveset írtak rólam, nem is tudom, mikor hallottam utoljára magamról ilyen jókat. Persze, nem a külső megerősítésektől kell függeni, de baromi jólesik, ha szavakban megerősítik az irántam való szeretetüket, mert ez nem olyan, hogy jaj, hát úgyis tudod. De mindig rájövök, milyen fontosak a barátaim, és hogy milyen jófejek is, hogy a legszarabb dolgokon is átsegítenek, még akár így a távolból is. Most pl. az egész Malacka és a tahó koncert közönsége tudja, hogy valaki Finnországból üdvözli őket, mert egy nagyon jó barátnőm egyszer énekelt velük, és bemondta a szülinapi koncerten. Sokszor gondolok rá, vajon milyen benyomást tettem másokra, vajon ki mit gondol rólam, de nem is úgy, hogy aggódom, mert kb. teszek rá, ki mit gondol rólam, úgy értem, tudom, hogy aki számít, az úgyis mellettem lesz, ha valami nagy baromságot csinálok, azt úgyis mondják a hozzám közelebb állók, és ők lesznek azok, akiknek mondom, hogy már akkor  is tudtam, hogy nagy baromság, amikor még nem is szóltak, és hogy nem kell félteni, simán elkövetem ugyanazt a hülyeséget többször is, csak hogy biztos legyek benne, de abban is biztos vagyok, hogy majd segítenek felvakarni a padlóról, ha úgy adódik. 

Eddig se voltam az a típus, aki készpénznek vesz dolgokat, és igyekszem hálás lenni mindenért, itt kint viszont tényleg megtanultam másképp értékelni egy csomó mindent. Pl. vagy egy hónapja nem láttuk rendesen a Napot, úgyhogy ha véletlenül 5 percre kisüt (ez kétszer volt a héten, azelőtt meg szerintem október elején valamikor), mindenki felragyog. A héten előadáson volt pont, valaki elhúzta a függönyöket, hogy jobban bejöjjön a fény, a tanár meg mondta, hogy köszi, élvezzük ki az 5 perc napfényt, mert ennyi jut a hónapban. Az alkohollal szintén úgy vagyok, hogy kiélvezem minden kortyát, mert rohadt drága, és sokkal kevesebbet iszom, mint otthon. Számolom vissza a napokat, ugyanakkor kicsit félek is, milyen lesz visszamenni. Ott hagytam a reptéren egy riadt, dühös, szomorú, 29 éves nőt, akinek meg kell mondanom, hogy ez az egész tökre kibírható, és valószínűleg, de legalábbis remélhetőleg meglesz a foganatja. Nem leszek ugyanaz, mint aki akkor voltam, amikor eljöttem, de talán jobb is. Nem volt olyan jó. Nem mondom, hogy tök más lennék, dehogy, csak tudom, hogy át lehet lépni a határt, nem csak a szó szoros értelmében, hanem hogy a saját határaimat is, csak ez nyilván nehezebb. De tutira, egészen biztosan örökre bánnám, ha nem szálltam volna fel július 28-án arra a gépre. Hogy talán mégis jobb itt megküzdenem az ismeretlen hidegben és sötétben magammal, eltávolodva az ismerőstől, meg aztán tudom, hogy szembe kell nézni a múlttal, és nem azért jöttem, hogy elmeneküljek előle. De fogalmam sincs, milyen lesz, amolyan rettegéssel vegyes várakozás van bennem, de hát tudom, hogy Budapest hűséges hozzám. És itt is néha már van, aki szembejön az utcán, és rám köszön.

Ennek ellenére van, amikor elvesztem a fonalat. Vagy a motivációt. A mai nap pl. egy katasztrófa volt, és nem tudom, hogy ha holnap felkelek, nem folytatódik-e a katasztrófa. A felkelés egészen sikeres volt, és a hangulatom is korrekt, tele voltam tervekkel, hogy mit olvasok, és mit csinálok meg, ehhez képest egyedül a finn házimat sikerült megírnom hosszas szenvelgés után, pedig kb. 5-10 percet vett igénybe. Aztán agyonvágott a motivációm teljes elvesztése, és valami isten háta mögül jövő fájdalom, amitől teljesen lebénultam, és az alapvető funkcióim ellátásán kívül nem voltam képes semmire. Gondoltam, nem esünk kétségbe, egy séta majd biztos jót tesz, még a nap is bujkál a felhők mögül, mindenhol szikrázik a hó, lefőztem egy kávét, és kimentem az utcára a termoszbögrével. Céltalanul sétáltam, fényképezgettem, még otthon eszembe jutott, elhozhattam volna a táskám, hogy ne a zsebemben legyen a kártya, amivel hazamegyek, néha megtapogattam, jó, megvan. Leültem egy kis játszótérre hintázni, az mindig segít, de most nem annyira, nem baj, bébi, itt vagy Finnországban, szedd össze magad, nyugi. Indulj haza, és csinálj valami értelmeset. Na és akkor hasított belém, hogy mindig megtörténik, amitől félünk, hogy a kártyám nincs a zsebemben. A fehér kártya, amivel be tudok menni az épületbe és a lakásba. Tudjátok, mi fehér még? A hó. Először nyilván a környéken kezdtem el keresgélni, majd elmentem azokhoz a pontokhoz, ahol elővettem a telefonom, biztos kirántottam véletlen. Már majdnem bőgtem, tudtam, hogy valahogy úgyis megoldódik, legrosszabb esetben ott alszom valakinél a közelben, és másnap elmegyek az irodába, de nem akartam. Végül a hinta környékén csodák csodája meglett. Ettől egy egész kicsit feldobódtam, hogy biztos van valami őrangyalom. Ettől függetlenül képtelen voltam normális emberi lényként működni a nap további részében. Céltalanul mászkáltam fel és alá, bucira bőgtem a fejem, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Ha megfeszültem, akkor se tudtam a jó dolgokra koncentrálni, csak azt láttam, ami kudarc, ami nem megy, kizárólag a saját hiányosságaimat érzékeltem. Amikor utoljára ilyen állapotban voltam, az nagyjából tavaly ilyenkor volt, úgyhogy remélem, most is jön majd valami elképesztően meglepő dolog, úgy mint ez a jelentkezés ide egyetemre. Vagy csak ez egy kritikán aluli szar nap volt, nem tudom, többen beszámoltak hasonlókról.

Nehéz most magamnak lennem, na. Pedig ezen a szaron nem verekszi át magát senki, csak én, és sajnos akármilyen nehéz is szembesülni ezzel, tényleg nincs most itt senki velem, de ha azt szeretném, hogy itt is legyen valaki, aki átölel, ha szarul érzem magam, akkor szép lassan el kell mélyítenem majd a kapcsolataimat, vagy szimplán meg kell kérnem rá azokat, akikkel nem hetente egyszer beszélek, hogy figyi, légyszi ölelj meg. Meg se próbálok erővel hirtelen királyul lenni, mert ha jön a szar, akkor jön, és végül is gyanús volt, hogy eddig egész jól boldogulok. Mivel van egy csomó dolog, amivel el kell készülnöm az elkövetkező hetekben, valószínűleg összevakarom majd magam, mert muszáj. És mert ezért jöttem, tanulni és fejlődni. Most csak annyit kell tennem, hogy csendben megvárom, míg elvonulnak a viharfelhők. Csók mucikáim, vigyázzatok magatokra!

Ui.: Nem olyan régen ismét az ablakomból néztem az északi fényeket, egész erősek voltak, persze még mindig ne azt képzeljétek, ami képeken van, de táncolt, zöld volt meg minden. Bárcsak itt lettetek volna. Nyilván bőgtem, olyan szép volt.

Drágáim!

Köszönöm a türelmet, már nagyon régóta le akartam ülni írni, de sűrű napok voltak. Jövő héten valami őszi szünet lesz, és több óránk is elmarad emiatt szerencsére, így most van végre időm olyanokra, amire szeretném, ha mindig lenne, de sokszor nincs elég, úgy mint finn nyelvtanulás, ukulele pengetés, ágyban bugyuta filmnézés, olvasás a sulihoz, vagy éppen blogírás. Jó hosszú lesz, főzzetek le egy kávét, vagy hűtsetek be egy sört / bort.

Fogalmam sincs, honnan kezdjem, de mondjuk legyen az, hogy voltam vacsizni Elina-nál, és megismertem a kisfiát, Aamos-t. A kissrác (akinek csodaszép, hosszú szőke haja van, és simán kislánynak nézném elsőre) hamar elfogadott, rögtön játszani akart, úgyhogy azzal szórakoztunk vagy fél órát, hogy én játékból ellopok tőle valamit, ő meg utánam fut, és visszavisz a börtönbe. Cirka hússzor futottam végig a pici lakást, sose volt unalmas neki. Finnül beszélt hozzám, nem nagyon zavarta, hogy szinte semmit nem értek belőle. Ugyanazt a poént elmondta hetvenszer, és kérdezgette anyukáját, miről beszélgetünk. Vittem egy üveg bort, eltöltöttem egy csomó időt az Alko-ban, hogy mit vegyek, nem akartam befürödni egy random, szép madaras címkés chilei borral, mint a múltkor. Tüzetesen végigjártam a boltot, és az alsó polcokon találtam olyat, hogy "magyar bor", így a la natúr, mondom ezt a fost biztos nem veszem meg, főleg hogy valami félédes-édes cucc volt fehér meg vörös is, jesszus ha ez alapján ítélik meg az országunkat, meghalnék a szégyentől (mondjuk így is, de erről majd később). Találtam Tokaji Aszút is csillagászati áron, de az meg desszertbor, évente max. egyszer iszom, semmi értelme. Nem tudom, mi a jóistenért tartanak ausztrál meg dél-amerikai borokat tonnaszámra, végül valami francia száraz vöröset vettem, mert a francia borokról tudom, hogy általában nem rosszak. Szerencsére most nem nyúltam mellé. A kaja isteni volt, krumplipüré, valami zöldséges marha, félúton a pörkölt és a leves között, brokkolival meg vörösáfonya lekvárral. Miután Aamos kidőlt, még beszélgettünk, Elina mesélte, hogy ismerte meg Tinderen a mostani pasiját, és hogy ne adjam lejjebb az igényeimet, és ő javasolja a Tindert. Haha, mi sem áll távolabb tőlem, mint húzogatni jobbra-balra pasikat, csetelni meg ilyenek, én még hiszek a személyes kapcsolatokban, bár ha egy finnre várok, lehet várhatok egész életemben, erről is majd később még írok. Mindenesetre jót boroztunk, és jót beszélgettünk, elhívott valami sulis eseményre, ahol a tesói is ott lesznek.

Megvolt az első kinti kórusos fellépésem, szerintem jól sikerült, kivéve hogy azokat a szerencsétlen Ligeti-darabokat lehetetlen követni, pedig magyarul vannak, de hallgattatok már Ligetit? Ha nem, akkor hallgassatok, és megértitek. Egyszer biztos elrontottam, próbáltam akkor lapozni, mint a többiek, hogy úgy tűnjön, tudom, hol tartunk, hehe. Az észt dalnál meg úgy meghatódtam, majdnem elkezdtem bőgni, de hát hogy nézne már ki, hogy bőgök az első koncerten éneklés közben, ebben a tenornak van egy nagyon szép szólója, és fogalmam sincs, pontosan miről szól a dal, de olyan gyengéd meg minden, hallgassátok meg, ha van kedvetek:

A kórusos bulira Molly-val mentem, aki akkoriban a rövid parókáját hordta, és mivel senki se nagyon kérdezett rá, mindenki azt hitte, fodrásznál volt, úgyhogy megbeszéltük, hogy most én veszem fel a parókát. Nem mindenki vette a lapot, de néhányan meglepődtek. Azt hiszem, nem mindenkinek van olyan humora, mint nekünk, de a paróka rohadt jól állt, erősen elgondolkodtam, hogy megint levágatom fülig érőre a hajam, aztán rájöttem, hogy nincs időm egyenesítgetni és különben is, hideg van ehhez. Nem akartunk inni, ráadásul a bulin csupa finn dalt énekeltek kb. üvöltve, úgyhogy nem éreztük magunkat túlságosan otthon, de később Rita hozott egy üveg bort,és ha Rita iszik, akkor mindenki iszik, úgyhogy maradtunk még egy kicsit.

A suli eléggé beindult, folyamatosan beadandók vannak, könyvek, amiket el kell(ene) olvasni, közben ki kellene találni, miből írom a szakdolgozatom. Leadtam a music & neuroscience-t az utolsó pillanatban, mert már sok volt, ráadásul az óra totál nem volt érdekes, a tanár meg úgy csinált, mintha el lehetne olvasni egy több oldalas tanulmányt 7 perc alatt, pedig hát nem. Nagy megkönnyebbülés volt, így legalább van időm másra. Van egy óra, amire mindig amolyan naplót kell írni, különböző kérdésekkel, azt osztályozzák. Lett két hármasom olyan kérdésekre, amik tök szubjektívak, elsőre totál kikészültem, hogy akkor én most buta vagyok? Úgy éreztem magam, mint 10 évesen, mikor megkaptam az első feketepontom, mert nem csináltam házit, tiszta szégyen, pedig otthon sose csesztek le azért, ha szar jegyet vittem haza, és egészen gimiig nem is vittem haza sose szar jegyeket, csak később, bármilyen reáltárgyból, mert azok kevésbé érdekeltek. Aztán túltettem magam valahogy ezen, végül is 6 éve nem voltam iskolás, sose tanultam angolul még semmit, nem nagyon írtam kisesszéket, nem emlékszem, milyen vitázni, véleményt kifejteni stb., úgyhogy abbahagytam a nyavalygást, és elkezdtem megelégedni az eddigi szilárd 4-es átlaggal. Azokra az esszékre, aminél a témát se nagyon értettem, és amire az anyanyelvűek is azt mondták, hogy nem értik, arra bezzeg 4-5-t kaptam, úgyhogy a fene se érti. 

A szakdoga nagy kérdőjel, volt egy meeting a professzorunkkal, akinek elmondtam azt a három témát, ami kb. érdekel, és mondta, hogy szerinte melyik kettő reális ebből. Baromira szeretnék foglalkozni a gyermekbántalmazással, de nem valószínű, hogy ilyen érzékeny témában fogok tudni itt kutatni, úgyhogy egyelőre megelégszem azzal, hogy olvasgatok róla. Nagyon fel tud idegesíteni az egész, valamiért tök érzékeny vagyok rá, nem bírom az erőszakot, a kiabálást, a verést, pedig az egyetlen, aki vert gyerekkoromban, az a nővérem volt, és nem kíméltük egymást, erőből mentek a pofonok meg a hajtépés, de hát ez még belefért a testvéri szeretetbe, azt hiszem. Pszichodrámán volt egyszer, hogy eljátszották az egyik lány valami családi jelenetét, nem volt extra durva, de mégis ott ültem felhúzott lábakkal, és sírtam. Jó lenne egy olyan világban élni, ahol nyíltan lehet beszélni erről, ahol nem a titoktartás meg a szégyen az uralkodó, mert az egyetlen akinek szégyellnie kéne magát, az a bántalmazó. Szerencsére egyre több felszólalás, megnyilvánulás van a témában, régi szexuális zaklatásokra derül fény, és igen, ezek őrülten nehéz témák, de nem csinálhatunk úgy, mintha nem lenne erőszak az utcán, a családban, mindenhol. Szinte nincs olyan, aki kisebb-nagyobb mértékben ne szenvedett volna el valamilyen formában erőszakot, zaklatást, és ez szomorú, de a hallgatástól nem lesz jobb. A másik témám a menekültekkel való foglalkozás lenne, de ezt még nem érzem olyan közel magamhoz, nem tudom, hogy kezdjek neki. A harmadik meg nagyjából az elő szakdogám elmélyítése lenne, de egyelőre tényleg fogalmam sincs, melyik téma vonz, mik a lehetőségeim. Szerencsére nem vagyok egyedül ezzel a problémával.

Közben különböző technikákkal, alkalmazásokkal és módszerekkel ismerkedünk, ha lenne iPadem, fél napot biztos ezzel töltenék. A tanárunk, Mikko egyébként szerintem még nálunk is jobban élvezte a bemutatót, meg volt egy olyan kör, amikor valami zenei alapra improvizáltunk megadott hangnemben. Van egy csomó program meg eszköz, amik arra jók, hogy azok az emberek is alkothassanak zenét, akiknek mozgásbeli problémájuk van, vagy sose játszottak hangszeren, idősek stb., és szerintem ez szuper, mert sikerélményt ad. Múlt órán a MIDI-ről tanultunk, Molly-val alkottunk is valami borzalmas zenét, amiben volt templomi harang, dob, meg valami kórus is, annyira szar volt, hogy már jó, sírtam a röhögéstől. Volt, amikor zenei részleteket hallgattunk, és meg kellett tippelni, milyen érzelmet fejezhet ki a zene, szerencsére majdnem mindet helyesen találtam el, kicsit féltem, hogy autisztikus vagyok, mert volt 1-2 mellélövésem, haha. Szóval nem szórakozunk rosszul alapvetően, de még nem látom át teljesen, milyen is a képzés, csak pislogok meg próbálok lépést tartani, olvasni, de most is tök bűntudatom van, hogy blogot írok ahelyett, hogy rendületlenül olvasnék, vagy mondjuk elmennék a boltba kajáért, mert lassan megint nincs itthon semmi. 

Végre lesz kép is a blogban, hogy ne legyen olyan unalmas, itt egy kép az egyik eszközről, valamint egy másik, hogy mivel töltöm időm egy részét. Képbeillesztésben nem vagyok egy nagy tehetség, bocsi.

hangulatkép kávéval

                                                                    Alphasphere

A másik említésre méltó dolog, hogy voltam a helyi csillagvizsgálóban, ami nagyon régi és kicsi, megfigyeltük az M75-ös gömbhalmazt egy kisebb meg egy nagyobb távcsőben. Továbbá teljesen megszállottja lettem az északi fénynek, mert szezonja van, és már háromszor láttam, de persze itt sokkal kevésbé látványos, mint északabbra, és ne úgy képzeljétek el, mint a fényképeken, mert egyelőre csak halványzöldes pacákat látok az égen, de így is gyönyörű. Állandóan figyelem az előrejelzést, nem csak a számokat kell figyelni, hanem szerencsésnek is kell lenni, mert van, hogy csak pár percig magas a kp szám, amikor jól meg lehet figyelni. Egyik este Tara-val sétáltunk ki a közeli tóhoz, csak rájöttünk, annyira nem közeli. Tara nyelvszakos, és a megérkezésem óta nem találkoztam vele, de kiderült, itt lakik valamelyik szomszédos épületben, és akkor eldöntöttük, hogy elmegyünk északi fényt lesni. Vagy egy órát ültünk a tónál, halványzöld derengést lesve, szép volt. Nem tudom elmesélni, milyen, és gyanítom, ennél sokkal szebbet is fogok majd látni, amikor szerencsés leszek, és erősebbek lesznek a számok meg az aktivitás. Valamelyik nap iszonyú csalódottak voltunk az aurórás csoportban, mert több óráig nagyon erős aktivitás volt, de semmit se láttunk belőle, mert vastag felhőréteg telepedett a városra. Egyik este viszont az ablakomból is láttam a zöld derengést, és elhatároztam, megpróbálom megkeresni a sípálya tetején a többieket, állítólag voltak mások is. A telefonom lemerülőben volt, a net valamiért nem működött, az első bringalámpám meghalt, úgyhogy nagyjából vaksötétben próbáltam menni felfele a dombon, arra gondoltam, na szép, így kezdődnek a horrorfilmek, kiabáltam, hogy hahó, semmi válasz, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, gondoltam, szégyenszemre itt fognak agyonverni, de előtte még lehet meg is erőszakolnak, hát normális vagyok én, eljövök egyedül északi fényt nézni, vagy egy hirtelen felfele hajtó autó fog elütni, vagy megesz a medve, aztán megadtam magam az egésznek, és lejöttem a dombról, néhány érdekes északi fénycsíkot azért láttam, de pont nem a legjobbkor mentem oda. Arra gondoltam, hogy az istenért, miért vagyok én itt egyedül a vaksötétben, ennek nem így kéne lennie, aztán meg arra, hogy kapja be mindenki, de tényleg, itt állok harminc évesen a fenyőfák között, és nézhetem az esetlegesen felbukkanó északi fényeket, a társadalmi elvárásokra meg a magas fenyőfa tetejéről szarok, már elnézést. Gyerekkorom óta jobban vonzanak az északi országok, mint az olasz tengerpart például, van valami titokzatos, megfoghatatlan varázsuk, és kisebb eséllyel ölnek meg az erdőben, mint hogy mondjuk otthon belém kötnek az utcán szerintem.

Feszegetem a határaimat, eleve Finnország határaimon kívül esett, haha, Finnország nem a Nagykörút, egyedül kibringázni egy ismeretlen területre sem éppen komfortzóna, tegnap meg elmentem egy közeli kocsmába úgy, hogy fogalmam se volt, lesz-e ott valaki, akit ismerek, bár egy kórustársam mondta, hogy páran mennek. Amúgy már finnül rendelek sört, de a finnek nem valami udvarias népség, nincs olyan szavuk, hogy "kérem", csak a "köszönöm"-öt odateszik a mondat végére, ha egyáltalán odateszik. Szóval a finnekről annyit, hogy vannak, akik totál beleillenek a sztereotípiába, jéghokit néznek, nem szólnak hozzád, nem mernek angolul beszélni, de vannak, akik meg totál nyitottak, tegnap pl. sikerült azokkal a kórustársakkal találkoznom, akik jó fejek, a szólamtársam kirakta a doboz pizzát, hogy "eat!", nekem nem kell kétszer mondani, tök jó a pizzájuk, a srácok kérdezgettek meg magyaráztak. Megtalált egy 50-es alkesz csávó, úgy bámult, mint Rozi a moziban, valahogy elmakogta, hogy jú ár nájsz, majd egy órával később megpróbálta ugyanezt oroszul elmondani, hiába mondtam neki finnül, hogy magyar vagyok. A srácok lefordították, hogy csak azt akarja mondani, hogy gyönyörű vagyok, mondom ezt már egy órája is elmondta, de nem értem, miért hiszi azt, hogy orosz vagyok. Jót röhögtünk, legalább ez nem változik sehol, a 45-50 felettiek mindig odavannak értem, nagy boldogság ez, már csak az lenne ennél nagyobb, ha fiatalabb lenne és mondjuk kevésbé részeg, de hát ki a kicsit nem becsüli...Aztán ahelyett, hogy hazabringáztam volna, rávettek, hogy menjünk be a városba, úgyhogy egy helyi nagy klubban kötöttünk ki, nem mondom, hogy mennyi pénzért, de hát amennyit itt bulizom meg iszom, egyszer belefér. Sajnos karaokezni már nem tudtunk, de legalább a csajokkal üvöltöttük a táncparkett közepén, hogy iccdöfááájnölkáááántdááááun, ez is legalább mindenhol ugyanaz.

Továbbra is sokat gondolok haza, kapom a képeslapokat innen-onnan, és valahányszor arra gondolok, hogy de meginnék valakivel egy sört, eszembe jut, hogy 1. akikkel barátinak mondható a kapcsolatom, a város másik végén vannak, legalábbis 15-20 perc bringával 2. a sör drága. Bármi más is drága. Úgyhogy marad a nosztalgiázás, hogy otthon ez mennyivel egyszerűbb, ötvenszer átrágok emlékeken, képzeletben megölelek másokat, hallgatok valami számot és bőgök, pedig még egy perc se telt el a számból. Anyámék nem értik, mire költöm a pénzt, pedig frankón nem úgy élek, mint otthon, egy hónapban 1-2-szer kajálok valami helyen menza vagy otthoni kaja helyett, alkoholt hetente maximum egyszer fogyasztok, és végignéztem a bankszámlámat, egy dolog sincs, amit ne vettem volna meg, ha újrakezdhetném ezt a 2 és fél hónapot. Amúgy életmódot is váltottam, reggelente pár percet tornázok a fit ball cuccal, felülések meg fekvőtámaszok, hátha egyszer bombatestem lesz, és eltűnik a hasam. Húst csak a menzán eszem, ha éppen van, akkor se mindig, napi több kilométert bringázom. Lassan a glória fénye világlik fejem felett. Amint látható, nem álltam át teljesen, ráadásul aggódom, hogy nem tartok sehova, mi lesz, ha vége a 2 évnek, nincs hová visszamennem, eladtam egy lakást, úristen, hát elment az összes józaneszem. Nem csinálnám persze másképp, nem azért mondom, és tudom, hogy ezek olyan dolgok, aminek totál nem látható a kimenetelük, innentől fogva pedig teljesen fölösleges aggódnom. De azért persze szorongok, hogy mi van, ha mindenki éli tovább az életét, és már senki se szeret, mint a búcsúbulim utáni reggelen, amikor azon bőgtem, hogy hol vannak a cuccaim és a barátaim, el fognak felejteni, jaj. Félek, milyen lesz visszamenni, hogy igazából már nem tartozom oda, nem vagyok ott, nem élem a mindennapjaimat velük, de még ide se tartozom, ezzel a hülye nyelvvel meg az emberekkel, akiknél nem tudom kiszámítani, hogy akkor most igazi, sztereotip finn, és inkább ne is szóljak hozzá, vagy mégis, mert lehet hogy életre szóló barátok leszünk. Teljes identitászavar, hogy akkor most hova is tartozom, hol szeretnék majd élni hosszú távon, ki vagyok én. Kivagyok. Na az biztos legalább. Tudom, hogy kussoljak, mert mások éheznek és bombatámadásokban halnak meg, és különben is, legalább nem a napi taposómalmot tolom, csak azt kezdtem most megérteni, hogy nincs értelme az irigykedésnek se innen, se onnan. Hogy van, amiben most nekem jobb, de ez nem jelenti azt, hogy egy csettintésre megoldódott az életem, mert nem, elhurcoltam ide is az összes kételyem, félelmem, rossz tapasztalatom, és csak remélni tudom, hogy majd szépen feldolgozom őket, összegyűjtöm a kezembe, és szétfújom a messzeségbe. Szerencsés és hálás vagyok, hogy itt lehetek, de mégis az van, hogy megalapítanám a saját országom, ahova átköltöztetném az összes szerettemet.

Az időjárásról meg egyéb jelenségekről: se hó, se rénszarvas. Ja, valamelyik reggel volt egy kicsi hószállingózás, de hamar elmúlt. Előfordul, hogy mínuszokban bringázom a suliba, de nem vészes. Átlag 0-5 fok van, túlélhető, nem szoktam fázni, de azért várom már a téli holmijaimat, amik nem tudom, hová vesztek el a hosszú úton. Leírom ide a vicces beszélgetések egy részét a családommal. Mondanom se kell, gyermekrokonaim érdeklődése középpontjában a rénszarvasokon kívül a diszkógömböm áll, úgyhogy fel kellett vennem videóra, ahogy forog. 

unokaöcs: -Ha lesz majd hó, veszel egy szánkót?
én: -Igen, szerintem veszek.
nővérkém: -Vegyél inkább csúszkát, az olcsóbb!
unokaöcs: -Ne, vegyél szánkót, mert ha lesz pasid, tud majd húzni!

unokaöcs: -Veron, emlékszel, amikor itt voltál nálunk és röhögtünk?
én: -persze, hogy emlékszem.
unokaöcs: -már csak azt nem tudom, hogy min...csak arra emlékszem, hogy nagyon röhögtél!

Jut eszembe, amúgy mi a jóisten folyik otthon? Olvastam a híreket, és nem térek magamhoz, ez is olyan kettős, hogy ott is lennék a tüntetéseken, mit képzelnek már, miért nem háborodik fel mindenki egy emberként a Népszabadságon, a rohadó kórházakon, a Városligeten, a Római-parton, livestream-en nézem a tüntetéseket, és sírok, amikor a Bródy énekel, hogy ne vágj ki minden fát,  hát mi a tetves lófasz van már, bocsánat és elnézést a szóhasználatért, de nem tudok már disztingválni tényleg. Ha visszamegyek, mire megyek vissza, hova és miért? Mit tudnak még elvenni, szétrombolni? Megint csak dühös vagyok és tehetetlen. Persze azt is tudom, hogy egész Európa rohad meg az egész világ, ahol megtörténhet az abortusztilalom, egy újság megszüntetése, Trump elnökjelölése, országok szétbomázása, szóval már rég itt vagyunk a harmadik világháborúban, és nem tudom, van-e bármi, ami visszafordítható, hogy legyen még világ később is. Vigyázzatok magatokra, és álljatok ki az igazatokért továbbra is, csak ennyit tudok mondani. Úgy hiányoztok, mint az Isten (mondaná Pirkó).

Hupsz, arról el is felejtettem írni, hogy találkoztam a friendship family-ből az anyukával, aki elég lazának és jó fejnek tűnik, totál nem illik bele a finn sztereotípiákba ő se. Mesélt a magánéletéről, a válásáról, együtt ebédeltünk meg ettünk finom tortaszeletet egy kávézóban. Megkérdezte, van-e barátom vagy barátnőm, ami itt teljesen természetes, mert eléggé egyenlőségre törekednek a finnek. Itt sokkal kisebb a homofóbia, és azt is üdítő volt olvasni az egyik cikkben, amit a suliban kellett átnézni, hogy írtak transznemű zeneterapeutákról valami kutatásban. Elvégre miért csinálunk még mindig úgy a 21. században, mintha nem lennének melegek, biszexek, transzneműek vagy egyáltalán, bárki, aki nem illik bele a 2-3 gyerekes, dolgozó, házas, templomba járó konvencióba? Szóval Elina jó fej, egész sokat beszél, szeret ő is új embereket megismerni, és van egy 5 éves kisfia. Apukával jóban vannak, és most alakul egy új kapcsolata is. A kisfiúval még nem találkoztam, mert most épp apukájánál van, de nemsokára ezt is összehozzuk. Fogunk együtt főzni tradicionális finn meg magyar kajákat, meg még ki tudja, miféle érdekes programokra megyünk majd. Lusta Dick-nek (bocsi, te mondtad :) ) meg fogom kérdezni a juustoleipä-t, hátha sikerül eredeti, házi alapanyagokból megcsinálni. Tegnap realizáltam a hajón, hogy azért tud hiányozni ez az óvodás korosztály, a maga őszinteségével meg a rendkívül gyorsan fejlődő tudásukkal, a hatalmas beszólásaikkal. Remélem, jól fogunk szórakozni annak ellenére is, hogy nem beszélem nagyon a nyelvet.

Voltam egy nemzetközi vacsin, ahova picit később érkeztem, a terem tele volt emberekkel, és a kaja nagy részét már megették, mire odamentem, úgyhogy eléggé örültek, mikor leraktam egy nagy adag rakott krumplit nekik. Amikor a hozzávalókat vettem, akkor jöttem rá, mennyire hiányzik a hazám, mert itt nem lehet normális, jó kolbászt venni jó áron, valamint a tejföl, mint olyan sem létezik, legalábbis nem olyan ízben, mint otthon. Chorizo-t vettem végül meg egy tejfölhöz egészen hasonlító terméket, és az otthonihoz hasonló ízvilágot sikerült elérnem. Ezek még kimaradtak a heti élménybeszámolóból. Csókok!

Imádott olvasóim!

Ígéretemhez hűen ismét jelentkezem. Amúgy nem nehéz hetente jelentkezni, főleg amikor mondjuk olvasnom kéne vagy házit írnom, akkor különösen jobban esik a blogírás, ugyebár.

Meglehetősen beindult az élet, eltelt a suli második hete is, elindult az összes óránk végre. Ez mondjuk azt is jelenti, hogy tonnányi olvasnivalónk van, és hétről hétre kell készülni a legtöbb óránkra. A péntek meg a hétfő elég laza, de a többi nap sűrű, van, amikor ebédelni sincs nagyon időnk, ami engem igen csak megvisel, ismert okok miatt (úgy mint ha nem eszem kb. 3 óránként, feszült és ingerült leszek, de legalábbis ötpercenként nyavalygok arról, milyen éhes vagyok). Van olyan tárgyunk, ami nagyon érdekes, de van olyan is,  ami ugyan érdekel, de mégis unalmas kicsit vagy sokkal okosabbnak kéne már eleve lennem hozzá, ilyen pl. a music & neuroscience, amit nincs is kedvem lefordítani, mert sokkal kevésbé hangzik menőn, mint angolul. Már akkor is örülök, ha felismerek bizonyos szavakat, úgy mint neuron, muhaha. Szerencsére vannak nálam okosabb csoporttársaim, meg majdnem minden órán van kiscsoportos munka, csoporttársakkal cikkek átbeszélése, ilyesmi. Ezt átvehetné a magyar oktatási rendszer is, nekem ebben pl. nem túl sok részem volt életem során, pedig nagyon hasznos. Mondjuk néha nem értjük, mi értelme van órán cikket olvasni, amikor azt otthon is lehet, de hát mindegy. Jól hangzik egy önéletrajzban, hogy ilyet is tanulok, de még nem tudom, hogy nem fogom-e leadni. Van olyan tárgyunk is, ami a zeneterápián belül használt technológiákkal foglalkozik, ez fájdalmasan korán kezdődik, cserébe viszont nagyon érdekel, mert semmit nem tudok a témáról, még egy nyomorult hangfelvételt se készítettem soha életemben (a mobiltelefon nem számít), valamint a tanár is egy egészen impozáns, helyes jelenség, ami csak plusz motiváció, haha. Nem egyszerű azonban átszoknom a tanulásra, lévén 6 éve nem jártam semmilyen felsőoktatási intézménybe, már nem is nagyon emlékszem, milyen ez. Az angollal meg csak külön megnehezítettem a dolgom. Mindenesetre igen csak bele kell ásnom magam egy csomó témába nyakig, ami azt jelenti, hogy az időm jelentős részét olvasással fogom tölteni. Nem kis kihívás elé állítottam magam, az már szent.

A jó hír, hogy felvettek a Cantinovum-ba, a kórusba, ahova jelentkeztem. A furcsa hír, hogy beraktak az alsó szopránba, amihez nem vagyok hozzászokva, lévén büszke altos voltam évekig mindenhol, amióta befejeztem az általános iskolát. Ellenben kiderült, hogy bírom a kétvonalas G-t is, ha muszáj, csak ne kelljen örökké tartanom. Meg énekelhetek alt 1-et is, ha nagyon nem bírom az adott részt. Több kórustársam is emlékeztet itthoni arcokra, pl. van egy srác, aki ha mosolyog, olyasmi, mint Murr, mindig megmelegszik a szívem, ha ránézek. Egy másik fiú meg a Greg-re emlékeztet, akiért emberileg nagyon odavoltam, amikor együtt dolgoztunk, de mindemellett nagyon helyesnek is tartottam. Van egy fickó, aki meg a Czinege Ádámra hajaz picit, akit szintén imádok. Többen vannak, akik vagy stílusban vagy kinézetben emlékeztetnek Magyarországon vagy a világ egyéb tájain élő szeretett személyekre, és ez kölcsönöz egyfajta otthonos érzést nekem. Meg az is, hogy a kórusvezetőnk, Rita néha magyarul beszél hozzám, vagy mond valami vicceset, hogy evribudi, és akkor elmagyarázza a kórusnak, hogy mi az a budi. 

Hétvégén volt egész napos próba, belecsaptunk a lecsóba. Borzasztóan élveztem az éneklést, amíg finn kórusműveket próbálok kisilabizálni, addig se gondolok nagyon életem problémáira, az tuti, hehe. Az egész napos éneklés után egy hajós bulira voltunk hivatalosak a kórussal a kikötőben. Nem voltunk sokan végül, de együtt karaokeztunk, mindenféle ismert és kevésbé ismert slágert énekeltünk fennhangon. Ha akarjátok tudni, milyen a Summer in the city finnül, szóljatok, mert felvettem videóra, és ha rossz kedvem van, ezt fogom megnézni. Molly felvette, ahogy a Toxicity-t üvöltöm az asztalt csapkodva. Az egészben az a vicces, hogy akkor még egy korty alkohol nem volt a szerezetemben, de szerintem sokan tudjátok, hogy józanul is épp elég hülye vagyok, nem kell innom ahhoz, hogy jól érezzem magam (de azért a biztonság kedvéért néha szoktam, haha). Amúgy azért kerestünk ilyen kemény számokat, mert ott volt az egyik kórustag két gyereke, és a 4 éves kislány heavy metált akart hallani, mert az apukájával azt szokott. Welcome to Finland, itt tényleg az anyatejjel (vagy az apukák által) szívják magukba a metált a gyerekek. A kislánynak tetszettek a dalok, de egyik se volt elég heavy metál neki. Rengeteget röhögtünk. Rita ajánlott valami vörösbort, amiből egy pohár volt annyi, mint otthon egy jóféle üveg, de utána amit ittunk, azt már nem tudom, ki fizette, mert nekünk nem kellett. A bor remek volt, hosszú ideje nem ittam ilyen jót. Rita mondta, hogy nincsenek magyar borok az Alko-ban, ami elég szomorú, de elmondta, miket érdemes venni, ha már vörösbort szeretnék. Bízom a szavában, elvégre egy helyről jövünk, és amit ajánlott a hajón, az tényleg nagyon finom volt. Ittunk Bailey's+brandy kombós rövidet is, az is roppantul ízlett. Rita belevaló nő, jól összetartja a kórust, kellően tud szigorú lenni, de ha buli van, akkor laza és csacsogós. A kórustagok 90%-a finn, rajtunk kívül nem is tudom, van-e más nemzetközi, de ha van is, már mindenki beszél finnül, hármunkat leszámítva, úgyhogy itt az ideje, hogy felturbózzam a finn tudásom. Volt a hajón szauna is, mert a finneknél tényleg mindenhol van szauna, és miután a múltkor már szó szerint levetkőztem a gátlásaimat, szinte probléma nélkül mentem kórustársakkal meg a kórusvezetőmmel meztelenül szaunázni. Külön volt persze nőknek meg férfiaknak, váltottuk egymást. Nagyon büszke vagyok magamra, mert bár nem nagyon tudok úszni, mégis háromszor bementem a tóba, ami már messze nem érte el a nyári kb. 18 fokos hőmérsékletet. Nagyjából 5-10 másodpercet lehetett benne tartózkodni, utána remegve-röhögve jöttem ki. Azt beszéltük Mollyval a hajón ücsörögve törülközőbe csavarva, hogy egy éve mennyire fogalmunk se volt még arról, hogy ide fogunk jönni, és mennyire megváltozott az életünk az elmúlt hetekben meg hogy mi hozott minket el idáig. Abban mindketten egyetértettünk, hogy az határozottan jól jött ki, hogy adott időben mindkettőnk élete elég szarul alakult, különben sosem jelentkezünk talán ide. Az estét végül egy bárban zártam egy idősebb kórustársammal, aki - bár ki akartam fizetni - meghívott egy elképesztően drága sörre. Amíg kiment mosdóba, megtalált valami bolond ürge, de szerencsére a fickó visszajött és kedvesen elküldte. Nagyon jót beszélgettünk, sajnos Finnország sem egy földi paradicsom, és itt is elég kretén politikusok kerültek a parlamentbe, akik vonják el az oktatásból a pénzt. Valószínűleg mindenhol ugyanaz a szar van, csak kicsit másképp. Még mindig azt gondolom, hogy itt azért jobb az életminőség, a levegő, és ugyan itt is omlik össze a rendszer meg a híresen jó oktatás, de még mindig mérföldekkel a magyarok előtt járnak. A fickó eléggé odáig volt tőlem, persze ez valószínűleg szól a hozzá képest fiatal életkoromnak, az alkoholnak, meg annak a ténynek, hogy a feleségével eléggé megromlott a kapcsolatuk. Akik azon aggódnak, hogy egy nálam jóval idősebb pasival fogom összeszűrni a levet, azoknak megnyugtatásul mondom, hogy nincs apakomplexusom meg nem is kifejezetten az esetem. Amúgy nagyon csípem a fazont, jó fej, értelmes és annak ellenére, hogy nem túl jó a házassága, vagyis szinte már nincs is szerinte, elismerően beszélt a feleségéről, hogy milyen okos és gyönyörű nő, ez tetszik benne. Sose értettem azokat az embereket, akik szapulják az aktuális vagy volt párjukat, és egy elismerő szót nem tudnak róla mondani. Ha azt gondolom, az aktuális vagy régi kedvesem egy totálisan szar ember, akkor az rólam is sokat elmond. Amikor valaki hónapokat, éveket töltött valakivel, aztán csak szidja a másikat, mert éppen dühös vagy csalódott, az mindig gyanús. Én nem tudok így leírni egy embert, akit éppen szeretek vagy valaha szerettem, pedig nekem elhihetitek, voltam már többször szomorú, mérges vagy csalódott, de a legtöbb esetben meg tudtam beszélni a másik féllel. Azért vagyunk itt, hogy szeressünk meg tanuljunk a kapcsolatainkból, semmi másért. Mondjuk van, amikor ez valami egészen nehézzé válik, olyankor feladat van.

Most mondjuk nem bírok sokat már ezen gondolkozni, mert felborult az alvásritmusom, és holnaptól valami elképesztő mennyiségű tanulni-és olvasnivalóm van, plusz a bevásárlást is halogatom napok óta, úgyhogy most kb. nincs is itthon kaja, ami tudjátok, hogy mekkora katasztrófa. Ma azonban a boltig nem volt kedvem kitenni a lábam, pedig bringával kb. 3 perc vagy annyi se, attól függ, melyikbe megyek. Még mindig fura azért itt lenni, pedig - atyaég - lassan 2 hónapja itt vagyok. Segít, hogy többekkel tartom neten a kapcsolatot, hogy néha Skypeolok, képeslapokat kapok meg tudom, hogy sokan drukkoltok, szerettek így távolról is. Nagyon át tudnak értékelődni kapcsolatok, otthoni dolgok pusztán attól, hogy itt vagyok. De amit nagyon szeretek most az életemben, hogy egy nyitott könyv, ami most íródik, és azon kívül, hogy mikor milyen órákra megyek be, semmit sem érzek monotonnak vagy kiszámíthatónak. Hogy bármi megtörténhet. El kellett jönnöm idáig, hogy ezt lássam, átérezzem, pedig otthon is át lehetne élni ezt az érzést. Hogy élni nem mindig könnyű és tejszínhabos csokitorta, de vannak csodálatos emberek, akik néha mégis megkönnyítik. Fogalmam sincs, hogy mi jöhet még, de állok elébe. Nagy ölelések, kedveskéim, nincs olyan nap, hogy ne jutnátok eszembe, szinte egyenként.

Mélyen tisztelt, hű Olvasóim!

Igyekszem minimum heti rendszerességgel jelentkezni, mesélni való ugyanis akad bőven. Az angol blogot sokkal kevésbé van kedvem írni, egyrészt a statisztika szerint alig olvassák, másrészt nem vagyok szerintem annyira jó belőle, hogy igazán élvezhető legyen, habár kaptam már arra is pozitív visszajelzéseket. 

Örömmel jelentem, hogy túléltem a suli első hetét, mindenféle hatások értek, de még nem akartam azonnal repjegyet venni, hogy inkább akkor mégse szeretném ezt. Sajnos csoportot kellett váltanunk a finn nyelvórák miatt, mert ütköztek a zeneterápiás órákkal, úgyhogy a szexi elftől érzékeny búcsút vettünk (e-mailben). Úgy néz ki, lehet járni a másikra, habár betelt, de nem vették annyira szigorúan. Most már ha fene fenét eszik, akkor is finnül fogok tanulni, senki nem állíthat meg. Az első órán az új tanárral két részre bomlott a csoport, és szerencsére abban a csoportban voltam, akik maradtak a teremben az első felében, és fülhallgatóval a fejükön dolgoztak. A fülhallgató azért kellett, mert a tanár azon keresztül mondott szavakat, nekünk meg alá kellett húzni, melyiket mondhatta a kettő közül. Például tuuli vagy tuli, takana vagy täkänä, ilyenek. Megkérdeztem a tanárt, hogy amiket nem mondott, azok is létező szavak-e, és azt mondta, igen. Kínomban nevettem. De egyébként meglepő érzékem van hozzá, mert a hallás utáni feladatokban egyetlen hibám se volt. Hiába, a finn-magyar nyelvrokonság meg a hasonló hangkészlet. Amúgy ne mondjátok el senkinek, de szerintem ez az elmélet egy nagy kamu. Ellenben rendkívül élvezem, habár a nyelvtanba még nem feledkeztünk bele. Az volt még a király, hogy vissza is tudtuk hallgatni, amiket mondtunk, és meghallhattuk a különbséget, ha nagyon másképp ejtettünk ki valamit, mint a tanár. Szerintem ez egy pompás nyelv, rettenetesen kretén szavakkal, de akkor is azt szerettem a legjobban hallgatni, ahogy Reetta beszélt az Iris-hez, olyan lágyan és kedvesen, mintha valami tündérmesét mondana neki. Iris-nek két évig voltam az óvónője, és nagyon a szívemhez nőtt. Sose felejtem el, milyen gyanúsan nézett, amikor a trambulinnál mondtam neki, hogy jövök Finnországba. Hogy meg fog majd lepődni, amikor jönnek látogatóba, és tényleg itt leszek.

Még nem kezdődött el minden óránk, de a többsége már igen. Nem lesz őrült sok tantárgyunk, de meglehetősen sok házi feladat, olvasni való meg beadandó lesz, hétről hétre. A legnagyobb kihívás az lesz, hogy nekem nem angol az anyanyelvem, és még nincs valami nagy gyakorlatom ebben az "academic writing"-ban. Tudom, mindenki azt mondja, hogy ah, ugyan, meg tudom csinálni, mi ez nekem, de még nem láttatok fejezetrészletet a kvalitatív kutatásmódszertan c. tantárgyunkból, aminek minden ötödik szavát ki kellene szótáraznom, hogy felfogjam a szöveg jelentését. Őszintén szólva nem emlékszem főiskolás éveimre már, hogy nekünk volt-e ilyen tárgyunk, hogy hogyan írtam meg a szakdogát, csak arra emlékszem, hogy az első konzulensem egy idióta picsa volt, aki elvárta, hogy pszichológiai szintű szakdogát írjak, holott sose voltam pszichológus, ám lófaszt nem segített abban, hogy egy színvonalas szakdogát adjak ki a kezeim közül (esetleges kiskorú olvasóimtól ismételt elnézést, meg azoktól, akik nem szeretik a káromkodást, de sajnos ez elég szerves része a személyiségemnek, és akkor is az lesz, ha netán eljutok a doktoriig). Miatta csúsztam fél évet, de ott rohadjon meg az egész, nem bánom, mert a második konzulensem egy teljesen őrült, jó fej pacák volt, akinek semmi köze nem volt a fősulimhoz, a zeneterápiához viszont annál inkább. Sose voltam elégedett a szakdogámmal, most viszont itt a lehetőség, hogy írjak egy olyat, amit szívesen vállalok mások előtt. 

Ami nem könnyű, hogy nagyobb szabadsága van itt a diákoknak, mint otthon, és komolyan át kell gondolnom, mire szánom az órákon kívüli időt, mikor és hogy írom meg a házikat. Naponta kapunk több e-mailt is, és vagy 3 féle netes felület van, amit a tanárok használnak. A tárgyfelvételes felület olyasmi, mint otthon a Neptun, csak itt nincs az a hatalmas stressz, hogy lezárják, mert általában egész sokáig van tárgyfelvétel, és a személyes terveden is változtathatsz év közben. Nem csinálnak akkora faksznit abból, ha bejársz valamilyen órára, de még nem vetted fel, vagy később le is adhatod bármiféle következmény nélkül. Persze itt is van egy limit, de valamivel lazábbak. A legtöbb olvasnivaló fent van a netes rendszerekben vagy e-bookban a könyvtár oldalán, de azt még meg se néztem. Jegyzetelni sem feltétlen szükséges, ha nem akarsz, mert a diákat is felrakják óra után. Én mondjuk szeretek kézzel fogható könyvet olvasni ahelyett, hogy a képernyőt bámulom, és a jegyzetelés is hasznos, mert legalább beépül jobban az adott információ, ha már leírtam. Egyelőre próbálom magam kiismerni ezekben a rendszerekben, és nem stresszelni, ha két helyen kétféle különböző infót írnak egy adott óra helyszínéről és kezdési időpontjáról.

Azt is át kell gondolnom, milyen választható tárgyakat veszek föl, vagy egyáltalán fölveszek-e választhatókat, mi fér bele a kapacitásomba, és mi nem. Az első hét kicsit sok volt, rengeteg információ, beszélgetés a többiekkel, éreztem, ahogy tágul az agyam, mint az univerzum. Persze ha elég okos lennék, tudnám, hogy amit most mondtam, az mekkora baromság. Mindig van plusz olvasni való, a könyvtár is tele van hasznos könyvekkel, azt se tudom, hova kapjak, mit csináljak. Azért is jó volt ide kijönni, mert rájöttem, hogy mennyire nem tudok semmit. Hogy egy csomó ember van itt, akiknek több vagy más tapasztalatuk van, de közben van, akit meg pont az érdekel, hogy én mit csináltam óvodapedagógusként. Szóval most ez a legnehezebb, megküzdeni az angollal, kitalálni, hogy mit szeretnék, mi az, amit tudok is vállalni, és hogy osszam be az időmet úgy, hogy jól is érezzem magam közben. Gondolom, sokan szeretnétek ilyen problémát magatoknak, de ettől függetlenül azt gondolom, ezeknek a döntéseknek súlya van, és a jövőm a tét. Egyesek már konkrét tervekkel álltak elő a szakdogájukat illetően, én meg csak annyit tudok, hogy szeretnék egy sokkal jobbat írni, mint az első. Több téma is van a fejemben, de nem tudom, mi az, ami tényleg vonz, és főképp hogy miért. Nem mindegy, mert ugyan megeshet, hogy időközben változtatok, de azért jó lenne beletrafálni hamar egy témába, és kitartani mellette. Nagyon sok információ, inger ért, és tényleg szinte érzem, ahogy nyílik ki a világ meg leszek egyre informáltabb (azt nem merem mondani, hogy okosabb, mert hát erre nincs garancia, hehe). Egyelőre csak kapkodom a fejem. Lesz Kutatók Éjszakája, és részt fogok venni egy motion capture-ös kísérletben, nagyon várom. Unatkozni nem fogok, inkább az a kérdés, hogy fogom összeegyeztetni a sok tanulást meg a szabadidős dolgokat, ugyanis már most vannak ütközések, például az első friendship family-s összejövetelre egy kórusos meghallgatás miatt valószínűleg nem tudok elmenni, ami elég kínos, de a kórus most fontosabb.

Két kórusba is elmentem, az egyikről már tudtam, az egy nemzetközi, amatőr csapat, random összeverbuválódott egyetemistákból, ahova bárki mehet. Két kórusvezető csaj is van, még csak egy próbára mentem el, de lehet, hogy sokkal többre nem is fogok. Az emberek szimpik, a lányok meg lelkesek, de nem volt egy nagy kihívás, mivel az első dal a Fornsete Nyár kánon volt, amit mindenki ismer, aki valaha zenei általánosba járt vagy bármilyen kórusba, de talán az is, aki nem, de nem akartam fölényeskedni, hogy banyek, skacok, 10 évesen tanultam ezt meg, már mitől lenne nehéz? A próba eleje amúgy egész Csíkszerdás-Hangfürdős jelleget öltött, amikor az elsötétített szobában kellett tetszés szerinti hangokat kiadni. Majd azért még lehet, hogy elnézek, de ha felvesznek a másik kórusba, akkor azért nem valószínű. A másik kórusról tök véletlenül hallottam Molly-tól, aki mondta, hogy lesz egy meghallgatás. Azt megelőzően egy másikra mentünk, azt is tőle tudtam, de ott derült ki, hogy kb. mi voltunk az egyetlen külföldiek, amit nem is mertünk bevallani. Megpróbáltunk kitölteni egy papírt, amin minden finnül volt, majd egy adott pillanatban röhögve menekülőre fogtuk. A meghallgatásra semmit nem készültem, annyi volt, hogy egy általad választott dalt kellett elénekelni. Nekem nem volt egy épkézláb ötletem se, úgyhogy elénekeltem az egyik kedvenc népdalom, a Zöld erdőben, zöld mezőben sétállott egy páva kezdetűt. Össze ne keverjétek az ennél eggyel híresebb Zöld erdőben, zöld mezőben lakik egy madár stb. kezdetű népdallal, mert annak más a dallama, s minő meglepetés, a szövege is, de azt már ötezren feldolgozták, szól a kakasssssmmmáár, kakas smár, érted, szóval azt is nagyon szeretem, de az elsőben, amit választottam, lehet kevélyen meg kicsit dühösen odavágni, hogy Vásárhelyen nincsen olyan legény, sej, aki nekem kéne, és mint válogatósnak titulált, élete nagy részét egyedülállóként leélő nő, mindig is imádtam ezt a sort, meg hogy nem megy el a pávával, aki hívja útitársnak. Igaz, a második versszakban van egy jó adag szenvelgés valami galambjáról, akit régen nem látott, akiért fáj a gyönge szíve, de végül is nem baj, a szenvedéssel is kurvára tudok azonosulni. Ami a slusszpoén, hogy hárman voltak a meghallgatáson, és az egyik pasi magyarul köszönte meg a dalt, és hogy de rég hallott már magyar népdalt. A kórusvezető nő nem volt ott, viszont már Molly is mondta, hogy a nő magyar származású. Haha, mindenhol ott vagyunk. Kaptunk egy Sibelius kórusművet, hogy a következő próbára tanuljuk meg a szólamunkat, mert majd egy kvartettben fogjuk elénekelni. Végre kezdtem megszokni valahogy a finn nyelvet, felismerni pár szót, erre kapunk egy finn zeneszerzőtől egy kórusművet, ami nem fogjátok kitalálni, milyen nyelven van: svédül. Amúgy sem egy Bárdos Quodlibet-kánon, de így azzal együtt, hogy svédül van, komoly kihívást jelentett kisilabizálni. Egyszer már megtanultam egy dán kórusművet 14 évesen, mikor Dániában voltunk, ez sem jelenthet akkora problémát. Remélem, felvesznek, nem akarok unásig ismert dalokat énekelni, amiket 15-20 éve tanultam meg, ráadásul ez egy érettebb társaságnak tűnik, ahol talán vannak velem egykorúak vagy idősebbek. 

Voltam szórakozni is a napokban, kinéztem valami vicces nevű bandát, és elhívtam a csajokat, ketten végül el is jöttek. A banda remek volt, a helyen már voltam, de ismét felfedeztem, hogy talán ez az a bár, ami még leginkább emlékeztet az otthoni kedvenc helyek hangulatára, van benne egy enyhe Pótkulcs-Kisüzem-Kiadó-Gondozó hangulat, de persze nem pótolja egyiket se, ráadásul happy hours-ban is vagy 4 euró a sör, amiből otthon veszek vagy hármat. Kérésem majdnem teljesült, miszerint jó lenne, ha megtáncoltatna valaki, ugyanis valami finn kinézetű pasi felkért, de aztán pont vége is lett a számnak gyorsan, pedig pont kezdtünk belejönni. Szinte az egész kocsma táncolt, a srácok tudtak valamit. Febe összejött valami sápatag kinézetű, fura fazonnal, akiről később kiderült, hogy ÖREG (38), a lányok megítélése szerint, valamint hogy gyermeke is van. Hívtak, hogy menjek tovább, de ez a finn klubélet ezekkel a botrányos árakkal nem az én világom. Én örülnék egy 38 évesnek, feltéve ha nem ilyen mélaszájú, de végül is bárkinek örülök, aki nem úgy kezdi, hogy huszonéves, persze nem kéne ez alapján ítélnem, meg hát a 38 éves is lehet olyan szinten, mint egy 16 éves, ilyenekre is bőven láttam példát. Megtévesztő ez a kor-dolog, annyira nem jelent semmit, mégis úgy csinálunk, mintha jelentene, pedig teljesen mindegy, amíg nem 20-25 évnyi korkülönbségről van szó, addig kb. lényegtelen. Van egy dolog, ami itt még jobban működik bennem, pedig ennek otthon se voltam híján, ez pedig az empátia és az ítélkezéstől való mentesség. Itt valahogy még jobban kijönnek ezek a tulajdonságok, annyiféle kultúra és nézőpont találkozik, hogy ha szeretnél barátokat, el kell felejtened az ítélkezést, és kíváncsinak kell lenned a másikra. Egyik nap például összeismerkedtem egy indiai sráccal, aki ugye totál más kultúrából jött, de hárman röhögve beszéltünk egyszerre három nyelven, mindenki énekelt valami dalt a saját nyelvén, aztán meg leírt nekem egy receptet, mert mondtam, hogy imádom az indiai kaját. Azt mondta, nagyon jó hangom van, lehetnék énekes. Egyre gyanúsabb nekem, hogy lehet, hogy tényleg nincs szar hangom, mert mindig ezt mondják, de azért majd megvárom, mit mondanak a kórusban. A családom meg a barátaim ugyanis elég elfogultak, hehe, meg a pasik is hajlamosak szépeket mondani csak úgy, de azért lehet, hogy el kéne hinnem. Baromi érdekes amúgy ennyiféle emberrel beszélgetni, hogy kinek mit jelent a zene, honnan jött, mit tud stb. Nekem otthon is idővel egyre több nemzetközi barátom lett, sőt, egy idő után a legjobbak közé pont hogy külföldiek tartoztak, szinte már nagyobb számban, mint magyarok.

A honvágyam nem sokat változott, viszont annyira jó érzés még mindig képeslapokat kapni, és írni is! Kiválogatni, ki melyiknek örülne, megkérdezni a boltos nőt, hogy mit jelent az a kis versike a lapon, majd elfelejteni az egészet, kézzel írni, várni, hogy érkezik-e valami a postaládába. Szinte látom magam előtt Annát, ahogy a Mammutban áll a postán, meg amikor megveszi a hologramos lapot, amit még együtt néztünk ki a Pirex-ben, hogy milyen rohadt menő, mert változik rajta a nappal meg az éjszaka, ahogy forgatod. Lehet, az sem segít, hogy a háttérképem egy rövid ideig a MÁV-os, árnyékbúcsúzós kép volt, attól kiborultam inkább, mert nem szeretek a búcsúkra gondolni, aztán lecseréltem arra, ahol a Halászbástyánál ülünk karácsonykor a Helénával meg a Tibettel, de rájöttem, ez rohadtul nem segít a honvágyamon, lévén rajta van két kedves, szeretett barátom és még a Duna meg a Parlament is, úgyhogy ki kell találnom valami mást. Szeretek itt lenni, kihívás és küzdés meg rengeteg új élmény, de még benne vagyok ebben a fura skizofrén, köztes állapotban, amikor még látom azt, amit hátrahagytam, és még nem szoktam bele teljesen az itteni dolgokba. Simán írok Zsoltinak, hogy éhes vagyok, délután valamikor Wesselényi, utána meg eldöntjük? És simán meghatódom, amikor erre azt írja, hogy majdnem sírt, még ha ez nem is teljesen igaz, szóval hogy van, akinek hiányzom, és ez egyszerre jó meg rossz érzés is. Senki nem hívott fel az augusztusi szabadság alatt, hogy xy szülő balhézik, és mit mondjanak neki, nem rohanok a 11-es buszhoz, nem kínál senki pálinkával a kávézóban délután 4-kor, nem ülök bent este 6-7-ig melóban, nem jön reggel a macska, hogy éhen akar halni, nincs 30, pláne 35 fok és kánikula, és még órákig tudnám folytatni a sort. Csak remélni tudom, hogy mindaz, amit itt kapok, az majd kifizetődik valahogy, és hogy amit otthon hagytam, az most jól van úgy, ahogy van. Korábbi posztjaimban írtam egyfajta Buddha-attitűdről, persze kiderült, hogy kamu az egész, és nem tudok mindig Buddha lenni, mert néha mégis inkább a francba kívánok dolgokat, embereket, érzéseket, Buddha pedig bekaphatja. Azt hiszem, most ezzel zárom soraim, mert mindjárt elalszom, holnap meg elvileg ukulelézni meg piknikezni megyünk páran, ami szintén az otthoni időket juttatja eszembe. Leszámítva, hogy ez nem a Margitsziget, és cuki nyári ruha helyett vastag pulcsi és kiskabát lesz rajtam, hozzávetőlegesen 13 fokos csúcshőmérséklettel. Csók és könny, drágáim!