Imádott olvasóim!

Ígéretemhez hűen ismét jelentkezem. Amúgy nem nehéz hetente jelentkezni, főleg amikor mondjuk olvasnom kéne vagy házit írnom, akkor különösen jobban esik a blogírás, ugyebár.

Meglehetősen beindult az élet, eltelt a suli második hete is, elindult az összes óránk végre. Ez mondjuk azt is jelenti, hogy tonnányi olvasnivalónk van, és hétről hétre kell készülni a legtöbb óránkra. A péntek meg a hétfő elég laza, de a többi nap sűrű, van, amikor ebédelni sincs nagyon időnk, ami engem igen csak megvisel, ismert okok miatt (úgy mint ha nem eszem kb. 3 óránként, feszült és ingerült leszek, de legalábbis ötpercenként nyavalygok arról, milyen éhes vagyok). Van olyan tárgyunk, ami nagyon érdekes, de van olyan is,  ami ugyan érdekel, de mégis unalmas kicsit vagy sokkal okosabbnak kéne már eleve lennem hozzá, ilyen pl. a music & neuroscience, amit nincs is kedvem lefordítani, mert sokkal kevésbé hangzik menőn, mint angolul. Már akkor is örülök, ha felismerek bizonyos szavakat, úgy mint neuron, muhaha. Szerencsére vannak nálam okosabb csoporttársaim, meg majdnem minden órán van kiscsoportos munka, csoporttársakkal cikkek átbeszélése, ilyesmi. Ezt átvehetné a magyar oktatási rendszer is, nekem ebben pl. nem túl sok részem volt életem során, pedig nagyon hasznos. Mondjuk néha nem értjük, mi értelme van órán cikket olvasni, amikor azt otthon is lehet, de hát mindegy. Jól hangzik egy önéletrajzban, hogy ilyet is tanulok, de még nem tudom, hogy nem fogom-e leadni. Van olyan tárgyunk is, ami a zeneterápián belül használt technológiákkal foglalkozik, ez fájdalmasan korán kezdődik, cserébe viszont nagyon érdekel, mert semmit nem tudok a témáról, még egy nyomorult hangfelvételt se készítettem soha életemben (a mobiltelefon nem számít), valamint a tanár is egy egészen impozáns, helyes jelenség, ami csak plusz motiváció, haha. Nem egyszerű azonban átszoknom a tanulásra, lévén 6 éve nem jártam semmilyen felsőoktatási intézménybe, már nem is nagyon emlékszem, milyen ez. Az angollal meg csak külön megnehezítettem a dolgom. Mindenesetre igen csak bele kell ásnom magam egy csomó témába nyakig, ami azt jelenti, hogy az időm jelentős részét olvasással fogom tölteni. Nem kis kihívás elé állítottam magam, az már szent.

A jó hír, hogy felvettek a Cantinovum-ba, a kórusba, ahova jelentkeztem. A furcsa hír, hogy beraktak az alsó szopránba, amihez nem vagyok hozzászokva, lévén büszke altos voltam évekig mindenhol, amióta befejeztem az általános iskolát. Ellenben kiderült, hogy bírom a kétvonalas G-t is, ha muszáj, csak ne kelljen örökké tartanom. Meg énekelhetek alt 1-et is, ha nagyon nem bírom az adott részt. Több kórustársam is emlékeztet itthoni arcokra, pl. van egy srác, aki ha mosolyog, olyasmi, mint Murr, mindig megmelegszik a szívem, ha ránézek. Egy másik fiú meg a Greg-re emlékeztet, akiért emberileg nagyon odavoltam, amikor együtt dolgoztunk, de mindemellett nagyon helyesnek is tartottam. Van egy fickó, aki meg a Czinege Ádámra hajaz picit, akit szintén imádok. Többen vannak, akik vagy stílusban vagy kinézetben emlékeztetnek Magyarországon vagy a világ egyéb tájain élő szeretett személyekre, és ez kölcsönöz egyfajta otthonos érzést nekem. Meg az is, hogy a kórusvezetőnk, Rita néha magyarul beszél hozzám, vagy mond valami vicceset, hogy evribudi, és akkor elmagyarázza a kórusnak, hogy mi az a budi. 

Hétvégén volt egész napos próba, belecsaptunk a lecsóba. Borzasztóan élveztem az éneklést, amíg finn kórusműveket próbálok kisilabizálni, addig se gondolok nagyon életem problémáira, az tuti, hehe. Az egész napos éneklés után egy hajós bulira voltunk hivatalosak a kórussal a kikötőben. Nem voltunk sokan végül, de együtt karaokeztunk, mindenféle ismert és kevésbé ismert slágert énekeltünk fennhangon. Ha akarjátok tudni, milyen a Summer in the city finnül, szóljatok, mert felvettem videóra, és ha rossz kedvem van, ezt fogom megnézni. Molly felvette, ahogy a Toxicity-t üvöltöm az asztalt csapkodva. Az egészben az a vicces, hogy akkor még egy korty alkohol nem volt a szerezetemben, de szerintem sokan tudjátok, hogy józanul is épp elég hülye vagyok, nem kell innom ahhoz, hogy jól érezzem magam (de azért a biztonság kedvéért néha szoktam, haha). Amúgy azért kerestünk ilyen kemény számokat, mert ott volt az egyik kórustag két gyereke, és a 4 éves kislány heavy metált akart hallani, mert az apukájával azt szokott. Welcome to Finland, itt tényleg az anyatejjel (vagy az apukák által) szívják magukba a metált a gyerekek. A kislánynak tetszettek a dalok, de egyik se volt elég heavy metál neki. Rengeteget röhögtünk. Rita ajánlott valami vörösbort, amiből egy pohár volt annyi, mint otthon egy jóféle üveg, de utána amit ittunk, azt már nem tudom, ki fizette, mert nekünk nem kellett. A bor remek volt, hosszú ideje nem ittam ilyen jót. Rita mondta, hogy nincsenek magyar borok az Alko-ban, ami elég szomorú, de elmondta, miket érdemes venni, ha már vörösbort szeretnék. Bízom a szavában, elvégre egy helyről jövünk, és amit ajánlott a hajón, az tényleg nagyon finom volt. Ittunk Bailey's+brandy kombós rövidet is, az is roppantul ízlett. Rita belevaló nő, jól összetartja a kórust, kellően tud szigorú lenni, de ha buli van, akkor laza és csacsogós. A kórustagok 90%-a finn, rajtunk kívül nem is tudom, van-e más nemzetközi, de ha van is, már mindenki beszél finnül, hármunkat leszámítva, úgyhogy itt az ideje, hogy felturbózzam a finn tudásom. Volt a hajón szauna is, mert a finneknél tényleg mindenhol van szauna, és miután a múltkor már szó szerint levetkőztem a gátlásaimat, szinte probléma nélkül mentem kórustársakkal meg a kórusvezetőmmel meztelenül szaunázni. Külön volt persze nőknek meg férfiaknak, váltottuk egymást. Nagyon büszke vagyok magamra, mert bár nem nagyon tudok úszni, mégis háromszor bementem a tóba, ami már messze nem érte el a nyári kb. 18 fokos hőmérsékletet. Nagyjából 5-10 másodpercet lehetett benne tartózkodni, utána remegve-röhögve jöttem ki. Azt beszéltük Mollyval a hajón ücsörögve törülközőbe csavarva, hogy egy éve mennyire fogalmunk se volt még arról, hogy ide fogunk jönni, és mennyire megváltozott az életünk az elmúlt hetekben meg hogy mi hozott minket el idáig. Abban mindketten egyetértettünk, hogy az határozottan jól jött ki, hogy adott időben mindkettőnk élete elég szarul alakult, különben sosem jelentkezünk talán ide. Az estét végül egy bárban zártam egy idősebb kórustársammal, aki - bár ki akartam fizetni - meghívott egy elképesztően drága sörre. Amíg kiment mosdóba, megtalált valami bolond ürge, de szerencsére a fickó visszajött és kedvesen elküldte. Nagyon jót beszélgettünk, sajnos Finnország sem egy földi paradicsom, és itt is elég kretén politikusok kerültek a parlamentbe, akik vonják el az oktatásból a pénzt. Valószínűleg mindenhol ugyanaz a szar van, csak kicsit másképp. Még mindig azt gondolom, hogy itt azért jobb az életminőség, a levegő, és ugyan itt is omlik össze a rendszer meg a híresen jó oktatás, de még mindig mérföldekkel a magyarok előtt járnak. A fickó eléggé odáig volt tőlem, persze ez valószínűleg szól a hozzá képest fiatal életkoromnak, az alkoholnak, meg annak a ténynek, hogy a feleségével eléggé megromlott a kapcsolatuk. Akik azon aggódnak, hogy egy nálam jóval idősebb pasival fogom összeszűrni a levet, azoknak megnyugtatásul mondom, hogy nincs apakomplexusom meg nem is kifejezetten az esetem. Amúgy nagyon csípem a fazont, jó fej, értelmes és annak ellenére, hogy nem túl jó a házassága, vagyis szinte már nincs is szerinte, elismerően beszélt a feleségéről, hogy milyen okos és gyönyörű nő, ez tetszik benne. Sose értettem azokat az embereket, akik szapulják az aktuális vagy volt párjukat, és egy elismerő szót nem tudnak róla mondani. Ha azt gondolom, az aktuális vagy régi kedvesem egy totálisan szar ember, akkor az rólam is sokat elmond. Amikor valaki hónapokat, éveket töltött valakivel, aztán csak szidja a másikat, mert éppen dühös vagy csalódott, az mindig gyanús. Én nem tudok így leírni egy embert, akit éppen szeretek vagy valaha szerettem, pedig nekem elhihetitek, voltam már többször szomorú, mérges vagy csalódott, de a legtöbb esetben meg tudtam beszélni a másik féllel. Azért vagyunk itt, hogy szeressünk meg tanuljunk a kapcsolatainkból, semmi másért. Mondjuk van, amikor ez valami egészen nehézzé válik, olyankor feladat van.

Most mondjuk nem bírok sokat már ezen gondolkozni, mert felborult az alvásritmusom, és holnaptól valami elképesztő mennyiségű tanulni-és olvasnivalóm van, plusz a bevásárlást is halogatom napok óta, úgyhogy most kb. nincs is itthon kaja, ami tudjátok, hogy mekkora katasztrófa. Ma azonban a boltig nem volt kedvem kitenni a lábam, pedig bringával kb. 3 perc vagy annyi se, attól függ, melyikbe megyek. Még mindig fura azért itt lenni, pedig - atyaég - lassan 2 hónapja itt vagyok. Segít, hogy többekkel tartom neten a kapcsolatot, hogy néha Skypeolok, képeslapokat kapok meg tudom, hogy sokan drukkoltok, szerettek így távolról is. Nagyon át tudnak értékelődni kapcsolatok, otthoni dolgok pusztán attól, hogy itt vagyok. De amit nagyon szeretek most az életemben, hogy egy nyitott könyv, ami most íródik, és azon kívül, hogy mikor milyen órákra megyek be, semmit sem érzek monotonnak vagy kiszámíthatónak. Hogy bármi megtörténhet. El kellett jönnöm idáig, hogy ezt lássam, átérezzem, pedig otthon is át lehetne élni ezt az érzést. Hogy élni nem mindig könnyű és tejszínhabos csokitorta, de vannak csodálatos emberek, akik néha mégis megkönnyítik. Fogalmam sincs, hogy mi jöhet még, de állok elébe. Nagy ölelések, kedveskéim, nincs olyan nap, hogy ne jutnátok eszembe, szinte egyenként.