Mélyen tisztelt, hű Olvasóim!

Igyekszem minimum heti rendszerességgel jelentkezni, mesélni való ugyanis akad bőven. Az angol blogot sokkal kevésbé van kedvem írni, egyrészt a statisztika szerint alig olvassák, másrészt nem vagyok szerintem annyira jó belőle, hogy igazán élvezhető legyen, habár kaptam már arra is pozitív visszajelzéseket. 

Örömmel jelentem, hogy túléltem a suli első hetét, mindenféle hatások értek, de még nem akartam azonnal repjegyet venni, hogy inkább akkor mégse szeretném ezt. Sajnos csoportot kellett váltanunk a finn nyelvórák miatt, mert ütköztek a zeneterápiás órákkal, úgyhogy a szexi elftől érzékeny búcsút vettünk (e-mailben). Úgy néz ki, lehet járni a másikra, habár betelt, de nem vették annyira szigorúan. Most már ha fene fenét eszik, akkor is finnül fogok tanulni, senki nem állíthat meg. Az első órán az új tanárral két részre bomlott a csoport, és szerencsére abban a csoportban voltam, akik maradtak a teremben az első felében, és fülhallgatóval a fejükön dolgoztak. A fülhallgató azért kellett, mert a tanár azon keresztül mondott szavakat, nekünk meg alá kellett húzni, melyiket mondhatta a kettő közül. Például tuuli vagy tuli, takana vagy täkänä, ilyenek. Megkérdeztem a tanárt, hogy amiket nem mondott, azok is létező szavak-e, és azt mondta, igen. Kínomban nevettem. De egyébként meglepő érzékem van hozzá, mert a hallás utáni feladatokban egyetlen hibám se volt. Hiába, a finn-magyar nyelvrokonság meg a hasonló hangkészlet. Amúgy ne mondjátok el senkinek, de szerintem ez az elmélet egy nagy kamu. Ellenben rendkívül élvezem, habár a nyelvtanba még nem feledkeztünk bele. Az volt még a király, hogy vissza is tudtuk hallgatni, amiket mondtunk, és meghallhattuk a különbséget, ha nagyon másképp ejtettünk ki valamit, mint a tanár. Szerintem ez egy pompás nyelv, rettenetesen kretén szavakkal, de akkor is azt szerettem a legjobban hallgatni, ahogy Reetta beszélt az Iris-hez, olyan lágyan és kedvesen, mintha valami tündérmesét mondana neki. Iris-nek két évig voltam az óvónője, és nagyon a szívemhez nőtt. Sose felejtem el, milyen gyanúsan nézett, amikor a trambulinnál mondtam neki, hogy jövök Finnországba. Hogy meg fog majd lepődni, amikor jönnek látogatóba, és tényleg itt leszek.

Még nem kezdődött el minden óránk, de a többsége már igen. Nem lesz őrült sok tantárgyunk, de meglehetősen sok házi feladat, olvasni való meg beadandó lesz, hétről hétre. A legnagyobb kihívás az lesz, hogy nekem nem angol az anyanyelvem, és még nincs valami nagy gyakorlatom ebben az "academic writing"-ban. Tudom, mindenki azt mondja, hogy ah, ugyan, meg tudom csinálni, mi ez nekem, de még nem láttatok fejezetrészletet a kvalitatív kutatásmódszertan c. tantárgyunkból, aminek minden ötödik szavát ki kellene szótáraznom, hogy felfogjam a szöveg jelentését. Őszintén szólva nem emlékszem főiskolás éveimre már, hogy nekünk volt-e ilyen tárgyunk, hogy hogyan írtam meg a szakdogát, csak arra emlékszem, hogy az első konzulensem egy idióta picsa volt, aki elvárta, hogy pszichológiai szintű szakdogát írjak, holott sose voltam pszichológus, ám lófaszt nem segített abban, hogy egy színvonalas szakdogát adjak ki a kezeim közül (esetleges kiskorú olvasóimtól ismételt elnézést, meg azoktól, akik nem szeretik a káromkodást, de sajnos ez elég szerves része a személyiségemnek, és akkor is az lesz, ha netán eljutok a doktoriig). Miatta csúsztam fél évet, de ott rohadjon meg az egész, nem bánom, mert a második konzulensem egy teljesen őrült, jó fej pacák volt, akinek semmi köze nem volt a fősulimhoz, a zeneterápiához viszont annál inkább. Sose voltam elégedett a szakdogámmal, most viszont itt a lehetőség, hogy írjak egy olyat, amit szívesen vállalok mások előtt. 

Ami nem könnyű, hogy nagyobb szabadsága van itt a diákoknak, mint otthon, és komolyan át kell gondolnom, mire szánom az órákon kívüli időt, mikor és hogy írom meg a házikat. Naponta kapunk több e-mailt is, és vagy 3 féle netes felület van, amit a tanárok használnak. A tárgyfelvételes felület olyasmi, mint otthon a Neptun, csak itt nincs az a hatalmas stressz, hogy lezárják, mert általában egész sokáig van tárgyfelvétel, és a személyes terveden is változtathatsz év közben. Nem csinálnak akkora faksznit abból, ha bejársz valamilyen órára, de még nem vetted fel, vagy később le is adhatod bármiféle következmény nélkül. Persze itt is van egy limit, de valamivel lazábbak. A legtöbb olvasnivaló fent van a netes rendszerekben vagy e-bookban a könyvtár oldalán, de azt még meg se néztem. Jegyzetelni sem feltétlen szükséges, ha nem akarsz, mert a diákat is felrakják óra után. Én mondjuk szeretek kézzel fogható könyvet olvasni ahelyett, hogy a képernyőt bámulom, és a jegyzetelés is hasznos, mert legalább beépül jobban az adott információ, ha már leírtam. Egyelőre próbálom magam kiismerni ezekben a rendszerekben, és nem stresszelni, ha két helyen kétféle különböző infót írnak egy adott óra helyszínéről és kezdési időpontjáról.

Azt is át kell gondolnom, milyen választható tárgyakat veszek föl, vagy egyáltalán fölveszek-e választhatókat, mi fér bele a kapacitásomba, és mi nem. Az első hét kicsit sok volt, rengeteg információ, beszélgetés a többiekkel, éreztem, ahogy tágul az agyam, mint az univerzum. Persze ha elég okos lennék, tudnám, hogy amit most mondtam, az mekkora baromság. Mindig van plusz olvasni való, a könyvtár is tele van hasznos könyvekkel, azt se tudom, hova kapjak, mit csináljak. Azért is jó volt ide kijönni, mert rájöttem, hogy mennyire nem tudok semmit. Hogy egy csomó ember van itt, akiknek több vagy más tapasztalatuk van, de közben van, akit meg pont az érdekel, hogy én mit csináltam óvodapedagógusként. Szóval most ez a legnehezebb, megküzdeni az angollal, kitalálni, hogy mit szeretnék, mi az, amit tudok is vállalni, és hogy osszam be az időmet úgy, hogy jól is érezzem magam közben. Gondolom, sokan szeretnétek ilyen problémát magatoknak, de ettől függetlenül azt gondolom, ezeknek a döntéseknek súlya van, és a jövőm a tét. Egyesek már konkrét tervekkel álltak elő a szakdogájukat illetően, én meg csak annyit tudok, hogy szeretnék egy sokkal jobbat írni, mint az első. Több téma is van a fejemben, de nem tudom, mi az, ami tényleg vonz, és főképp hogy miért. Nem mindegy, mert ugyan megeshet, hogy időközben változtatok, de azért jó lenne beletrafálni hamar egy témába, és kitartani mellette. Nagyon sok információ, inger ért, és tényleg szinte érzem, ahogy nyílik ki a világ meg leszek egyre informáltabb (azt nem merem mondani, hogy okosabb, mert hát erre nincs garancia, hehe). Egyelőre csak kapkodom a fejem. Lesz Kutatók Éjszakája, és részt fogok venni egy motion capture-ös kísérletben, nagyon várom. Unatkozni nem fogok, inkább az a kérdés, hogy fogom összeegyeztetni a sok tanulást meg a szabadidős dolgokat, ugyanis már most vannak ütközések, például az első friendship family-s összejövetelre egy kórusos meghallgatás miatt valószínűleg nem tudok elmenni, ami elég kínos, de a kórus most fontosabb.

Két kórusba is elmentem, az egyikről már tudtam, az egy nemzetközi, amatőr csapat, random összeverbuválódott egyetemistákból, ahova bárki mehet. Két kórusvezető csaj is van, még csak egy próbára mentem el, de lehet, hogy sokkal többre nem is fogok. Az emberek szimpik, a lányok meg lelkesek, de nem volt egy nagy kihívás, mivel az első dal a Fornsete Nyár kánon volt, amit mindenki ismer, aki valaha zenei általánosba járt vagy bármilyen kórusba, de talán az is, aki nem, de nem akartam fölényeskedni, hogy banyek, skacok, 10 évesen tanultam ezt meg, már mitől lenne nehéz? A próba eleje amúgy egész Csíkszerdás-Hangfürdős jelleget öltött, amikor az elsötétített szobában kellett tetszés szerinti hangokat kiadni. Majd azért még lehet, hogy elnézek, de ha felvesznek a másik kórusba, akkor azért nem valószínű. A másik kórusról tök véletlenül hallottam Molly-tól, aki mondta, hogy lesz egy meghallgatás. Azt megelőzően egy másikra mentünk, azt is tőle tudtam, de ott derült ki, hogy kb. mi voltunk az egyetlen külföldiek, amit nem is mertünk bevallani. Megpróbáltunk kitölteni egy papírt, amin minden finnül volt, majd egy adott pillanatban röhögve menekülőre fogtuk. A meghallgatásra semmit nem készültem, annyi volt, hogy egy általad választott dalt kellett elénekelni. Nekem nem volt egy épkézláb ötletem se, úgyhogy elénekeltem az egyik kedvenc népdalom, a Zöld erdőben, zöld mezőben sétállott egy páva kezdetűt. Össze ne keverjétek az ennél eggyel híresebb Zöld erdőben, zöld mezőben lakik egy madár stb. kezdetű népdallal, mert annak más a dallama, s minő meglepetés, a szövege is, de azt már ötezren feldolgozták, szól a kakasssssmmmáár, kakas smár, érted, szóval azt is nagyon szeretem, de az elsőben, amit választottam, lehet kevélyen meg kicsit dühösen odavágni, hogy Vásárhelyen nincsen olyan legény, sej, aki nekem kéne, és mint válogatósnak titulált, élete nagy részét egyedülállóként leélő nő, mindig is imádtam ezt a sort, meg hogy nem megy el a pávával, aki hívja útitársnak. Igaz, a második versszakban van egy jó adag szenvelgés valami galambjáról, akit régen nem látott, akiért fáj a gyönge szíve, de végül is nem baj, a szenvedéssel is kurvára tudok azonosulni. Ami a slusszpoén, hogy hárman voltak a meghallgatáson, és az egyik pasi magyarul köszönte meg a dalt, és hogy de rég hallott már magyar népdalt. A kórusvezető nő nem volt ott, viszont már Molly is mondta, hogy a nő magyar származású. Haha, mindenhol ott vagyunk. Kaptunk egy Sibelius kórusművet, hogy a következő próbára tanuljuk meg a szólamunkat, mert majd egy kvartettben fogjuk elénekelni. Végre kezdtem megszokni valahogy a finn nyelvet, felismerni pár szót, erre kapunk egy finn zeneszerzőtől egy kórusművet, ami nem fogjátok kitalálni, milyen nyelven van: svédül. Amúgy sem egy Bárdos Quodlibet-kánon, de így azzal együtt, hogy svédül van, komoly kihívást jelentett kisilabizálni. Egyszer már megtanultam egy dán kórusművet 14 évesen, mikor Dániában voltunk, ez sem jelenthet akkora problémát. Remélem, felvesznek, nem akarok unásig ismert dalokat énekelni, amiket 15-20 éve tanultam meg, ráadásul ez egy érettebb társaságnak tűnik, ahol talán vannak velem egykorúak vagy idősebbek. 

Voltam szórakozni is a napokban, kinéztem valami vicces nevű bandát, és elhívtam a csajokat, ketten végül el is jöttek. A banda remek volt, a helyen már voltam, de ismét felfedeztem, hogy talán ez az a bár, ami még leginkább emlékeztet az otthoni kedvenc helyek hangulatára, van benne egy enyhe Pótkulcs-Kisüzem-Kiadó-Gondozó hangulat, de persze nem pótolja egyiket se, ráadásul happy hours-ban is vagy 4 euró a sör, amiből otthon veszek vagy hármat. Kérésem majdnem teljesült, miszerint jó lenne, ha megtáncoltatna valaki, ugyanis valami finn kinézetű pasi felkért, de aztán pont vége is lett a számnak gyorsan, pedig pont kezdtünk belejönni. Szinte az egész kocsma táncolt, a srácok tudtak valamit. Febe összejött valami sápatag kinézetű, fura fazonnal, akiről később kiderült, hogy ÖREG (38), a lányok megítélése szerint, valamint hogy gyermeke is van. Hívtak, hogy menjek tovább, de ez a finn klubélet ezekkel a botrányos árakkal nem az én világom. Én örülnék egy 38 évesnek, feltéve ha nem ilyen mélaszájú, de végül is bárkinek örülök, aki nem úgy kezdi, hogy huszonéves, persze nem kéne ez alapján ítélnem, meg hát a 38 éves is lehet olyan szinten, mint egy 16 éves, ilyenekre is bőven láttam példát. Megtévesztő ez a kor-dolog, annyira nem jelent semmit, mégis úgy csinálunk, mintha jelentene, pedig teljesen mindegy, amíg nem 20-25 évnyi korkülönbségről van szó, addig kb. lényegtelen. Van egy dolog, ami itt még jobban működik bennem, pedig ennek otthon se voltam híján, ez pedig az empátia és az ítélkezéstől való mentesség. Itt valahogy még jobban kijönnek ezek a tulajdonságok, annyiféle kultúra és nézőpont találkozik, hogy ha szeretnél barátokat, el kell felejtened az ítélkezést, és kíváncsinak kell lenned a másikra. Egyik nap például összeismerkedtem egy indiai sráccal, aki ugye totál más kultúrából jött, de hárman röhögve beszéltünk egyszerre három nyelven, mindenki énekelt valami dalt a saját nyelvén, aztán meg leírt nekem egy receptet, mert mondtam, hogy imádom az indiai kaját. Azt mondta, nagyon jó hangom van, lehetnék énekes. Egyre gyanúsabb nekem, hogy lehet, hogy tényleg nincs szar hangom, mert mindig ezt mondják, de azért majd megvárom, mit mondanak a kórusban. A családom meg a barátaim ugyanis elég elfogultak, hehe, meg a pasik is hajlamosak szépeket mondani csak úgy, de azért lehet, hogy el kéne hinnem. Baromi érdekes amúgy ennyiféle emberrel beszélgetni, hogy kinek mit jelent a zene, honnan jött, mit tud stb. Nekem otthon is idővel egyre több nemzetközi barátom lett, sőt, egy idő után a legjobbak közé pont hogy külföldiek tartoztak, szinte már nagyobb számban, mint magyarok.

A honvágyam nem sokat változott, viszont annyira jó érzés még mindig képeslapokat kapni, és írni is! Kiválogatni, ki melyiknek örülne, megkérdezni a boltos nőt, hogy mit jelent az a kis versike a lapon, majd elfelejteni az egészet, kézzel írni, várni, hogy érkezik-e valami a postaládába. Szinte látom magam előtt Annát, ahogy a Mammutban áll a postán, meg amikor megveszi a hologramos lapot, amit még együtt néztünk ki a Pirex-ben, hogy milyen rohadt menő, mert változik rajta a nappal meg az éjszaka, ahogy forgatod. Lehet, az sem segít, hogy a háttérképem egy rövid ideig a MÁV-os, árnyékbúcsúzós kép volt, attól kiborultam inkább, mert nem szeretek a búcsúkra gondolni, aztán lecseréltem arra, ahol a Halászbástyánál ülünk karácsonykor a Helénával meg a Tibettel, de rájöttem, ez rohadtul nem segít a honvágyamon, lévén rajta van két kedves, szeretett barátom és még a Duna meg a Parlament is, úgyhogy ki kell találnom valami mást. Szeretek itt lenni, kihívás és küzdés meg rengeteg új élmény, de még benne vagyok ebben a fura skizofrén, köztes állapotban, amikor még látom azt, amit hátrahagytam, és még nem szoktam bele teljesen az itteni dolgokba. Simán írok Zsoltinak, hogy éhes vagyok, délután valamikor Wesselényi, utána meg eldöntjük? És simán meghatódom, amikor erre azt írja, hogy majdnem sírt, még ha ez nem is teljesen igaz, szóval hogy van, akinek hiányzom, és ez egyszerre jó meg rossz érzés is. Senki nem hívott fel az augusztusi szabadság alatt, hogy xy szülő balhézik, és mit mondjanak neki, nem rohanok a 11-es buszhoz, nem kínál senki pálinkával a kávézóban délután 4-kor, nem ülök bent este 6-7-ig melóban, nem jön reggel a macska, hogy éhen akar halni, nincs 30, pláne 35 fok és kánikula, és még órákig tudnám folytatni a sort. Csak remélni tudom, hogy mindaz, amit itt kapok, az majd kifizetődik valahogy, és hogy amit otthon hagytam, az most jól van úgy, ahogy van. Korábbi posztjaimban írtam egyfajta Buddha-attitűdről, persze kiderült, hogy kamu az egész, és nem tudok mindig Buddha lenni, mert néha mégis inkább a francba kívánok dolgokat, embereket, érzéseket, Buddha pedig bekaphatja. Azt hiszem, most ezzel zárom soraim, mert mindjárt elalszom, holnap meg elvileg ukulelézni meg piknikezni megyünk páran, ami szintén az otthoni időket juttatja eszembe. Leszámítva, hogy ez nem a Margitsziget, és cuki nyári ruha helyett vastag pulcsi és kiskabát lesz rajtam, hozzávetőlegesen 13 fokos csúcshőmérséklettel. Csók és könny, drágáim!