Hupsz, arról el is felejtettem írni, hogy találkoztam a friendship family-ből az anyukával, aki elég lazának és jó fejnek tűnik, totál nem illik bele a finn sztereotípiákba ő se. Mesélt a magánéletéről, a válásáról, együtt ebédeltünk meg ettünk finom tortaszeletet egy kávézóban. Megkérdezte, van-e barátom vagy barátnőm, ami itt teljesen természetes, mert eléggé egyenlőségre törekednek a finnek. Itt sokkal kisebb a homofóbia, és azt is üdítő volt olvasni az egyik cikkben, amit a suliban kellett átnézni, hogy írtak transznemű zeneterapeutákról valami kutatásban. Elvégre miért csinálunk még mindig úgy a 21. században, mintha nem lennének melegek, biszexek, transzneműek vagy egyáltalán, bárki, aki nem illik bele a 2-3 gyerekes, dolgozó, házas, templomba járó konvencióba? Szóval Elina jó fej, egész sokat beszél, szeret ő is új embereket megismerni, és van egy 5 éves kisfia. Apukával jóban vannak, és most alakul egy új kapcsolata is. A kisfiúval még nem találkoztam, mert most épp apukájánál van, de nemsokára ezt is összehozzuk. Fogunk együtt főzni tradicionális finn meg magyar kajákat, meg még ki tudja, miféle érdekes programokra megyünk majd. Lusta Dick-nek (bocsi, te mondtad :) ) meg fogom kérdezni a juustoleipä-t, hátha sikerül eredeti, házi alapanyagokból megcsinálni. Tegnap realizáltam a hajón, hogy azért tud hiányozni ez az óvodás korosztály, a maga őszinteségével meg a rendkívül gyorsan fejlődő tudásukkal, a hatalmas beszólásaikkal. Remélem, jól fogunk szórakozni annak ellenére is, hogy nem beszélem nagyon a nyelvet.

Voltam egy nemzetközi vacsin, ahova picit később érkeztem, a terem tele volt emberekkel, és a kaja nagy részét már megették, mire odamentem, úgyhogy eléggé örültek, mikor leraktam egy nagy adag rakott krumplit nekik. Amikor a hozzávalókat vettem, akkor jöttem rá, mennyire hiányzik a hazám, mert itt nem lehet normális, jó kolbászt venni jó áron, valamint a tejföl, mint olyan sem létezik, legalábbis nem olyan ízben, mint otthon. Chorizo-t vettem végül meg egy tejfölhöz egészen hasonlító terméket, és az otthonihoz hasonló ízvilágot sikerült elérnem. Ezek még kimaradtak a heti élménybeszámolóból. Csókok!

Imádott olvasóim!

Ígéretemhez hűen ismét jelentkezem. Amúgy nem nehéz hetente jelentkezni, főleg amikor mondjuk olvasnom kéne vagy házit írnom, akkor különösen jobban esik a blogírás, ugyebár.

Meglehetősen beindult az élet, eltelt a suli második hete is, elindult az összes óránk végre. Ez mondjuk azt is jelenti, hogy tonnányi olvasnivalónk van, és hétről hétre kell készülni a legtöbb óránkra. A péntek meg a hétfő elég laza, de a többi nap sűrű, van, amikor ebédelni sincs nagyon időnk, ami engem igen csak megvisel, ismert okok miatt (úgy mint ha nem eszem kb. 3 óránként, feszült és ingerült leszek, de legalábbis ötpercenként nyavalygok arról, milyen éhes vagyok). Van olyan tárgyunk, ami nagyon érdekes, de van olyan is,  ami ugyan érdekel, de mégis unalmas kicsit vagy sokkal okosabbnak kéne már eleve lennem hozzá, ilyen pl. a music & neuroscience, amit nincs is kedvem lefordítani, mert sokkal kevésbé hangzik menőn, mint angolul. Már akkor is örülök, ha felismerek bizonyos szavakat, úgy mint neuron, muhaha. Szerencsére vannak nálam okosabb csoporttársaim, meg majdnem minden órán van kiscsoportos munka, csoporttársakkal cikkek átbeszélése, ilyesmi. Ezt átvehetné a magyar oktatási rendszer is, nekem ebben pl. nem túl sok részem volt életem során, pedig nagyon hasznos. Mondjuk néha nem értjük, mi értelme van órán cikket olvasni, amikor azt otthon is lehet, de hát mindegy. Jól hangzik egy önéletrajzban, hogy ilyet is tanulok, de még nem tudom, hogy nem fogom-e leadni. Van olyan tárgyunk is, ami a zeneterápián belül használt technológiákkal foglalkozik, ez fájdalmasan korán kezdődik, cserébe viszont nagyon érdekel, mert semmit nem tudok a témáról, még egy nyomorult hangfelvételt se készítettem soha életemben (a mobiltelefon nem számít), valamint a tanár is egy egészen impozáns, helyes jelenség, ami csak plusz motiváció, haha. Nem egyszerű azonban átszoknom a tanulásra, lévén 6 éve nem jártam semmilyen felsőoktatási intézménybe, már nem is nagyon emlékszem, milyen ez. Az angollal meg csak külön megnehezítettem a dolgom. Mindenesetre igen csak bele kell ásnom magam egy csomó témába nyakig, ami azt jelenti, hogy az időm jelentős részét olvasással fogom tölteni. Nem kis kihívás elé állítottam magam, az már szent.

A jó hír, hogy felvettek a Cantinovum-ba, a kórusba, ahova jelentkeztem. A furcsa hír, hogy beraktak az alsó szopránba, amihez nem vagyok hozzászokva, lévén büszke altos voltam évekig mindenhol, amióta befejeztem az általános iskolát. Ellenben kiderült, hogy bírom a kétvonalas G-t is, ha muszáj, csak ne kelljen örökké tartanom. Meg énekelhetek alt 1-et is, ha nagyon nem bírom az adott részt. Több kórustársam is emlékeztet itthoni arcokra, pl. van egy srác, aki ha mosolyog, olyasmi, mint Murr, mindig megmelegszik a szívem, ha ránézek. Egy másik fiú meg a Greg-re emlékeztet, akiért emberileg nagyon odavoltam, amikor együtt dolgoztunk, de mindemellett nagyon helyesnek is tartottam. Van egy fickó, aki meg a Czinege Ádámra hajaz picit, akit szintén imádok. Többen vannak, akik vagy stílusban vagy kinézetben emlékeztetnek Magyarországon vagy a világ egyéb tájain élő szeretett személyekre, és ez kölcsönöz egyfajta otthonos érzést nekem. Meg az is, hogy a kórusvezetőnk, Rita néha magyarul beszél hozzám, vagy mond valami vicceset, hogy evribudi, és akkor elmagyarázza a kórusnak, hogy mi az a budi. 

Hétvégén volt egész napos próba, belecsaptunk a lecsóba. Borzasztóan élveztem az éneklést, amíg finn kórusműveket próbálok kisilabizálni, addig se gondolok nagyon életem problémáira, az tuti, hehe. Az egész napos éneklés után egy hajós bulira voltunk hivatalosak a kórussal a kikötőben. Nem voltunk sokan végül, de együtt karaokeztunk, mindenféle ismert és kevésbé ismert slágert énekeltünk fennhangon. Ha akarjátok tudni, milyen a Summer in the city finnül, szóljatok, mert felvettem videóra, és ha rossz kedvem van, ezt fogom megnézni. Molly felvette, ahogy a Toxicity-t üvöltöm az asztalt csapkodva. Az egészben az a vicces, hogy akkor még egy korty alkohol nem volt a szerezetemben, de szerintem sokan tudjátok, hogy józanul is épp elég hülye vagyok, nem kell innom ahhoz, hogy jól érezzem magam (de azért a biztonság kedvéért néha szoktam, haha). Amúgy azért kerestünk ilyen kemény számokat, mert ott volt az egyik kórustag két gyereke, és a 4 éves kislány heavy metált akart hallani, mert az apukájával azt szokott. Welcome to Finland, itt tényleg az anyatejjel (vagy az apukák által) szívják magukba a metált a gyerekek. A kislánynak tetszettek a dalok, de egyik se volt elég heavy metál neki. Rengeteget röhögtünk. Rita ajánlott valami vörösbort, amiből egy pohár volt annyi, mint otthon egy jóféle üveg, de utána amit ittunk, azt már nem tudom, ki fizette, mert nekünk nem kellett. A bor remek volt, hosszú ideje nem ittam ilyen jót. Rita mondta, hogy nincsenek magyar borok az Alko-ban, ami elég szomorú, de elmondta, miket érdemes venni, ha már vörösbort szeretnék. Bízom a szavában, elvégre egy helyről jövünk, és amit ajánlott a hajón, az tényleg nagyon finom volt. Ittunk Bailey's+brandy kombós rövidet is, az is roppantul ízlett. Rita belevaló nő, jól összetartja a kórust, kellően tud szigorú lenni, de ha buli van, akkor laza és csacsogós. A kórustagok 90%-a finn, rajtunk kívül nem is tudom, van-e más nemzetközi, de ha van is, már mindenki beszél finnül, hármunkat leszámítva, úgyhogy itt az ideje, hogy felturbózzam a finn tudásom. Volt a hajón szauna is, mert a finneknél tényleg mindenhol van szauna, és miután a múltkor már szó szerint levetkőztem a gátlásaimat, szinte probléma nélkül mentem kórustársakkal meg a kórusvezetőmmel meztelenül szaunázni. Külön volt persze nőknek meg férfiaknak, váltottuk egymást. Nagyon büszke vagyok magamra, mert bár nem nagyon tudok úszni, mégis háromszor bementem a tóba, ami már messze nem érte el a nyári kb. 18 fokos hőmérsékletet. Nagyjából 5-10 másodpercet lehetett benne tartózkodni, utána remegve-röhögve jöttem ki. Azt beszéltük Mollyval a hajón ücsörögve törülközőbe csavarva, hogy egy éve mennyire fogalmunk se volt még arról, hogy ide fogunk jönni, és mennyire megváltozott az életünk az elmúlt hetekben meg hogy mi hozott minket el idáig. Abban mindketten egyetértettünk, hogy az határozottan jól jött ki, hogy adott időben mindkettőnk élete elég szarul alakult, különben sosem jelentkezünk talán ide. Az estét végül egy bárban zártam egy idősebb kórustársammal, aki - bár ki akartam fizetni - meghívott egy elképesztően drága sörre. Amíg kiment mosdóba, megtalált valami bolond ürge, de szerencsére a fickó visszajött és kedvesen elküldte. Nagyon jót beszélgettünk, sajnos Finnország sem egy földi paradicsom, és itt is elég kretén politikusok kerültek a parlamentbe, akik vonják el az oktatásból a pénzt. Valószínűleg mindenhol ugyanaz a szar van, csak kicsit másképp. Még mindig azt gondolom, hogy itt azért jobb az életminőség, a levegő, és ugyan itt is omlik össze a rendszer meg a híresen jó oktatás, de még mindig mérföldekkel a magyarok előtt járnak. A fickó eléggé odáig volt tőlem, persze ez valószínűleg szól a hozzá képest fiatal életkoromnak, az alkoholnak, meg annak a ténynek, hogy a feleségével eléggé megromlott a kapcsolatuk. Akik azon aggódnak, hogy egy nálam jóval idősebb pasival fogom összeszűrni a levet, azoknak megnyugtatásul mondom, hogy nincs apakomplexusom meg nem is kifejezetten az esetem. Amúgy nagyon csípem a fazont, jó fej, értelmes és annak ellenére, hogy nem túl jó a házassága, vagyis szinte már nincs is szerinte, elismerően beszélt a feleségéről, hogy milyen okos és gyönyörű nő, ez tetszik benne. Sose értettem azokat az embereket, akik szapulják az aktuális vagy volt párjukat, és egy elismerő szót nem tudnak róla mondani. Ha azt gondolom, az aktuális vagy régi kedvesem egy totálisan szar ember, akkor az rólam is sokat elmond. Amikor valaki hónapokat, éveket töltött valakivel, aztán csak szidja a másikat, mert éppen dühös vagy csalódott, az mindig gyanús. Én nem tudok így leírni egy embert, akit éppen szeretek vagy valaha szerettem, pedig nekem elhihetitek, voltam már többször szomorú, mérges vagy csalódott, de a legtöbb esetben meg tudtam beszélni a másik féllel. Azért vagyunk itt, hogy szeressünk meg tanuljunk a kapcsolatainkból, semmi másért. Mondjuk van, amikor ez valami egészen nehézzé válik, olyankor feladat van.

Most mondjuk nem bírok sokat már ezen gondolkozni, mert felborult az alvásritmusom, és holnaptól valami elképesztő mennyiségű tanulni-és olvasnivalóm van, plusz a bevásárlást is halogatom napok óta, úgyhogy most kb. nincs is itthon kaja, ami tudjátok, hogy mekkora katasztrófa. Ma azonban a boltig nem volt kedvem kitenni a lábam, pedig bringával kb. 3 perc vagy annyi se, attól függ, melyikbe megyek. Még mindig fura azért itt lenni, pedig - atyaég - lassan 2 hónapja itt vagyok. Segít, hogy többekkel tartom neten a kapcsolatot, hogy néha Skypeolok, képeslapokat kapok meg tudom, hogy sokan drukkoltok, szerettek így távolról is. Nagyon át tudnak értékelődni kapcsolatok, otthoni dolgok pusztán attól, hogy itt vagyok. De amit nagyon szeretek most az életemben, hogy egy nyitott könyv, ami most íródik, és azon kívül, hogy mikor milyen órákra megyek be, semmit sem érzek monotonnak vagy kiszámíthatónak. Hogy bármi megtörténhet. El kellett jönnöm idáig, hogy ezt lássam, átérezzem, pedig otthon is át lehetne élni ezt az érzést. Hogy élni nem mindig könnyű és tejszínhabos csokitorta, de vannak csodálatos emberek, akik néha mégis megkönnyítik. Fogalmam sincs, hogy mi jöhet még, de állok elébe. Nagy ölelések, kedveskéim, nincs olyan nap, hogy ne jutnátok eszembe, szinte egyenként.

Mélyen tisztelt, hű Olvasóim!

Igyekszem minimum heti rendszerességgel jelentkezni, mesélni való ugyanis akad bőven. Az angol blogot sokkal kevésbé van kedvem írni, egyrészt a statisztika szerint alig olvassák, másrészt nem vagyok szerintem annyira jó belőle, hogy igazán élvezhető legyen, habár kaptam már arra is pozitív visszajelzéseket. 

Örömmel jelentem, hogy túléltem a suli első hetét, mindenféle hatások értek, de még nem akartam azonnal repjegyet venni, hogy inkább akkor mégse szeretném ezt. Sajnos csoportot kellett váltanunk a finn nyelvórák miatt, mert ütköztek a zeneterápiás órákkal, úgyhogy a szexi elftől érzékeny búcsút vettünk (e-mailben). Úgy néz ki, lehet járni a másikra, habár betelt, de nem vették annyira szigorúan. Most már ha fene fenét eszik, akkor is finnül fogok tanulni, senki nem állíthat meg. Az első órán az új tanárral két részre bomlott a csoport, és szerencsére abban a csoportban voltam, akik maradtak a teremben az első felében, és fülhallgatóval a fejükön dolgoztak. A fülhallgató azért kellett, mert a tanár azon keresztül mondott szavakat, nekünk meg alá kellett húzni, melyiket mondhatta a kettő közül. Például tuuli vagy tuli, takana vagy täkänä, ilyenek. Megkérdeztem a tanárt, hogy amiket nem mondott, azok is létező szavak-e, és azt mondta, igen. Kínomban nevettem. De egyébként meglepő érzékem van hozzá, mert a hallás utáni feladatokban egyetlen hibám se volt. Hiába, a finn-magyar nyelvrokonság meg a hasonló hangkészlet. Amúgy ne mondjátok el senkinek, de szerintem ez az elmélet egy nagy kamu. Ellenben rendkívül élvezem, habár a nyelvtanba még nem feledkeztünk bele. Az volt még a király, hogy vissza is tudtuk hallgatni, amiket mondtunk, és meghallhattuk a különbséget, ha nagyon másképp ejtettünk ki valamit, mint a tanár. Szerintem ez egy pompás nyelv, rettenetesen kretén szavakkal, de akkor is azt szerettem a legjobban hallgatni, ahogy Reetta beszélt az Iris-hez, olyan lágyan és kedvesen, mintha valami tündérmesét mondana neki. Iris-nek két évig voltam az óvónője, és nagyon a szívemhez nőtt. Sose felejtem el, milyen gyanúsan nézett, amikor a trambulinnál mondtam neki, hogy jövök Finnországba. Hogy meg fog majd lepődni, amikor jönnek látogatóba, és tényleg itt leszek.

Még nem kezdődött el minden óránk, de a többsége már igen. Nem lesz őrült sok tantárgyunk, de meglehetősen sok házi feladat, olvasni való meg beadandó lesz, hétről hétre. A legnagyobb kihívás az lesz, hogy nekem nem angol az anyanyelvem, és még nincs valami nagy gyakorlatom ebben az "academic writing"-ban. Tudom, mindenki azt mondja, hogy ah, ugyan, meg tudom csinálni, mi ez nekem, de még nem láttatok fejezetrészletet a kvalitatív kutatásmódszertan c. tantárgyunkból, aminek minden ötödik szavát ki kellene szótáraznom, hogy felfogjam a szöveg jelentését. Őszintén szólva nem emlékszem főiskolás éveimre már, hogy nekünk volt-e ilyen tárgyunk, hogy hogyan írtam meg a szakdogát, csak arra emlékszem, hogy az első konzulensem egy idióta picsa volt, aki elvárta, hogy pszichológiai szintű szakdogát írjak, holott sose voltam pszichológus, ám lófaszt nem segített abban, hogy egy színvonalas szakdogát adjak ki a kezeim közül (esetleges kiskorú olvasóimtól ismételt elnézést, meg azoktól, akik nem szeretik a káromkodást, de sajnos ez elég szerves része a személyiségemnek, és akkor is az lesz, ha netán eljutok a doktoriig). Miatta csúsztam fél évet, de ott rohadjon meg az egész, nem bánom, mert a második konzulensem egy teljesen őrült, jó fej pacák volt, akinek semmi köze nem volt a fősulimhoz, a zeneterápiához viszont annál inkább. Sose voltam elégedett a szakdogámmal, most viszont itt a lehetőség, hogy írjak egy olyat, amit szívesen vállalok mások előtt. 

Ami nem könnyű, hogy nagyobb szabadsága van itt a diákoknak, mint otthon, és komolyan át kell gondolnom, mire szánom az órákon kívüli időt, mikor és hogy írom meg a házikat. Naponta kapunk több e-mailt is, és vagy 3 féle netes felület van, amit a tanárok használnak. A tárgyfelvételes felület olyasmi, mint otthon a Neptun, csak itt nincs az a hatalmas stressz, hogy lezárják, mert általában egész sokáig van tárgyfelvétel, és a személyes terveden is változtathatsz év közben. Nem csinálnak akkora faksznit abból, ha bejársz valamilyen órára, de még nem vetted fel, vagy később le is adhatod bármiféle következmény nélkül. Persze itt is van egy limit, de valamivel lazábbak. A legtöbb olvasnivaló fent van a netes rendszerekben vagy e-bookban a könyvtár oldalán, de azt még meg se néztem. Jegyzetelni sem feltétlen szükséges, ha nem akarsz, mert a diákat is felrakják óra után. Én mondjuk szeretek kézzel fogható könyvet olvasni ahelyett, hogy a képernyőt bámulom, és a jegyzetelés is hasznos, mert legalább beépül jobban az adott információ, ha már leírtam. Egyelőre próbálom magam kiismerni ezekben a rendszerekben, és nem stresszelni, ha két helyen kétféle különböző infót írnak egy adott óra helyszínéről és kezdési időpontjáról.

Azt is át kell gondolnom, milyen választható tárgyakat veszek föl, vagy egyáltalán fölveszek-e választhatókat, mi fér bele a kapacitásomba, és mi nem. Az első hét kicsit sok volt, rengeteg információ, beszélgetés a többiekkel, éreztem, ahogy tágul az agyam, mint az univerzum. Persze ha elég okos lennék, tudnám, hogy amit most mondtam, az mekkora baromság. Mindig van plusz olvasni való, a könyvtár is tele van hasznos könyvekkel, azt se tudom, hova kapjak, mit csináljak. Azért is jó volt ide kijönni, mert rájöttem, hogy mennyire nem tudok semmit. Hogy egy csomó ember van itt, akiknek több vagy más tapasztalatuk van, de közben van, akit meg pont az érdekel, hogy én mit csináltam óvodapedagógusként. Szóval most ez a legnehezebb, megküzdeni az angollal, kitalálni, hogy mit szeretnék, mi az, amit tudok is vállalni, és hogy osszam be az időmet úgy, hogy jól is érezzem magam közben. Gondolom, sokan szeretnétek ilyen problémát magatoknak, de ettől függetlenül azt gondolom, ezeknek a döntéseknek súlya van, és a jövőm a tét. Egyesek már konkrét tervekkel álltak elő a szakdogájukat illetően, én meg csak annyit tudok, hogy szeretnék egy sokkal jobbat írni, mint az első. Több téma is van a fejemben, de nem tudom, mi az, ami tényleg vonz, és főképp hogy miért. Nem mindegy, mert ugyan megeshet, hogy időközben változtatok, de azért jó lenne beletrafálni hamar egy témába, és kitartani mellette. Nagyon sok információ, inger ért, és tényleg szinte érzem, ahogy nyílik ki a világ meg leszek egyre informáltabb (azt nem merem mondani, hogy okosabb, mert hát erre nincs garancia, hehe). Egyelőre csak kapkodom a fejem. Lesz Kutatók Éjszakája, és részt fogok venni egy motion capture-ös kísérletben, nagyon várom. Unatkozni nem fogok, inkább az a kérdés, hogy fogom összeegyeztetni a sok tanulást meg a szabadidős dolgokat, ugyanis már most vannak ütközések, például az első friendship family-s összejövetelre egy kórusos meghallgatás miatt valószínűleg nem tudok elmenni, ami elég kínos, de a kórus most fontosabb.

Két kórusba is elmentem, az egyikről már tudtam, az egy nemzetközi, amatőr csapat, random összeverbuválódott egyetemistákból, ahova bárki mehet. Két kórusvezető csaj is van, még csak egy próbára mentem el, de lehet, hogy sokkal többre nem is fogok. Az emberek szimpik, a lányok meg lelkesek, de nem volt egy nagy kihívás, mivel az első dal a Fornsete Nyár kánon volt, amit mindenki ismer, aki valaha zenei általánosba járt vagy bármilyen kórusba, de talán az is, aki nem, de nem akartam fölényeskedni, hogy banyek, skacok, 10 évesen tanultam ezt meg, már mitől lenne nehéz? A próba eleje amúgy egész Csíkszerdás-Hangfürdős jelleget öltött, amikor az elsötétített szobában kellett tetszés szerinti hangokat kiadni. Majd azért még lehet, hogy elnézek, de ha felvesznek a másik kórusba, akkor azért nem valószínű. A másik kórusról tök véletlenül hallottam Molly-tól, aki mondta, hogy lesz egy meghallgatás. Azt megelőzően egy másikra mentünk, azt is tőle tudtam, de ott derült ki, hogy kb. mi voltunk az egyetlen külföldiek, amit nem is mertünk bevallani. Megpróbáltunk kitölteni egy papírt, amin minden finnül volt, majd egy adott pillanatban röhögve menekülőre fogtuk. A meghallgatásra semmit nem készültem, annyi volt, hogy egy általad választott dalt kellett elénekelni. Nekem nem volt egy épkézláb ötletem se, úgyhogy elénekeltem az egyik kedvenc népdalom, a Zöld erdőben, zöld mezőben sétállott egy páva kezdetűt. Össze ne keverjétek az ennél eggyel híresebb Zöld erdőben, zöld mezőben lakik egy madár stb. kezdetű népdallal, mert annak más a dallama, s minő meglepetés, a szövege is, de azt már ötezren feldolgozták, szól a kakasssssmmmáár, kakas smár, érted, szóval azt is nagyon szeretem, de az elsőben, amit választottam, lehet kevélyen meg kicsit dühösen odavágni, hogy Vásárhelyen nincsen olyan legény, sej, aki nekem kéne, és mint válogatósnak titulált, élete nagy részét egyedülállóként leélő nő, mindig is imádtam ezt a sort, meg hogy nem megy el a pávával, aki hívja útitársnak. Igaz, a második versszakban van egy jó adag szenvelgés valami galambjáról, akit régen nem látott, akiért fáj a gyönge szíve, de végül is nem baj, a szenvedéssel is kurvára tudok azonosulni. Ami a slusszpoén, hogy hárman voltak a meghallgatáson, és az egyik pasi magyarul köszönte meg a dalt, és hogy de rég hallott már magyar népdalt. A kórusvezető nő nem volt ott, viszont már Molly is mondta, hogy a nő magyar származású. Haha, mindenhol ott vagyunk. Kaptunk egy Sibelius kórusművet, hogy a következő próbára tanuljuk meg a szólamunkat, mert majd egy kvartettben fogjuk elénekelni. Végre kezdtem megszokni valahogy a finn nyelvet, felismerni pár szót, erre kapunk egy finn zeneszerzőtől egy kórusművet, ami nem fogjátok kitalálni, milyen nyelven van: svédül. Amúgy sem egy Bárdos Quodlibet-kánon, de így azzal együtt, hogy svédül van, komoly kihívást jelentett kisilabizálni. Egyszer már megtanultam egy dán kórusművet 14 évesen, mikor Dániában voltunk, ez sem jelenthet akkora problémát. Remélem, felvesznek, nem akarok unásig ismert dalokat énekelni, amiket 15-20 éve tanultam meg, ráadásul ez egy érettebb társaságnak tűnik, ahol talán vannak velem egykorúak vagy idősebbek. 

Voltam szórakozni is a napokban, kinéztem valami vicces nevű bandát, és elhívtam a csajokat, ketten végül el is jöttek. A banda remek volt, a helyen már voltam, de ismét felfedeztem, hogy talán ez az a bár, ami még leginkább emlékeztet az otthoni kedvenc helyek hangulatára, van benne egy enyhe Pótkulcs-Kisüzem-Kiadó-Gondozó hangulat, de persze nem pótolja egyiket se, ráadásul happy hours-ban is vagy 4 euró a sör, amiből otthon veszek vagy hármat. Kérésem majdnem teljesült, miszerint jó lenne, ha megtáncoltatna valaki, ugyanis valami finn kinézetű pasi felkért, de aztán pont vége is lett a számnak gyorsan, pedig pont kezdtünk belejönni. Szinte az egész kocsma táncolt, a srácok tudtak valamit. Febe összejött valami sápatag kinézetű, fura fazonnal, akiről később kiderült, hogy ÖREG (38), a lányok megítélése szerint, valamint hogy gyermeke is van. Hívtak, hogy menjek tovább, de ez a finn klubélet ezekkel a botrányos árakkal nem az én világom. Én örülnék egy 38 évesnek, feltéve ha nem ilyen mélaszájú, de végül is bárkinek örülök, aki nem úgy kezdi, hogy huszonéves, persze nem kéne ez alapján ítélnem, meg hát a 38 éves is lehet olyan szinten, mint egy 16 éves, ilyenekre is bőven láttam példát. Megtévesztő ez a kor-dolog, annyira nem jelent semmit, mégis úgy csinálunk, mintha jelentene, pedig teljesen mindegy, amíg nem 20-25 évnyi korkülönbségről van szó, addig kb. lényegtelen. Van egy dolog, ami itt még jobban működik bennem, pedig ennek otthon se voltam híján, ez pedig az empátia és az ítélkezéstől való mentesség. Itt valahogy még jobban kijönnek ezek a tulajdonságok, annyiféle kultúra és nézőpont találkozik, hogy ha szeretnél barátokat, el kell felejtened az ítélkezést, és kíváncsinak kell lenned a másikra. Egyik nap például összeismerkedtem egy indiai sráccal, aki ugye totál más kultúrából jött, de hárman röhögve beszéltünk egyszerre három nyelven, mindenki énekelt valami dalt a saját nyelvén, aztán meg leírt nekem egy receptet, mert mondtam, hogy imádom az indiai kaját. Azt mondta, nagyon jó hangom van, lehetnék énekes. Egyre gyanúsabb nekem, hogy lehet, hogy tényleg nincs szar hangom, mert mindig ezt mondják, de azért majd megvárom, mit mondanak a kórusban. A családom meg a barátaim ugyanis elég elfogultak, hehe, meg a pasik is hajlamosak szépeket mondani csak úgy, de azért lehet, hogy el kéne hinnem. Baromi érdekes amúgy ennyiféle emberrel beszélgetni, hogy kinek mit jelent a zene, honnan jött, mit tud stb. Nekem otthon is idővel egyre több nemzetközi barátom lett, sőt, egy idő után a legjobbak közé pont hogy külföldiek tartoztak, szinte már nagyobb számban, mint magyarok.

A honvágyam nem sokat változott, viszont annyira jó érzés még mindig képeslapokat kapni, és írni is! Kiválogatni, ki melyiknek örülne, megkérdezni a boltos nőt, hogy mit jelent az a kis versike a lapon, majd elfelejteni az egészet, kézzel írni, várni, hogy érkezik-e valami a postaládába. Szinte látom magam előtt Annát, ahogy a Mammutban áll a postán, meg amikor megveszi a hologramos lapot, amit még együtt néztünk ki a Pirex-ben, hogy milyen rohadt menő, mert változik rajta a nappal meg az éjszaka, ahogy forgatod. Lehet, az sem segít, hogy a háttérképem egy rövid ideig a MÁV-os, árnyékbúcsúzós kép volt, attól kiborultam inkább, mert nem szeretek a búcsúkra gondolni, aztán lecseréltem arra, ahol a Halászbástyánál ülünk karácsonykor a Helénával meg a Tibettel, de rájöttem, ez rohadtul nem segít a honvágyamon, lévén rajta van két kedves, szeretett barátom és még a Duna meg a Parlament is, úgyhogy ki kell találnom valami mást. Szeretek itt lenni, kihívás és küzdés meg rengeteg új élmény, de még benne vagyok ebben a fura skizofrén, köztes állapotban, amikor még látom azt, amit hátrahagytam, és még nem szoktam bele teljesen az itteni dolgokba. Simán írok Zsoltinak, hogy éhes vagyok, délután valamikor Wesselényi, utána meg eldöntjük? És simán meghatódom, amikor erre azt írja, hogy majdnem sírt, még ha ez nem is teljesen igaz, szóval hogy van, akinek hiányzom, és ez egyszerre jó meg rossz érzés is. Senki nem hívott fel az augusztusi szabadság alatt, hogy xy szülő balhézik, és mit mondjanak neki, nem rohanok a 11-es buszhoz, nem kínál senki pálinkával a kávézóban délután 4-kor, nem ülök bent este 6-7-ig melóban, nem jön reggel a macska, hogy éhen akar halni, nincs 30, pláne 35 fok és kánikula, és még órákig tudnám folytatni a sort. Csak remélni tudom, hogy mindaz, amit itt kapok, az majd kifizetődik valahogy, és hogy amit otthon hagytam, az most jól van úgy, ahogy van. Korábbi posztjaimban írtam egyfajta Buddha-attitűdről, persze kiderült, hogy kamu az egész, és nem tudok mindig Buddha lenni, mert néha mégis inkább a francba kívánok dolgokat, embereket, érzéseket, Buddha pedig bekaphatja. Azt hiszem, most ezzel zárom soraim, mert mindjárt elalszom, holnap meg elvileg ukulelézni meg piknikezni megyünk páran, ami szintén az otthoni időket juttatja eszembe. Leszámítva, hogy ez nem a Margitsziget, és cuki nyári ruha helyett vastag pulcsi és kiskabát lesz rajtam, hozzávetőlegesen 13 fokos csúcshőmérséklettel. Csók és könny, drágáim!

Kedveseim,

Remélem, már vártátok az új bejegyzést, de ha nem, akkor is itt van, hihi. Össze kell szednem a gondolataimat, mert elég sok történés volt, és már nem is tudom, hol kezdjem. Először is, túl vagyok az első finn nyelvórán, egyelőre még nem tanultunk szinte semmit, csak a tanárnő felvázolta, hogy mire számítsunk a félévben, meg házi feladatnak kiadta, hogy írjuk le a finn nyelvvel kapcsolatos céljainkat. A nőci amúgy egy szexi elf, habár a szexuális orientáció skálán jóval közelebb vagyok a heteroszexuális végponthoz, mint a homoszexuálishoz, még én is el vagyok bűvölve. 

Az óra végén volt egy játékos kvíz, hogy mennyit tudunk Finnországról meg a kultúráról, kis csoportokra osztott minket, és a mi csoportunk csak egyet rontott, ugyanis fogalmunk se volt, ki a mostani miniszterelnök, és az előzőt írtuk be. De legalább mi tudtuk, hogy Kimi Räikkönen nem politikus. Végülis azzal nyertük meg a kvízt, hogy mi tudtuk egyedül, mi is az a Kalevala, mert a többi csoportnak halvány lila gőze sem volt. Nekem ez furcsa, de hát nem mindenki tanul erről, ezek szerint. Jutalmunk a tancinéni mostani kedvenc csokoládéja volt, amit a következő órán fogunk elfogyasztani, és ha nagyon jófejek vagyunk, megosztjuk a többiekkel is. Eddig jó ez a finn nyelv, bár valószínűleg nem fogunk minden órán csokit kapni, pedig vannak olyan szavak, amik memorizálásáért szerintem járhatna valamiféle ösztönzés.

Az orientációs napokon kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen magyar, akinek az az elvetemült ötlete támadt, hogy a semmi közepén tanuljon zeneterápiát, ami tök jó, ismét valaki, akivel tudok néha az anyanyelvemen beszélni majd. Zsófi azt mondta, még bizonytalan, hogy tud-e maradni vagy sem, de én nagyon drukkolok neki, hogy tudjon. 

Pénteken volt az első nagyobb találkozó meg bemutatkozás a professzorokkal meg a többi zenei képzésessel. Két képzés van, az egyik a zeneterápia, a másik pedig lefordítva hülyén hangzik, de a lényeg, hogy ők inkább a zene hatását vizsgálják, és sokkal inkább a technikai dolgokra fókuszálnak. Összesen harminc nemzetközi diák van a két képzésen, úgyhogy elég családias a légkör. A professzorok, tanárok egytől egyig nagyon szimpatikusak, laza, menő arcoknak tűnnek, a diákokkal közvetlen, informális a kapcsolat itt, ami elég éles váltás az otthoni főiskolai viszonyokhoz képest. Persze nem bántam, hogy az első alkalommal, ahogy megismertem az új tanáraimat, néhányukkal rögtön elmentünk sörözni. Volt egy kis körbejárás a Musica épületen belül, megnéztük a stúdiók, terápiás szobák egy részét. Nem találok szavakat. Majdnem elkezdtem sírni, könnybe is lábadt a szemem, olyan felszerelt a suli. A dizájn, az eszközök, a technika, a kamerák, motion capture (egy eljárás, ami videóra veszi emberek ill. tárgyak mozgását a rájuk rögzített jelzőpontok segítségével), és még sorolhatnám, de még nem is jártunk mindenhol. Egy hely, ahol szeretik, értékelik és tisztelik a zenét, az ezzel kapcsolatos kutatásokat, és nem sajnálják rá a pénzt. Rengeteg új dolgot fogok tanulni, és tűkön ülök, hogy mikor kezdődnek már az óráink. Nagyon tetszik az a hozzáállásuk, hogy direkt különböző területekről jött embereket vettek fel, azt mondták, most összeraknak minket, és meglátjuk, mi lesz. Nekem például sokáig az a félelmem volt, hogy ezek a kedves emberek majd itt rájönnek, hogy nem vagyok penge zenész, de az egyik tanár azt mondta, nem kell előadói szinten lenni. Nem tudom, otthon mit csináltam volna a felvételin, ahol többféle műfajban kell énekelni, hangszeren játszani, meg még tudja a jóisten, mit. Nem vagyok egy hülyegyerek, meg azért van egy erős zenei hátterem, de nagyon van még hova fejlődni. Mindent összefoglalva elképesztő, hogy milyen lehetőségek vannak itt, hihetetlen hálás vagyok, hogy eljutottam idáig, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem volt oltári nagy baromság eladni a lakást, hogy itt lehessek.

Volt ingyenes sportnap, ahol ki lehetett próbálni az egyetemi sportokat. Rendkívül büszke vagyok magamra, hogy bár senki sem kényszerített, mégis rávettem magam, hogy elmenjek. Sose voltam az a sportos típus, de érzem, hogy ez itt meg fog változni. A finnek többsége olyan, mintha állandóan futni menne, sportnaci meg rózsaszín felső a divat, én meg a pizsamaként is funkcionáló melegítőmben mentem el, egy olyan cipővel kombinálva, ami még a leginkább hasonlít egy sportcipőre. Nikki valami táncra akart menni, jobb öltet híján csatlakoztam hozzá. Ő lett a pasi táncpartnerem, remekül szórakoztunk, a mozgások elég egyszerűek voltak, úgy nézett ki, mint egy jóféle hétvégi este otthon valami táncos helyen egy olyan férfival, aki tud táncolni és vezetni a mozgást. Na ez mondjuk hiányzik, egy férfi, aki jól megtáncoltat, azt szoktam szeretni. 

Ezután még elmentünk valami relax órára, ami egész hasonló volt ahhoz, amiket otthon tapasztaltam jógaórákon vagy bármi testtudatos órán. Azt hiszem, erre eléggé szükségem lesz, mert az utóbbi kb. egy-két évben nem túl sokszor jutottam el olyan eseményekre, ahol figyelnem kellett a testemre, pedig ez nagyon fontos. Próbálok egy jó viszonyt kialakítani magammal, amibe erősen beletartozik a saját testem elfogadása is. Nem mondom, hogy szar alakom van, sőt, egész jó formákkal áldott meg a természet meg a gének, de sosem voltam teljesen elégedett, és most azon vagyok, hogy még csinibb formákkal büszkélkedhessek. Meg ez a befelé figyelés nagyon hiányzott már. A testem elfogadásához vezető utamat azzal kezdtem, hogy a sportnapon bementem egy amolyan igazi finn szaunába, ami a sportközpontban aznap szintén ingyenes volt. Igen, az igazi finn szaunában tényleg meztelenek az ott tartózkodók. Persze nem volt koedukált, de azt hiszem, van olyan is. Először törülközőben mentem be, majd láttam, hogy a három - minden bizonnyal finn - nő közül egyik se hozott be törülközőt, úgyhogy én is kint hagytam, és bevittem papírtörlőt, ami azért van kihelyezve, hogy arra helyezzük el pucér hátsónkat és egyéb intim részeinket, gondolva a higiéniára. Ahogy beléptem, rájöttem, itt aztán tényleg senkit nem érdekel a súlyfelesleg, kinek hány striája van vagy hogy mennyire feszes a segge, itt csak nyugi van, izzadás meg csacsogás, ha úgy tartja kedve az embernek. Az emberek olyan természetesen libbentek ki-be, hogy szinte el is múlt a szégyenérzetem. Csak néztem a testemen legördülő vízcseppeket, és örültem a világnak. Egyébként ahol lakom, ott lehet lefoglalni privát szaunát egy órára, egyszer egy héten, rendkívül jó áron, amit persze nem hagytam ki. Én mindig is szerettem szaunázni, de otthon valamiért csak akkor mentem el, ha törökfürdőztem, de valahogy annak más volt a hangulata. Egészen átszellemülök a gőztől meg a melegtől, meg méregtelenítésnek sem utolsó.

A méregtelenítésről jut eszembe, hogy milyen jó, hogy leszoktam a cigiről, és alkoholt is jóval ritkábban iszom, mint otthon. Vannak azért még rossz szokásaim, amik sokkal inkább lelkiek, mint fizikaiak, és legalább olyan nehéz tőlük megszabadulni, mint a dohányzást abbahagyni. Azt hiszem, talán itt is az a módszer lenne célravezető, mint ahogy leraktam a cigarettát, egyik napról a másikra, azóta meg csak egyszer-egyszer beleszívok egy-két slukkot egy cigibe, de nem érzek késztetést rá, hogy ismét rágyújtsak, akár csak felesben elszívjak egyet valakivel. Így kéne más egyéb rossz szokástól is megszabadulni, de őszintén, az sokkal lassabban és nehezebben megy, még ha agyilag tisztában is vagyok a dolgokkal, a pillanatnyi érzelmeim nem mindig alkalmazkodnak az okos kis fejemhez. Annyira kellett már ez a váltás, mint egy falat kenyér. Őszinte leszek, van egy dolog, ami egyáltalán nem hiányzik, ez pedig a munka. Sajnálom, de így van. A gyerekeket imádom továbbra is, direkt olyan családot kértem a friendship family programból, akiknél van gyerek, mert maga a gyerekekkel való együttlét klassz, elképesztő, mennyire fáradhatatlanok, lelkesek, de az, hogy olykor napi 12 órát is bent voltam, hogy hülyére stresszeltem magam, na ezek nem hiányoznak. Persze ha véget ér a 2 év, nyilván megint dolgozni fogok, sőt, ha a tanulmányaim engedik, szeretnék pénzt keresni közben is valamivel, de hogy a magyar pedagóguspályára nem lépek vissza, azt majdnem hogy biztosan tudom. Persze soha ne mondd, hogy soha, és nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy most én vagyok a külföldre szakadt csaj, aki lefitymálja az otthoni dolgokat, mert nem így van, és igenis látok olyan intézményeket, ahol szuper lehet gyereknek lenni, és komoly honvágy fog el még mindig bizonyos kezdeményezések láttán. Budapest tele van zseniális programokkal, hihetetlen kulturális élettel, és ahogy látom, egyre nagyobb teret kap az egészséges életmód, mind testi, mind lelki oldalról nézve. Vannak kis közösségek, akik remek dolgokat hoznak létre, közösségi kertek, önkéntesek, akik hátrányos helyzetű embereknek segítenek, emberek, akik továbbra is harcolnak a mindenféle fák kivágása ellen, mások meg a biciklis kultúrát népszerűsítik, a zenei paletta meg elképesztően széles, minden nap el tudnék menni valami koncertre otthon, nem beszélve a kocsmák, bárok széles választékáról, elérhető áron. Egy csomó szuper dolog van otthon, becsüljétek meg. De ezzel együtt más dolgoktól meg hányok, az utcákon lévő szemét, a légszennyezettség, a politikát már meg sem kéne említenem, mert annyira evidensen gyomorforgató. Még nem ástam bele magam az itteni politikába vagy a menekülthelyzetbe, de amit biztosan mondhatok, hogy itt jobban figyelnek a tisztaságra, szelektív hulladékgyűjtésre meg úgy általában saját magukra. Otthon le voltam terhelve fizikailag, lelkileg és érzelmileg is, még ha tudtam is, hogy lenne igényem mozgásra vagy valami befelé figyelésre, nem tudtam megteremteni az időt rá. Minden más fontosabb volt, mint a saját jólétem, és itt rontjuk el annyian az életet, hogy ennek kellene lennie az elsőnek. Nem önzőségből, hanem csak azért, hogy jól funkcionáljunk, és tudjunk adni. Hogy nem számít, mekkora összeg van a bankszámlán, ha utálod, amit csinálsz, vagy ahogy csinálod, egyszer megbetegszel tőle. Amúgy a csajok azt mondták, nem semmi, hogy ennyi év után mertem váltani, és suliba menni, azt mondani, hogy ez így ilyen körülmények között nem kell. Még nehéz lenne mit mondani, de eddig életem legmenőbb döntésének tűnik. 

Egyébként formálódik a lakótársaimmal is a viszonyom, minden héten legalább három mondatot beszélek mindkettőjükkel. Az egyiknek elkértem nemrég a kártyáját, mert volt annyi eszem, hogy bent hagytam a mosodában a sajátom, ami azt jelenti, hogy se a mosodába nem tudok visszajutni, sem pedig a lakásba, de mivel a lakótársaim hálistennek 99%-ban itthon vannak, ezért visszaengedtek a lakásba. Annyira tudtam, hogy egyszer ez is meg fog történni, pedig úgy koncentráltam mindig arra a hülye kártyára. A másik lakótársam pedig megkérdezte a minap, hogy gitározom-e, mondom nem, ukulelézek, és mondta, hogy jó a hangja és ugye Dido-t játszottam? Egész meghatódtam, hogy felismerte, de szabadkoztam, hogy igyekszem csukott ajtónál játszani. Amúgy ők ketten jóban vannak, feszt egymás szobájában lógnak, és valami rajzfilmet vagy mit néznek. Majd sütök még nekik muffint, mert nem csak a férfiakhoz, hanem szerintem mindenkihez a gyomrukon át vezet az út a szívükig. Most már vettem magamnak muffinsütőt, hogy ne kelljen szomszédtól kölcsönkérni.

A hétvégén a csajokkal rendeztünk egy echte originál pizsamapartit. Már sokan aludtak nálam életem során, és én is sokszor másoknál, de ez a csajos, amerikai módi kimaradt az életemből szerintem. Ezúttal Molly-hoz mentünk, és persze megint eltévedtünk. Ez egy olyan városka, ahol a GPS meg a Google Maps sem feltétlen segít. Febe 6 év után szakított a pasijával, úgyhogy egy hosszú telefonbeszélgetéssel indította a bulit, mert anyukája még nem tudta a hírt. Azt mondta, neki megkönnyebbülés, de azért sírt, mert a szakítás nem egy csillámpónis szivárványfelhő, hogy finoman fogalmazzak, és igazából majdnem mindegy, hogy meddig tartott vagy milyen volt, hogy téged dobtak vagy te szakítottál, avagy közös megegyezés, szakítani fos, ezzel azt hiszem, kevesen vitatkoznának. Amíg Febe telefonált, mi fennhangon üvöltöttük a '90-es évek legnagyobb slágereit. Új barátaimnak is feltűnt, hogy hány másodpercbe telik nekem felismerni egy-egy dalt, és hogy nem csak a refrént tudom. Örültem, hogy a korkülönbség ellenére nagyjából mindenki ugyanazokat a borzalmakat hallgatta. Elkezdtünk valami telefonos app segítségével ivós játékot játszani. A felelsz vagy mersz-ből inkább csak a felelsz-kérdéseket csináltuk, de volt olyan is, hogy még soha nem...kezdetű játék, aminek az volt a lényege, hogy ha veled mégis történt már ilyen, akkor innod kellett. Többször voltam egyedüli, akinek innia kellett, ekkor a többiek megbocsátóan néztek, hogy nem olyan kínos, elvégre én harminc vagyok, van már elég élettapasztalatom. Haha. Volt olyan kérdés, hogy szerepeltél-e már tévében, örömmel gondoltam vissza Duna Tv-s múltamra, amikor a Hangfürdőről beszéltünk, meg felvették az egyik próbánk egy részét. Aztán mondtam a csajoknak, hogy szerepeltem zenei videóban is, persze azonnal látni akarták, úgyhogy megmutattam nekik a (halál;orgazmus) Őssejtmámor c. remekművét, igen, ők az otthoni barátaim. Imádták a videót, és Molly mondta, hogy meg akarja ismerni őket, úgyhogy nem tudom, hogy olvassátok-e, kedves Gergő és a többiek, de szerintem érik egy skandináv turné.

Jövő héten elkezdődnek a másik képzéssel közös óráink, a mieinkre sajnos picit még várni kell. Heti három finn nyelvórám lesz, plusz meg akarok nézni legalább két kórust is. Meg a sportórákat. Nem tudom, mi hogy fog beleférni, de szeretném maximálisan kihasználni az itt töltött időt. Próbálok majd nektek mókust meg óriásnyulat fotózni, mindkettő elég gyakori errefelé. Kaptam friendship family-t, egy 5 éves gyerek is van, lesz egy nagy közös esemény, amikor majd találkozom velük, kíváncsi vagyok, milyenek. Ezek mennek, meg a felhők. A fák elkezdtek gyönyörű őszi színekbe öltözni, szerintem nagyon szép lesz az itteni ősz, főleg ha nem fog annyit esni, mint augusztusban. Nincs túl nagy igényem a kánikulára, szeretem ezt a pulcsis-kiskabátos időt. Bárcsak itt lennétek néha, és látnátok azt, amit én. Vagy csak úgy elvinnélek titeket a Sohwi-ba, hogy értékeljétek a sokallott 500 forintos korsó söröket meg az otthoni kávét, megszeressétek a benti fényeket a piros lámpákkal meg a kinti teraszt, dombra fel, dombról le száguldozzatok a bringán, toljátok a legdurvább emelkedőkön, ücsörögjetek a tóparton. Sokan hiányoztok, és ez szerintem nem fog elmúlni, de már nézegetem ám a repjegyeket karira, úgyhogy lesz majd nemulass, ha egyszer visszatérek látogatóba a városba, amibe a mai napig szerelmes vagyok.

Tisztelt Olvasóközönség!

Addig próbálok viszonylag gyakran írni, amíg nincs tanítás, mert utána vélhetőleg nem lesz annyira sok időm rá. Eseménydús napok vannak mögöttem, és igazából az ez után következők még ezeknél is sokkal eseménydúsabbak lesznek. 

Hét elején Zsoltinak, és spanyol lakótársának volt a búcsúbulija. A spanyol fickót nem ismertem, de mióta ide költöztem, azóta hallottam mindennap a hatalmas röhögéseit, az egész környék visszahangzott tőle. Látatlanban is imádtam a csávót, mert aki ilyen istentelenül és felszabadultan tud röhögni, fittyet hányva mindenre, az nem lehet rossz ember. Zsoltin kívül abszolút senkit nem ismertem, be is írtam az eseményhez, hogy azért jövök, mert végül is itt van a szomszédban. Kölcsönkértem egy muffinsütőt az egyik csajtól, aki itt lakik a közelben, és elhatároztam, hogy joghurtos-áfonyás muffint sütök a lefagyasztott erdei áfonyákból. Ezelőtt életemben egyszer sütöttem muffint, az mondjuk olyan jól sikerült, hogy másnap azt reggelizték a házibuliban. Most azonban akadtak gondjaim, mert nem találtam mérőeszközt, úgyhogy csak úgy találomra szórtam bele a lisztet, olajat stb. Az íze nem lett rossz, az állaga valahogy nem lett olyan, amilyet akartam. Mondjuk így is 5 perc alatt megették a népek, plusz hagytam itt a lakótársamnak is, aki másnap megkérdezte, milyen volt a buli, és megköszönte a muffint, ízlett neki. Dőlt betűvel írom ezt, mivel talán ez az első alkalom, hogy ő szólt hozzám először, ráadásul kérdezett is valamit. A bulin sokan voltak, 15-20 ember összetömörülve a konyhában meg az erkélyen, inkább kimentem az erkélyre, amikor már nem voltak ott sokan. Összehaverkodtam egy lánnyal, aki mondta, hogy lényegében miattam jött el a bulira, mert felbátorodott azon, hogy eljövök úgy, hogy szinte senkit sem ismerek. A buli végére csak néhányan maradtunk, akkor derült ki, hogy Zsoltin kívül van még egy magyar srác ott, ő cserediákként jött ki. Ez van, ha mindenki angolul beszél, és nincs meg a tipikus echte magyar akcentus.

Következő nap láttam, hogy van valami féláras kedvezmény kajak-kenuzásra a közeli tónál, ha legalább nyolcan megyünk. Beírtam az egyik csoportbeszélgetésbe, kinek lenne kedve, de senki nem válaszolt. Lehet, hogy nem annyira kedvelnek, de lehet, hogy az van, hogy mivel nem vettem részt a nyelvkurzuson, egy rakat lehetőségből meg ismerkedésből kimaradtam, ezért alig ismernek. Valahogy az utolsó pillanatban mégis összeállt, mert Nikki épp valami cserediákos találkozón volt, és onnan be tudott szervezni embereket. Két belga cserediákkal béreltünk kenut. Nikkinek meg nekem volt némi kenus tapasztalatunk, a két srácnak semmi, úgyhogy jót röhögtünk, hogy soha nem tudtunk kb. arra menni, amerre valójában akartunk, rengetegszer csak köröztünk a tavon. Nagyon szép idő volt, kellett a testmozgás.

Másnap a csajokkal terveztünk buliba menni valami helyre, ez az az időszak, amikor rengeteg buli van az újonnan érkezett diákoknak. Előtte átjöttek hozzám, én meg főztem nekik zöldséges tésztát, ők meg hoztak levest, salátát, csipszet, kekszet meg Molly rengeteg likőrt. Pont aznap érkezett meg a másik lakótárs, akinek rögtön bemutatkozáskor mondtam, hogy ha nem gond, este átjönnének páran, de nem leszünk túl sokáig. Azt el is felejtettem mondani neki, hogy még múlt hónapban véletlenül összetörtem mosogatás közben egy poharát. Ehh, neki se leszek nagy kedvence valószínűleg. A csajok elképesztően hangosak voltak, röhögtek, sztoriztak, majd Molly megtanított nekünk valami amerikai gyerekdalt, ami szerinte valójában az anális szexről szól. Nálunk is hasonló a helyzet, például a Csicseri borsó kezdetű gyermekdal, melynek van az a sora, hogy ne menj haza este, mert megdöf a kecske, színtiszta szexualitás, hogy a többi népdalainkról már ne is beszéljek. Nagyjából megettük, amit meg lehetett, és folytattuk az italok elfogyasztását. Volt vagy négyféle likőrünk, még egy csomó maradt a szülinapomról. Egy darabig azt gondoltam, milyen okos és felelősségteljes vagyok, mert csak egyféle rövidet iszom, aztán rájöttem, hogy előtte már ittam egy másikfélét, később meg már nagyjából mindegy volt. Beüzemeltem a diszkófényeket, és a szobámban buliztunk. A csajok találtak ilyen táncos-utánzós videókat, azzal szórakoztunk egy darabig, kérték, hogy mutassak ilyet magyarban, de én nem ismertem ilyet, úgyhogy gondoltam, mutatok valami borzalmat, ahol szintén van ilyen egyszerre táncolás, beraktam nekik a Hip Hop Boyz-tól a Megbántottak c. klasszikus, felejthetetlen opuszt, Febe próbálta leutánozni, de még engem is meglepett, milyen gyorsan mozogtak ezek a srácok anno. Irtó sokat röhögtünk és rendkívül hangosak voltunk. A lakótársaim valószínűleg nem kedveltek meg ettől jobban, bár az egyiknek másnapra be kellett fejeznie a ruháit, tehát mindenképp éjszakázott volna, a másik meg nyitott ajtónál gépezett vagy nézett valamit, ilyesmi, szóval remélem, hogy annyira egyikőjüket se zavarta. Azóta nem is láttam őket, nem aludtak itthon, úgyhogy nem volt alkalmam elnézést kérni. A vártnál legalább 2 órával később indultunk be a városba, útközben hozzánk csapódott valami srác. Mire odaértünk valami helyre, már nem engedtek be minket, mert kb. zártak, átmentünk máshova. Ott már lényegében nem sok dolog történt, Molly elaludt az asztalnál, kicsit táncoltunk, aztán zártak ők is, vagy csak kiraktak minket az alvás miatt, már nem tudom igazából. Mindenesetre esténket sajnos a McDonald's-ban zártuk, mert ez nem Budapest, hogy az éjjeli buli után bevágsz valami minőségi hamburgert vagy egy kevésbé minőségi gyrost, netán egy párszázas pizzaszeletet, itt hajnalban kizárólag a Meki van nyitva, amennyire tudom legalábbis. Mivel mindenki totál más irányban lakik, mint én, egyedül bicikliztem haza. Ekkor jöttem rá, hogy minden valószínűség szerint az alkohol feloldotta bennem az amúgy sem túl szilárd és sekélyes érzelmeimet, úgyhogy a hazautat végigbőgtem. Filmbe illő jelenet lett volna, bár akkor erre nyilván nem gondoltam, biztos valami szomorú, prüntyögős akusztikus gitárzene ment volna alatta, vagy egy kedves szám a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanból, ilyesmik. De legalább rájöttem, mennyire tehetséges vagyok, hogy egyszerre tudok biciklizni meg bőgni. Bármennyire is szeretnék túl lenni bizonyos dolgokon, nem úszom meg ezt az időszakot. Azon gondolkoztam, hogy bármennyire is izgalmas, új eseményeknek és történeteknek nézek elébe, a saját szemszögemből nézve mégis azt érzem, legalábbis pillanatnyilag, talán könnyebb lehet az otthoniaknak. Megy tovább az életük, megvannak a szokásos barátaik, és ha bármi van, fel tudnak hívni családot, barátokat. Én egyelőre nem érzek szoros kötődést itt senkivel, bár a csajok nagyon jó fejek, és pont azt beszéltük, hogy milyen kár, hogy csak ketten maradunk sokáig, valamint hogy másokkal nincs meg ez az érzés. De közben meg tudom, hogy piszok szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és valószínűleg alapjaiban változtatja majd meg az életem ez a két év. És nem tudom, hogy aki otthon van, mit él át, de azt tudom, hogy a kapcsolatoknál nincs fontosabb, az, hogy otthon volt kit felhívnom, ha úgy éreztem, hogy beszélni szeretnék valakivel, itt még nagyon nincs ilyen, és nem tudom, hogy mikor lesz. Ez mondjuk egyben valószínűleg jellemformáló dolog, mert se egészségromboló dolgokhoz, sem telefonhoz nem tudok nyúlni, az egyik rohadt drága, annyira meg még nem vagyok senkivel szoros kapcsolatban, hogy azt mondjam, figyi, csak egy ölelésre vágyom meg két jó szóra. Nem tudom folyton elterelni a figyelmem ezekről az érzésekről, és így muszáj vagyok szembesülni velük. Egyedül lenni amúgy nem borzasztó, és nagy szükségem is van rá. Főleg akkor, amikor egyszerre sok új ember kerül be az életembe.

Tegnap volt az első orientációs nap a suliban, nem merem mondani, mennyi alvás után kászálódtam ki az ágyból, és milyen állapotban voltam, ezt most ne részletezzük, de egy igazi hős vagyok, akárcsak a dalban, és végül majdnem pont időben be is értem az első előadásra, ami inkább ilyen üdvözlés volt meg praktikus információk a suliról. Telefonnal fotóztam le a kivetített diákat, mert védem az esőerdőket. Plusz gyorsan váltották őket és nulla energiám volt bármit is leírni. Bemutatkoztak a nemzetközi iroda dolgozói, majdnem mindegyikük szerényen azt mondta, hogy ő nekünk nem egy VIP, Ági pedig kicsit megtornáztatott minket, hogy akkor most álljanak fel az európaiak, ázsiaiak, és így tovább, humán tanszék, egyebek. Egy nőci egész lelkesítő beszédet mondott, meg hogy itt vagyunk az erdők és tavak közepén ebben a fura nevű városban, de reméli, hogy megszeretjük. Arról is beszélt, hogy biztos van, aki már most tudja, hogy két év után hazamegy, és otthon fog dolgozni a szakmájában, de hogy ha megszeretjük a helyet, ne higgyünk senkinek, aki azt mondja, hogy lehetetlen itt munkát találni. Nem kertelt, mondta, hogy itt Közép-Finnországban viszonylag nagy a munkanélküliség, de egyáltalán nem lehetetlen külföldiként itt dolgozni, kiemelte például Ágit, aki a nemzetközi irodában dolgozik. Nem ő az egyetlen magyar, aki kint ragadt suli után, Boginak is hasonló sztorija van, bár tök más munkaterület. Magamról egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert nagyon sok dolog függvénye, hogy hazamegyek-e két év után, vagy sem. Vagy egyáltalán, melyik országban fogok maradandóan letelepedni és kivel. Néha kicsit öregnek érzem magam, itt rengeteg a huszonkevés éves cserediák, de a mesterképzésesek nagyobb része is évekkel fiatalabb nálam. A másik, hogy engem a bulizás már nem hoz annyira lázba, az életem felét bulizással töltöttem, és nem kifejezetten lelkesít a gondolat, hogy igyak meg táncoljak folyton, ahogy az se tesz sokat hozzá az életemhez, ha összeszedek valami fickót egy éjszakára. Nem vagyok álszent, inkább csak hogy been there, done that, és az önértékelésemhez tényleg nem adott hozzá szinte semmit az, ha egy fickó fel akart szedni. Sokkal személyiségformálóbb lenne, ha ismét találnék valakit, akivel ennél többről szól a dolog, és akivel egy kiegyensúlyozott kapcsolatot ki lehet alakítani, de őszintén, ez otthon is szinte lehetetlennek tűnt, itt meg még nem nagyon gondolkozom ilyesmiben. Próbálom elhessegetni a társadalmi elvárásokat, miszerint már 2-3 pulyát kéne terelgetnem valami daliás herceg oldalán, akinek természetesen jól fizető állása van, rendezett családi háttérrel. A jól fizető állás sosem érdekelt, a rendezett családi háttér mondjuk sokkal inkább. De ez igazából most mindegy, mert most teljesen más dolgokat kell megélnem, és nem is vágyom arra, hogy gyerekek rohangásszanak a szoknyám körül, hacsak nem valami bébiszitterkedés van a dologban, némi pénzkeresettel kiegészítve. Egyébként az egyetemen volt ingyenkávé, tea, süti, tartalmas saláták meg torta. Gondolom a nyitónap miatt, de azért ez igazán kedves tőlük, nekem meg pláne életmentő volt, mert nem volt időm otthon reggelizni. Túl sokat még nem tudok a suliról, jövő héten még 3 orientációs nap lesz, csütörtökön és pénteken meg végre bejárjuk a Musica épületet, és találkozunk a professzorokkal, meg nyilván a többi mesterképzéses diákkal. Már most kb. mindennap van valami esemény, vagy buli, vagy búcsúbuli, BBQ sütögetés, városnézés, akármi, de néha olyan fáradt vagyok, vagy annyira nem hevertem még ki a környezetváltozást, hogy inkább csak itthon ülök és pihenek, gyakorolok vagy főzök valami egyszerűbb ételt. Nem tartozom azok közé, akik rendkívül népszerűek, mert nem vagyok ott mindenhol, és nem húztam le egy hónapot a finn nyelvkurzuson. Lehet, hogy jelentkezem a friendship family programra, ahol ha szerencsés a diák, kap egy finn házaspárt, esetleg családot, akik kicsit segítenek megismerni a kultúrát, elvisznek egy hokimeccsre vagy ilyesmi. Úgy tudtam, pont lecsúsztam a határidőről, de most mondták, hogy még lehet jelentkezni a hét végéig. Nem tudom, mennyi időm lesz erre suli mellett, még egy kicsit hezitálok, de lehet, nem lenne rossz. Szeretnék majd sportkártyát is kiváltani, amivel valami nevetségesen kicsi éves összegért lehet menni mindenféle tánc, jóga meg egyéb órákra állítólag. A mindennapos biciklizés jót tesz, főleg hogy a város elég dimbes-dombos, úgyhogy vannak megerőltető részek is, de szükségem lesz valami egyéb mozgásformára is, hogy jól érezzem magam a bőrömben, valamint hogy kibírjam a sötétet meg a hideget majd. Vettem egy bringás sisakot végre, egyelőre tesztüzemben lesz, otthon sajnos sose volt, szégyen, de így van, most viszont találtam egyet, ami talán jó lesz méretre. Nem cukimuki rózsaszín meg fehér, sőt, nem kifejezetten lányos, hanem fekete, zöld és fehér mintával, és az van ráírva, hogy rockhead. De valahogy mégis illik hozzám, a bringás csávó meg amúgy is azt mondta, hogy Vera, jú ár bjutiful, muhaha.  Remélem, ez lesz a megfelelő, mert nincs kedvem másik után rohangászni.

Nem bánom, ha hallok felőletek is, kedves otthoni népek, és más emigrált polgártársak, ennyi volt a móka mára, zárul Vera mókatára. Képzeletbeli cuppanós csókok, nagy ölelések.