Kedveseim,

Remélem, már vártátok az új bejegyzést, de ha nem, akkor is itt van, hihi. Össze kell szednem a gondolataimat, mert elég sok történés volt, és már nem is tudom, hol kezdjem. Először is, túl vagyok az első finn nyelvórán, egyelőre még nem tanultunk szinte semmit, csak a tanárnő felvázolta, hogy mire számítsunk a félévben, meg házi feladatnak kiadta, hogy írjuk le a finn nyelvvel kapcsolatos céljainkat. A nőci amúgy egy szexi elf, habár a szexuális orientáció skálán jóval közelebb vagyok a heteroszexuális végponthoz, mint a homoszexuálishoz, még én is el vagyok bűvölve. 

Az óra végén volt egy játékos kvíz, hogy mennyit tudunk Finnországról meg a kultúráról, kis csoportokra osztott minket, és a mi csoportunk csak egyet rontott, ugyanis fogalmunk se volt, ki a mostani miniszterelnök, és az előzőt írtuk be. De legalább mi tudtuk, hogy Kimi Räikkönen nem politikus. Végülis azzal nyertük meg a kvízt, hogy mi tudtuk egyedül, mi is az a Kalevala, mert a többi csoportnak halvány lila gőze sem volt. Nekem ez furcsa, de hát nem mindenki tanul erről, ezek szerint. Jutalmunk a tancinéni mostani kedvenc csokoládéja volt, amit a következő órán fogunk elfogyasztani, és ha nagyon jófejek vagyunk, megosztjuk a többiekkel is. Eddig jó ez a finn nyelv, bár valószínűleg nem fogunk minden órán csokit kapni, pedig vannak olyan szavak, amik memorizálásáért szerintem járhatna valamiféle ösztönzés.

Az orientációs napokon kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen magyar, akinek az az elvetemült ötlete támadt, hogy a semmi közepén tanuljon zeneterápiát, ami tök jó, ismét valaki, akivel tudok néha az anyanyelvemen beszélni majd. Zsófi azt mondta, még bizonytalan, hogy tud-e maradni vagy sem, de én nagyon drukkolok neki, hogy tudjon. 

Pénteken volt az első nagyobb találkozó meg bemutatkozás a professzorokkal meg a többi zenei képzésessel. Két képzés van, az egyik a zeneterápia, a másik pedig lefordítva hülyén hangzik, de a lényeg, hogy ők inkább a zene hatását vizsgálják, és sokkal inkább a technikai dolgokra fókuszálnak. Összesen harminc nemzetközi diák van a két képzésen, úgyhogy elég családias a légkör. A professzorok, tanárok egytől egyig nagyon szimpatikusak, laza, menő arcoknak tűnnek, a diákokkal közvetlen, informális a kapcsolat itt, ami elég éles váltás az otthoni főiskolai viszonyokhoz képest. Persze nem bántam, hogy az első alkalommal, ahogy megismertem az új tanáraimat, néhányukkal rögtön elmentünk sörözni. Volt egy kis körbejárás a Musica épületen belül, megnéztük a stúdiók, terápiás szobák egy részét. Nem találok szavakat. Majdnem elkezdtem sírni, könnybe is lábadt a szemem, olyan felszerelt a suli. A dizájn, az eszközök, a technika, a kamerák, motion capture (egy eljárás, ami videóra veszi emberek ill. tárgyak mozgását a rájuk rögzített jelzőpontok segítségével), és még sorolhatnám, de még nem is jártunk mindenhol. Egy hely, ahol szeretik, értékelik és tisztelik a zenét, az ezzel kapcsolatos kutatásokat, és nem sajnálják rá a pénzt. Rengeteg új dolgot fogok tanulni, és tűkön ülök, hogy mikor kezdődnek már az óráink. Nagyon tetszik az a hozzáállásuk, hogy direkt különböző területekről jött embereket vettek fel, azt mondták, most összeraknak minket, és meglátjuk, mi lesz. Nekem például sokáig az a félelmem volt, hogy ezek a kedves emberek majd itt rájönnek, hogy nem vagyok penge zenész, de az egyik tanár azt mondta, nem kell előadói szinten lenni. Nem tudom, otthon mit csináltam volna a felvételin, ahol többféle műfajban kell énekelni, hangszeren játszani, meg még tudja a jóisten, mit. Nem vagyok egy hülyegyerek, meg azért van egy erős zenei hátterem, de nagyon van még hova fejlődni. Mindent összefoglalva elképesztő, hogy milyen lehetőségek vannak itt, hihetetlen hálás vagyok, hogy eljutottam idáig, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem volt oltári nagy baromság eladni a lakást, hogy itt lehessek.

Volt ingyenes sportnap, ahol ki lehetett próbálni az egyetemi sportokat. Rendkívül büszke vagyok magamra, hogy bár senki sem kényszerített, mégis rávettem magam, hogy elmenjek. Sose voltam az a sportos típus, de érzem, hogy ez itt meg fog változni. A finnek többsége olyan, mintha állandóan futni menne, sportnaci meg rózsaszín felső a divat, én meg a pizsamaként is funkcionáló melegítőmben mentem el, egy olyan cipővel kombinálva, ami még a leginkább hasonlít egy sportcipőre. Nikki valami táncra akart menni, jobb öltet híján csatlakoztam hozzá. Ő lett a pasi táncpartnerem, remekül szórakoztunk, a mozgások elég egyszerűek voltak, úgy nézett ki, mint egy jóféle hétvégi este otthon valami táncos helyen egy olyan férfival, aki tud táncolni és vezetni a mozgást. Na ez mondjuk hiányzik, egy férfi, aki jól megtáncoltat, azt szoktam szeretni. 

Ezután még elmentünk valami relax órára, ami egész hasonló volt ahhoz, amiket otthon tapasztaltam jógaórákon vagy bármi testtudatos órán. Azt hiszem, erre eléggé szükségem lesz, mert az utóbbi kb. egy-két évben nem túl sokszor jutottam el olyan eseményekre, ahol figyelnem kellett a testemre, pedig ez nagyon fontos. Próbálok egy jó viszonyt kialakítani magammal, amibe erősen beletartozik a saját testem elfogadása is. Nem mondom, hogy szar alakom van, sőt, egész jó formákkal áldott meg a természet meg a gének, de sosem voltam teljesen elégedett, és most azon vagyok, hogy még csinibb formákkal büszkélkedhessek. Meg ez a befelé figyelés nagyon hiányzott már. A testem elfogadásához vezető utamat azzal kezdtem, hogy a sportnapon bementem egy amolyan igazi finn szaunába, ami a sportközpontban aznap szintén ingyenes volt. Igen, az igazi finn szaunában tényleg meztelenek az ott tartózkodók. Persze nem volt koedukált, de azt hiszem, van olyan is. Először törülközőben mentem be, majd láttam, hogy a három - minden bizonnyal finn - nő közül egyik se hozott be törülközőt, úgyhogy én is kint hagytam, és bevittem papírtörlőt, ami azért van kihelyezve, hogy arra helyezzük el pucér hátsónkat és egyéb intim részeinket, gondolva a higiéniára. Ahogy beléptem, rájöttem, itt aztán tényleg senkit nem érdekel a súlyfelesleg, kinek hány striája van vagy hogy mennyire feszes a segge, itt csak nyugi van, izzadás meg csacsogás, ha úgy tartja kedve az embernek. Az emberek olyan természetesen libbentek ki-be, hogy szinte el is múlt a szégyenérzetem. Csak néztem a testemen legördülő vízcseppeket, és örültem a világnak. Egyébként ahol lakom, ott lehet lefoglalni privát szaunát egy órára, egyszer egy héten, rendkívül jó áron, amit persze nem hagytam ki. Én mindig is szerettem szaunázni, de otthon valamiért csak akkor mentem el, ha törökfürdőztem, de valahogy annak más volt a hangulata. Egészen átszellemülök a gőztől meg a melegtől, meg méregtelenítésnek sem utolsó.

A méregtelenítésről jut eszembe, hogy milyen jó, hogy leszoktam a cigiről, és alkoholt is jóval ritkábban iszom, mint otthon. Vannak azért még rossz szokásaim, amik sokkal inkább lelkiek, mint fizikaiak, és legalább olyan nehéz tőlük megszabadulni, mint a dohányzást abbahagyni. Azt hiszem, talán itt is az a módszer lenne célravezető, mint ahogy leraktam a cigarettát, egyik napról a másikra, azóta meg csak egyszer-egyszer beleszívok egy-két slukkot egy cigibe, de nem érzek késztetést rá, hogy ismét rágyújtsak, akár csak felesben elszívjak egyet valakivel. Így kéne más egyéb rossz szokástól is megszabadulni, de őszintén, az sokkal lassabban és nehezebben megy, még ha agyilag tisztában is vagyok a dolgokkal, a pillanatnyi érzelmeim nem mindig alkalmazkodnak az okos kis fejemhez. Annyira kellett már ez a váltás, mint egy falat kenyér. Őszinte leszek, van egy dolog, ami egyáltalán nem hiányzik, ez pedig a munka. Sajnálom, de így van. A gyerekeket imádom továbbra is, direkt olyan családot kértem a friendship family programból, akiknél van gyerek, mert maga a gyerekekkel való együttlét klassz, elképesztő, mennyire fáradhatatlanok, lelkesek, de az, hogy olykor napi 12 órát is bent voltam, hogy hülyére stresszeltem magam, na ezek nem hiányoznak. Persze ha véget ér a 2 év, nyilván megint dolgozni fogok, sőt, ha a tanulmányaim engedik, szeretnék pénzt keresni közben is valamivel, de hogy a magyar pedagóguspályára nem lépek vissza, azt majdnem hogy biztosan tudom. Persze soha ne mondd, hogy soha, és nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy most én vagyok a külföldre szakadt csaj, aki lefitymálja az otthoni dolgokat, mert nem így van, és igenis látok olyan intézményeket, ahol szuper lehet gyereknek lenni, és komoly honvágy fog el még mindig bizonyos kezdeményezések láttán. Budapest tele van zseniális programokkal, hihetetlen kulturális élettel, és ahogy látom, egyre nagyobb teret kap az egészséges életmód, mind testi, mind lelki oldalról nézve. Vannak kis közösségek, akik remek dolgokat hoznak létre, közösségi kertek, önkéntesek, akik hátrányos helyzetű embereknek segítenek, emberek, akik továbbra is harcolnak a mindenféle fák kivágása ellen, mások meg a biciklis kultúrát népszerűsítik, a zenei paletta meg elképesztően széles, minden nap el tudnék menni valami koncertre otthon, nem beszélve a kocsmák, bárok széles választékáról, elérhető áron. Egy csomó szuper dolog van otthon, becsüljétek meg. De ezzel együtt más dolgoktól meg hányok, az utcákon lévő szemét, a légszennyezettség, a politikát már meg sem kéne említenem, mert annyira evidensen gyomorforgató. Még nem ástam bele magam az itteni politikába vagy a menekülthelyzetbe, de amit biztosan mondhatok, hogy itt jobban figyelnek a tisztaságra, szelektív hulladékgyűjtésre meg úgy általában saját magukra. Otthon le voltam terhelve fizikailag, lelkileg és érzelmileg is, még ha tudtam is, hogy lenne igényem mozgásra vagy valami befelé figyelésre, nem tudtam megteremteni az időt rá. Minden más fontosabb volt, mint a saját jólétem, és itt rontjuk el annyian az életet, hogy ennek kellene lennie az elsőnek. Nem önzőségből, hanem csak azért, hogy jól funkcionáljunk, és tudjunk adni. Hogy nem számít, mekkora összeg van a bankszámlán, ha utálod, amit csinálsz, vagy ahogy csinálod, egyszer megbetegszel tőle. Amúgy a csajok azt mondták, nem semmi, hogy ennyi év után mertem váltani, és suliba menni, azt mondani, hogy ez így ilyen körülmények között nem kell. Még nehéz lenne mit mondani, de eddig életem legmenőbb döntésének tűnik. 

Egyébként formálódik a lakótársaimmal is a viszonyom, minden héten legalább három mondatot beszélek mindkettőjükkel. Az egyiknek elkértem nemrég a kártyáját, mert volt annyi eszem, hogy bent hagytam a mosodában a sajátom, ami azt jelenti, hogy se a mosodába nem tudok visszajutni, sem pedig a lakásba, de mivel a lakótársaim hálistennek 99%-ban itthon vannak, ezért visszaengedtek a lakásba. Annyira tudtam, hogy egyszer ez is meg fog történni, pedig úgy koncentráltam mindig arra a hülye kártyára. A másik lakótársam pedig megkérdezte a minap, hogy gitározom-e, mondom nem, ukulelézek, és mondta, hogy jó a hangja és ugye Dido-t játszottam? Egész meghatódtam, hogy felismerte, de szabadkoztam, hogy igyekszem csukott ajtónál játszani. Amúgy ők ketten jóban vannak, feszt egymás szobájában lógnak, és valami rajzfilmet vagy mit néznek. Majd sütök még nekik muffint, mert nem csak a férfiakhoz, hanem szerintem mindenkihez a gyomrukon át vezet az út a szívükig. Most már vettem magamnak muffinsütőt, hogy ne kelljen szomszédtól kölcsönkérni.

A hétvégén a csajokkal rendeztünk egy echte originál pizsamapartit. Már sokan aludtak nálam életem során, és én is sokszor másoknál, de ez a csajos, amerikai módi kimaradt az életemből szerintem. Ezúttal Molly-hoz mentünk, és persze megint eltévedtünk. Ez egy olyan városka, ahol a GPS meg a Google Maps sem feltétlen segít. Febe 6 év után szakított a pasijával, úgyhogy egy hosszú telefonbeszélgetéssel indította a bulit, mert anyukája még nem tudta a hírt. Azt mondta, neki megkönnyebbülés, de azért sírt, mert a szakítás nem egy csillámpónis szivárványfelhő, hogy finoman fogalmazzak, és igazából majdnem mindegy, hogy meddig tartott vagy milyen volt, hogy téged dobtak vagy te szakítottál, avagy közös megegyezés, szakítani fos, ezzel azt hiszem, kevesen vitatkoznának. Amíg Febe telefonált, mi fennhangon üvöltöttük a '90-es évek legnagyobb slágereit. Új barátaimnak is feltűnt, hogy hány másodpercbe telik nekem felismerni egy-egy dalt, és hogy nem csak a refrént tudom. Örültem, hogy a korkülönbség ellenére nagyjából mindenki ugyanazokat a borzalmakat hallgatta. Elkezdtünk valami telefonos app segítségével ivós játékot játszani. A felelsz vagy mersz-ből inkább csak a felelsz-kérdéseket csináltuk, de volt olyan is, hogy még soha nem...kezdetű játék, aminek az volt a lényege, hogy ha veled mégis történt már ilyen, akkor innod kellett. Többször voltam egyedüli, akinek innia kellett, ekkor a többiek megbocsátóan néztek, hogy nem olyan kínos, elvégre én harminc vagyok, van már elég élettapasztalatom. Haha. Volt olyan kérdés, hogy szerepeltél-e már tévében, örömmel gondoltam vissza Duna Tv-s múltamra, amikor a Hangfürdőről beszéltünk, meg felvették az egyik próbánk egy részét. Aztán mondtam a csajoknak, hogy szerepeltem zenei videóban is, persze azonnal látni akarták, úgyhogy megmutattam nekik a (halál;orgazmus) Őssejtmámor c. remekművét, igen, ők az otthoni barátaim. Imádták a videót, és Molly mondta, hogy meg akarja ismerni őket, úgyhogy nem tudom, hogy olvassátok-e, kedves Gergő és a többiek, de szerintem érik egy skandináv turné.

Jövő héten elkezdődnek a másik képzéssel közös óráink, a mieinkre sajnos picit még várni kell. Heti három finn nyelvórám lesz, plusz meg akarok nézni legalább két kórust is. Meg a sportórákat. Nem tudom, mi hogy fog beleférni, de szeretném maximálisan kihasználni az itt töltött időt. Próbálok majd nektek mókust meg óriásnyulat fotózni, mindkettő elég gyakori errefelé. Kaptam friendship family-t, egy 5 éves gyerek is van, lesz egy nagy közös esemény, amikor majd találkozom velük, kíváncsi vagyok, milyenek. Ezek mennek, meg a felhők. A fák elkezdtek gyönyörű őszi színekbe öltözni, szerintem nagyon szép lesz az itteni ősz, főleg ha nem fog annyit esni, mint augusztusban. Nincs túl nagy igényem a kánikulára, szeretem ezt a pulcsis-kiskabátos időt. Bárcsak itt lennétek néha, és látnátok azt, amit én. Vagy csak úgy elvinnélek titeket a Sohwi-ba, hogy értékeljétek a sokallott 500 forintos korsó söröket meg az otthoni kávét, megszeressétek a benti fényeket a piros lámpákkal meg a kinti teraszt, dombra fel, dombról le száguldozzatok a bringán, toljátok a legdurvább emelkedőkön, ücsörögjetek a tóparton. Sokan hiányoztok, és ez szerintem nem fog elmúlni, de már nézegetem ám a repjegyeket karira, úgyhogy lesz majd nemulass, ha egyszer visszatérek látogatóba a városba, amibe a mai napig szerelmes vagyok.