Tisztelt Olvasóközönség!

Addig próbálok viszonylag gyakran írni, amíg nincs tanítás, mert utána vélhetőleg nem lesz annyira sok időm rá. Eseménydús napok vannak mögöttem, és igazából az ez után következők még ezeknél is sokkal eseménydúsabbak lesznek. 

Hét elején Zsoltinak, és spanyol lakótársának volt a búcsúbulija. A spanyol fickót nem ismertem, de mióta ide költöztem, azóta hallottam mindennap a hatalmas röhögéseit, az egész környék visszahangzott tőle. Látatlanban is imádtam a csávót, mert aki ilyen istentelenül és felszabadultan tud röhögni, fittyet hányva mindenre, az nem lehet rossz ember. Zsoltin kívül abszolút senkit nem ismertem, be is írtam az eseményhez, hogy azért jövök, mert végül is itt van a szomszédban. Kölcsönkértem egy muffinsütőt az egyik csajtól, aki itt lakik a közelben, és elhatároztam, hogy joghurtos-áfonyás muffint sütök a lefagyasztott erdei áfonyákból. Ezelőtt életemben egyszer sütöttem muffint, az mondjuk olyan jól sikerült, hogy másnap azt reggelizték a házibuliban. Most azonban akadtak gondjaim, mert nem találtam mérőeszközt, úgyhogy csak úgy találomra szórtam bele a lisztet, olajat stb. Az íze nem lett rossz, az állaga valahogy nem lett olyan, amilyet akartam. Mondjuk így is 5 perc alatt megették a népek, plusz hagytam itt a lakótársamnak is, aki másnap megkérdezte, milyen volt a buli, és megköszönte a muffint, ízlett neki. Dőlt betűvel írom ezt, mivel talán ez az első alkalom, hogy ő szólt hozzám először, ráadásul kérdezett is valamit. A bulin sokan voltak, 15-20 ember összetömörülve a konyhában meg az erkélyen, inkább kimentem az erkélyre, amikor már nem voltak ott sokan. Összehaverkodtam egy lánnyal, aki mondta, hogy lényegében miattam jött el a bulira, mert felbátorodott azon, hogy eljövök úgy, hogy szinte senkit sem ismerek. A buli végére csak néhányan maradtunk, akkor derült ki, hogy Zsoltin kívül van még egy magyar srác ott, ő cserediákként jött ki. Ez van, ha mindenki angolul beszél, és nincs meg a tipikus echte magyar akcentus.

Következő nap láttam, hogy van valami féláras kedvezmény kajak-kenuzásra a közeli tónál, ha legalább nyolcan megyünk. Beírtam az egyik csoportbeszélgetésbe, kinek lenne kedve, de senki nem válaszolt. Lehet, hogy nem annyira kedvelnek, de lehet, hogy az van, hogy mivel nem vettem részt a nyelvkurzuson, egy rakat lehetőségből meg ismerkedésből kimaradtam, ezért alig ismernek. Valahogy az utolsó pillanatban mégis összeállt, mert Nikki épp valami cserediákos találkozón volt, és onnan be tudott szervezni embereket. Két belga cserediákkal béreltünk kenut. Nikkinek meg nekem volt némi kenus tapasztalatunk, a két srácnak semmi, úgyhogy jót röhögtünk, hogy soha nem tudtunk kb. arra menni, amerre valójában akartunk, rengetegszer csak köröztünk a tavon. Nagyon szép idő volt, kellett a testmozgás.

Másnap a csajokkal terveztünk buliba menni valami helyre, ez az az időszak, amikor rengeteg buli van az újonnan érkezett diákoknak. Előtte átjöttek hozzám, én meg főztem nekik zöldséges tésztát, ők meg hoztak levest, salátát, csipszet, kekszet meg Molly rengeteg likőrt. Pont aznap érkezett meg a másik lakótárs, akinek rögtön bemutatkozáskor mondtam, hogy ha nem gond, este átjönnének páran, de nem leszünk túl sokáig. Azt el is felejtettem mondani neki, hogy még múlt hónapban véletlenül összetörtem mosogatás közben egy poharát. Ehh, neki se leszek nagy kedvence valószínűleg. A csajok elképesztően hangosak voltak, röhögtek, sztoriztak, majd Molly megtanított nekünk valami amerikai gyerekdalt, ami szerinte valójában az anális szexről szól. Nálunk is hasonló a helyzet, például a Csicseri borsó kezdetű gyermekdal, melynek van az a sora, hogy ne menj haza este, mert megdöf a kecske, színtiszta szexualitás, hogy a többi népdalainkról már ne is beszéljek. Nagyjából megettük, amit meg lehetett, és folytattuk az italok elfogyasztását. Volt vagy négyféle likőrünk, még egy csomó maradt a szülinapomról. Egy darabig azt gondoltam, milyen okos és felelősségteljes vagyok, mert csak egyféle rövidet iszom, aztán rájöttem, hogy előtte már ittam egy másikfélét, később meg már nagyjából mindegy volt. Beüzemeltem a diszkófényeket, és a szobámban buliztunk. A csajok találtak ilyen táncos-utánzós videókat, azzal szórakoztunk egy darabig, kérték, hogy mutassak ilyet magyarban, de én nem ismertem ilyet, úgyhogy gondoltam, mutatok valami borzalmat, ahol szintén van ilyen egyszerre táncolás, beraktam nekik a Hip Hop Boyz-tól a Megbántottak c. klasszikus, felejthetetlen opuszt, Febe próbálta leutánozni, de még engem is meglepett, milyen gyorsan mozogtak ezek a srácok anno. Irtó sokat röhögtünk és rendkívül hangosak voltunk. A lakótársaim valószínűleg nem kedveltek meg ettől jobban, bár az egyiknek másnapra be kellett fejeznie a ruháit, tehát mindenképp éjszakázott volna, a másik meg nyitott ajtónál gépezett vagy nézett valamit, ilyesmi, szóval remélem, hogy annyira egyikőjüket se zavarta. Azóta nem is láttam őket, nem aludtak itthon, úgyhogy nem volt alkalmam elnézést kérni. A vártnál legalább 2 órával később indultunk be a városba, útközben hozzánk csapódott valami srác. Mire odaértünk valami helyre, már nem engedtek be minket, mert kb. zártak, átmentünk máshova. Ott már lényegében nem sok dolog történt, Molly elaludt az asztalnál, kicsit táncoltunk, aztán zártak ők is, vagy csak kiraktak minket az alvás miatt, már nem tudom igazából. Mindenesetre esténket sajnos a McDonald's-ban zártuk, mert ez nem Budapest, hogy az éjjeli buli után bevágsz valami minőségi hamburgert vagy egy kevésbé minőségi gyrost, netán egy párszázas pizzaszeletet, itt hajnalban kizárólag a Meki van nyitva, amennyire tudom legalábbis. Mivel mindenki totál más irányban lakik, mint én, egyedül bicikliztem haza. Ekkor jöttem rá, hogy minden valószínűség szerint az alkohol feloldotta bennem az amúgy sem túl szilárd és sekélyes érzelmeimet, úgyhogy a hazautat végigbőgtem. Filmbe illő jelenet lett volna, bár akkor erre nyilván nem gondoltam, biztos valami szomorú, prüntyögős akusztikus gitárzene ment volna alatta, vagy egy kedves szám a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanból, ilyesmik. De legalább rájöttem, mennyire tehetséges vagyok, hogy egyszerre tudok biciklizni meg bőgni. Bármennyire is szeretnék túl lenni bizonyos dolgokon, nem úszom meg ezt az időszakot. Azon gondolkoztam, hogy bármennyire is izgalmas, új eseményeknek és történeteknek nézek elébe, a saját szemszögemből nézve mégis azt érzem, legalábbis pillanatnyilag, talán könnyebb lehet az otthoniaknak. Megy tovább az életük, megvannak a szokásos barátaik, és ha bármi van, fel tudnak hívni családot, barátokat. Én egyelőre nem érzek szoros kötődést itt senkivel, bár a csajok nagyon jó fejek, és pont azt beszéltük, hogy milyen kár, hogy csak ketten maradunk sokáig, valamint hogy másokkal nincs meg ez az érzés. De közben meg tudom, hogy piszok szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és valószínűleg alapjaiban változtatja majd meg az életem ez a két év. És nem tudom, hogy aki otthon van, mit él át, de azt tudom, hogy a kapcsolatoknál nincs fontosabb, az, hogy otthon volt kit felhívnom, ha úgy éreztem, hogy beszélni szeretnék valakivel, itt még nagyon nincs ilyen, és nem tudom, hogy mikor lesz. Ez mondjuk egyben valószínűleg jellemformáló dolog, mert se egészségromboló dolgokhoz, sem telefonhoz nem tudok nyúlni, az egyik rohadt drága, annyira meg még nem vagyok senkivel szoros kapcsolatban, hogy azt mondjam, figyi, csak egy ölelésre vágyom meg két jó szóra. Nem tudom folyton elterelni a figyelmem ezekről az érzésekről, és így muszáj vagyok szembesülni velük. Egyedül lenni amúgy nem borzasztó, és nagy szükségem is van rá. Főleg akkor, amikor egyszerre sok új ember kerül be az életembe.

Tegnap volt az első orientációs nap a suliban, nem merem mondani, mennyi alvás után kászálódtam ki az ágyból, és milyen állapotban voltam, ezt most ne részletezzük, de egy igazi hős vagyok, akárcsak a dalban, és végül majdnem pont időben be is értem az első előadásra, ami inkább ilyen üdvözlés volt meg praktikus információk a suliról. Telefonnal fotóztam le a kivetített diákat, mert védem az esőerdőket. Plusz gyorsan váltották őket és nulla energiám volt bármit is leírni. Bemutatkoztak a nemzetközi iroda dolgozói, majdnem mindegyikük szerényen azt mondta, hogy ő nekünk nem egy VIP, Ági pedig kicsit megtornáztatott minket, hogy akkor most álljanak fel az európaiak, ázsiaiak, és így tovább, humán tanszék, egyebek. Egy nőci egész lelkesítő beszédet mondott, meg hogy itt vagyunk az erdők és tavak közepén ebben a fura nevű városban, de reméli, hogy megszeretjük. Arról is beszélt, hogy biztos van, aki már most tudja, hogy két év után hazamegy, és otthon fog dolgozni a szakmájában, de hogy ha megszeretjük a helyet, ne higgyünk senkinek, aki azt mondja, hogy lehetetlen itt munkát találni. Nem kertelt, mondta, hogy itt Közép-Finnországban viszonylag nagy a munkanélküliség, de egyáltalán nem lehetetlen külföldiként itt dolgozni, kiemelte például Ágit, aki a nemzetközi irodában dolgozik. Nem ő az egyetlen magyar, aki kint ragadt suli után, Boginak is hasonló sztorija van, bár tök más munkaterület. Magamról egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert nagyon sok dolog függvénye, hogy hazamegyek-e két év után, vagy sem. Vagy egyáltalán, melyik országban fogok maradandóan letelepedni és kivel. Néha kicsit öregnek érzem magam, itt rengeteg a huszonkevés éves cserediák, de a mesterképzésesek nagyobb része is évekkel fiatalabb nálam. A másik, hogy engem a bulizás már nem hoz annyira lázba, az életem felét bulizással töltöttem, és nem kifejezetten lelkesít a gondolat, hogy igyak meg táncoljak folyton, ahogy az se tesz sokat hozzá az életemhez, ha összeszedek valami fickót egy éjszakára. Nem vagyok álszent, inkább csak hogy been there, done that, és az önértékelésemhez tényleg nem adott hozzá szinte semmit az, ha egy fickó fel akart szedni. Sokkal személyiségformálóbb lenne, ha ismét találnék valakit, akivel ennél többről szól a dolog, és akivel egy kiegyensúlyozott kapcsolatot ki lehet alakítani, de őszintén, ez otthon is szinte lehetetlennek tűnt, itt meg még nem nagyon gondolkozom ilyesmiben. Próbálom elhessegetni a társadalmi elvárásokat, miszerint már 2-3 pulyát kéne terelgetnem valami daliás herceg oldalán, akinek természetesen jól fizető állása van, rendezett családi háttérrel. A jól fizető állás sosem érdekelt, a rendezett családi háttér mondjuk sokkal inkább. De ez igazából most mindegy, mert most teljesen más dolgokat kell megélnem, és nem is vágyom arra, hogy gyerekek rohangásszanak a szoknyám körül, hacsak nem valami bébiszitterkedés van a dologban, némi pénzkeresettel kiegészítve. Egyébként az egyetemen volt ingyenkávé, tea, süti, tartalmas saláták meg torta. Gondolom a nyitónap miatt, de azért ez igazán kedves tőlük, nekem meg pláne életmentő volt, mert nem volt időm otthon reggelizni. Túl sokat még nem tudok a suliról, jövő héten még 3 orientációs nap lesz, csütörtökön és pénteken meg végre bejárjuk a Musica épületet, és találkozunk a professzorokkal, meg nyilván a többi mesterképzéses diákkal. Már most kb. mindennap van valami esemény, vagy buli, vagy búcsúbuli, BBQ sütögetés, városnézés, akármi, de néha olyan fáradt vagyok, vagy annyira nem hevertem még ki a környezetváltozást, hogy inkább csak itthon ülök és pihenek, gyakorolok vagy főzök valami egyszerűbb ételt. Nem tartozom azok közé, akik rendkívül népszerűek, mert nem vagyok ott mindenhol, és nem húztam le egy hónapot a finn nyelvkurzuson. Lehet, hogy jelentkezem a friendship family programra, ahol ha szerencsés a diák, kap egy finn házaspárt, esetleg családot, akik kicsit segítenek megismerni a kultúrát, elvisznek egy hokimeccsre vagy ilyesmi. Úgy tudtam, pont lecsúsztam a határidőről, de most mondták, hogy még lehet jelentkezni a hét végéig. Nem tudom, mennyi időm lesz erre suli mellett, még egy kicsit hezitálok, de lehet, nem lenne rossz. Szeretnék majd sportkártyát is kiváltani, amivel valami nevetségesen kicsi éves összegért lehet menni mindenféle tánc, jóga meg egyéb órákra állítólag. A mindennapos biciklizés jót tesz, főleg hogy a város elég dimbes-dombos, úgyhogy vannak megerőltető részek is, de szükségem lesz valami egyéb mozgásformára is, hogy jól érezzem magam a bőrömben, valamint hogy kibírjam a sötétet meg a hideget majd. Vettem egy bringás sisakot végre, egyelőre tesztüzemben lesz, otthon sajnos sose volt, szégyen, de így van, most viszont találtam egyet, ami talán jó lesz méretre. Nem cukimuki rózsaszín meg fehér, sőt, nem kifejezetten lányos, hanem fekete, zöld és fehér mintával, és az van ráírva, hogy rockhead. De valahogy mégis illik hozzám, a bringás csávó meg amúgy is azt mondta, hogy Vera, jú ár bjutiful, muhaha.  Remélem, ez lesz a megfelelő, mert nincs kedvem másik után rohangászni.

Nem bánom, ha hallok felőletek is, kedves otthoni népek, és más emigrált polgártársak, ennyi volt a móka mára, zárul Vera mókatára. Képzeletbeli cuppanós csókok, nagy ölelések.