Drága Olvasók!

Nem mondhatom, hogy a szülinapom óta hatalmas mennyiségű mesélni való gyűlt össze, de azért voltak vicces, vagy inkább mondhatom azt is, hogy nevetséges történetek. Sokkal több dolog zajlik bennem, mint ami kívülről történésnek nevezhető. Elmélkedős poszt lesz ez is, de azért ha akarjátok tudni, mi az első benyomásom a finn rendőrségről pl., akkor érdemes tovább olvasni.

Amúgy mérhetetlen sok időt eltöltöttem a blog átláthatóbbá tételén, a betűtípust is megváltoztattam. Nem mondom, hogy csodálatos lett, de raktam nektek ide képet is, amit jómagam készítettem, persze ötezer filterrel telerakva, hogy valamennyire passzoljon a blog sablonvilágához. Bevallom, az angol változat picit letisztultabb, áttekinthetőbb lett talán, de már nincs erőm mindent átmenteni wordpress-re. Cserébe viszont az tuti, hogy oda nem fogok ennyire részletesen, cizelláltan és humorosan írni, mint a magyarra. Ha van valami tippetek, javaslatotok, vagy ha nem elég olvasható a blog, szóljatok. A mobilon való olvasást pláne kevésbé ajánlom, túl erősek a színek és ugye másképp is jelenik meg. 

Először is elmesélem egy estémet, amikor két buliba is hívtak. Aznap végre találkoztam a tutorommal, aki elvileg egész hónapban segített volna, ha itt van, és ha úgy tudja, hogy én már augusztusban jövök. Na de sebaj. Mondtam neki, hogy már mindent elintéztem, csak regisztrálnom kell a rendőrségen, de azt leszámítva nincs nagyon más dolgom, úgyhogy elmentünk ebédelni. Ő hívott valami jazzkoncertre, meg aznap estére egy házibuli is kilátásban volt. Közben szétbicikliztem magam, mert el kellett mennem végre a diszkólámpáért, és nyilván újfent eltévedtem. A kártyámon nem volt már elég egyenleg a nethez, de igazából semmi máshoz se. Viszont olyan combom és seggem lesz néhány hónap múlva, amilyen még sosem volt, hehe. Szerencsésen hazaérkeztem a diszkólámpás misszióból, amikor is realizáltam, hogy ha a sörnél valami erősebb alkoholt is szeretnék inni, akkor el kell mennem az Alko-ba, ami itt a nemzeti alkoholboltot jelenti. Mire megtaláltam, kb. 5 percem volt zárásig, úgyhogy találomra leemeltem valami random chilei vörösbort, aminek egy helyes vörösbegy volt a címkéjén. Vettem még egy Kasteel-t is, mert azt legalább tuti szeretem. Azt nem mondom, mennyibe került a bor, mert elsírnátok magatokat, csak reménykedni tudtam benne, hogy nem lesz szar. Mindezek után hazatekertem, és arra gondoltam, jó finn módra megiszom itthon 1-2 sört, mielőtt elmegyek koncertre. Aztán persze nagyon ellustultam, és késő estig lébecoltam a szobámban. A házibuli eredetileg a szomszéd épületben lett volna, de váratlanul átrakták a város másik végébe. Jó későn indultam el, és mivel nem volt net a telefonon, csak alkalmanként tudtam fogni wifit, el is tévedtem rendesen. Pontosabban tudtam, hogy hol vagyok, csak azt nem, onnan merre kell mennem. Annyira kihalt területen voltam, a nagyáruházaknál, hogy egy darab ember nem járt arra, akit megkérdezhettem volna. Nagy nehezen elértem Molly-t, aki sajnos elég részeg volt már, de átadta a telefont Febe-nek, aki azt mondta, 5 perc múlva kijönnek hozzám a Lidl-hez. Jóval több, mint 5 perc telt el, amikor újra felhívtam Molly-t, hogy mi van, de azt mondta, Febe elindult, és reméli, hogy megtaláljuk egymást valahogy, de szóljak, ha mégse. Én közben úgy döntöttem, felbontom addig a bort, mert hideg volt. Ihatónak iható, de bármit megadtam volna, ha inkább egy Sauska rosé lett volna, egy jóféle Egri Bikavér vagy egy Cabernet Sauvignon / Franc. Valamiért úgy éreztem, Febe is eltévedt, de úton van felém. Jól éreztem, mert hosszú idő után egyszer csak megjelent sűrű bocsánatkérések közepette. Nem tudom, milyen okból, de volt nála műanyagpohár, úgyhogy ott a Lidl mellett a csöpögő esőben leültünk a járdára borozni. Ekkor arra kanyarodott valami nagyobb autó, meg is állt mellettünk az úton (járdán?), rá volt írva az oldalára, hogy rendőrség. Vagyis nyilván nem az, hogy rendőrség, hanem polisii vagy tudja a halál. Fogalmam se volt a finn szokásokról meg szabályokról alkoholfogyasztás terén, gondoltam, na most benne vagyunk a slamasztikában, de nagyon gyorsan reagáltam, és mosolyogva, a hüvelykujjam felfele mutatva mondtam nekik, hogy minden oké velünk. Ezek szó nélkül továbbhajtottak. Utána vagy 5 percig nem bírtuk abbahagyni a röhögést. Jól van, nem baj, ha az utcán piálsz, csak ne legyél pocsolyarészeg.

Mindezen izgalmak után felmentünk Febe-hez, hogy magához vegye a személyijét, és visszamenjünk a házibuliba, vagy be a városba táncolni, ám kiderült, hogy a házibulinak vége. Úgyhogy ott ragadtam nála, még sokáig beszélgettünk, és megettünk valami gusztustalan mennyiségű csipszet curryszósszal. Másnap kimentünk a közeli tóhoz reggelizni, majd az erdőbe áfonyát szedni. Ez egy tipikus finn dolog, bogyókat szedni az erdőben. Nagyon jólesett, teljesen más tudatállapot. Már elfelejtettem, mennyire szeretek természetben lenni, itt meg szerencsére mindenhol vannak erdők, tavak. Miután végeztünk, hazaindultam. Azaz hazaindultam volna, mert ekkor döbbentem rá, hogy előző este valószínűleg nagyon sietős voltam, és nem hoztam el otthonról a kártyámat, ami bejárást biztosít az épületbe és a lakásba is. Gondolom a szüleimnek, és azoknak, akik igazán ismernek, ez nem meglepő, és bármennyire is igyekeztem, megtörtént itt tartózkodásom első hónapjában. Ki voltam zárva a saját lakásomból. Volt egy mentőötletem azonban, hogy ne kelljen hívni az irodát, és pénzért elkérni egy másik kártyát, úgyhogy fészbukon szóltam Zsoltinak, hogy nem tudna-e átugrani a lakótársamhoz, és megnézni a kártyámat, hogy hol van. Zsoltit már akkor ismertem fészbukon, amikor még nem is jelentkeztem ide, csak felvettük a kapcsolatot, hogy meséljen kicsit. Mint kiderült, a szomszédos lakásban lakik még pár hétig, és azóta az erkélyen adogattunk át egymásnak hasznos dolgokat, úgy mint szülinapi tortaszelet (neki is nemrég volt), egyéb étkezési célra felhasználandó dolgok, én meg adtam neki a zöldséges tésztámból, mert sose tudom eltalálni, hogy annyi kaja legyen, amennyi csak nekem elég, mindig túl sokat főzök /sütök egyszerre.  Szóval Zsolti volt a hős, akinek hála minden gond nélkül haza tudtam jutni. Ennyit arról, milyen remekül buliztam a jazzkoncerten és a házibulin. Csak hogy legyen mivel feldobnom a napotokat.

Amúgy a szobám egészen otthonosnak mondható már, Zsolti összeszerelte az ágyam, behoztuk az erkélyről az asztalt, van már éjjeli lámpám, aminek klassz fénye van, és vettem olcsón egy nagyon kényelmes karosszéket is, amiben olvasni fogok majd. Szinte kezdem megszeretni. A lakótársammal nagyjából ugyanannyit beszélünk, de pl. ma láttam, milyen klassz varázslós-bűvészes jelmezt varrt, és megdicsértem. Nincs baja velem, már látom, de valószínűleg ez már ilyen marad. Ha nem iszik alkoholt, esélyem sincs, hogy a heti három mondaton kívül többet beszéljünk.

Tegnap még utoljára elmentem a szaunás szigetre, Lehtisaari-ra, mert idén többet már nem lesz nyitva. Jól tele is volt ennek megfelelően, volt pár ismerős arc is. Mivel vittem kekszet, úgy gondoltam, cserébe falatozom abból, amit a többiek sütögetnek. Egyszer csak amikor jöttem vissza a szaunából vagy a vízből az asztalhoz, egy pasas, aki sütögetett, tört magyarsággal hozzám szólt: -magyar vagy?
Kiderült, hogy a többieket kérdezte, van-e magyar a társaságban, és az is, hogy 5 évet élt Budapesten. Amúgy finn, itt élnek a feleségével a közelben. A fikcó holokauszt-túlélőkkel foglalkozik, segít nekik, úgyhogy elbeszélgettünk politikáról, kirekesztésről, zsidóságról meg minden, nagyon érdekes volt. Nem tudom, hogy a többieknek is megadta-e a számát, de mondta, hogy egyszer majd elhív magukhoz kávézni. Szimpatikus volt, és megmondom őszintén, jó volt valakivel valami közösséget érezni, és nem csak arról beszélni, hogy ki hova megy bulizni, ki milyen kaját hogyan eszik stb. Csípem az új ismerősöket, nem erről van szó, de gyakorlatilag mindenki fiatalabb nálam, és én még a saját korosztályomhoz képest is sokszor éreztem azt, hogy érettebb, komolyabb gondolkodású vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne tudnék 3 évesek módjára viselkedni vagy hogy ne lennék benne mindenféle hülyeségben. Aki ismer, az tudja, hogy másodperc törtrésze alatt megyek át gyerekbe bármikor. Azért még így is nagyon kevés embert ismerek igazán itt, úgyhogy tutira lesznek még olyanok, akikkel szorosabb baráti viszonyt is ki lehet majd alakítani. Legalábbis nagyon remélem.

Utószóként már csak annyit, hogy nem akarom, hogy mindenki azt higgye a fészbukos képek alapján, hogy minden csodálatos, mesés, én meg állandóan jól érzem magam. Ennél azért árnyaltabb a kép. A fészbuk amúgy is egy nagy kamu, mert senki nem akarja oda kirakni azt, ami szar vagy nehéz, pedig megnézném, milyen lenne egy őszinte fészbuk, ahol nem csak az önfényezés megy. Én most több dolgot rakok ki, mint eddig bármikor, mert úgy érzem, ez az egyetlen módja a valamiféle kapcsolattartásnak azokkal, akik távol vannak tőlem, vagyis lényegében kábé mindenkivel. Jó itt alapvetően, bár azért küzdelmes is. Valami egészen más oldalát látom a világnak, és egyben saját magamnak is. Nincs akkora pörgés most még, nem nyomaszt a munka, a suli még nem kezdődött el. Talán soha életemben nem voltam még ennyit egyedül, mint most. Van valami itt viszont a természetben, a levegőben, a tavakban, amit ott Lehtisaari-n kezdtem el felfogni. Nem hasonlítható az otthoni erdőkhöz, vagy a Balatonhoz. A levegő csípős, a tavak máshogy kékek, a szél szinte zenél. Olyan nyugalom van itt, amit máshol nem érzek, vagy nem így. Nagyon sok olyan negatív érzést hoztam magammal, amit ott kellett volna hagyni a repülőtéren, talán a kifutópályán, hogy vigye el a turbulencia, vagy bánom is én, de jöttek ide velem, és most azt érzem, az egyetlen gyógyír erre a természet, ami itt van, a máshogykék tavak, a zenélő szél, a csípős levegő és a magas fák együtt mossák ki belőlem azt, amire már nincs szükségem. Még néhány napig viszonylagos nyugalom van, aztán lesznek orientációs napok a suliban, tárgyfelvétel, aztán szép lassan hónap közepe fele elkezdődnek a kurzusok. Nem tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, de alig várom az iskolakezdést. Ölellek mindannyiótokat!

Ps.: Megkaptam az első képeslapomat-levelemet, ha szeretnétek kézzel írt lapot kapni, szóljatok! Én imádtam. Régen is zseniális volt levelezni, és ma is az. Ma már egész más értéke van, sokkal jobban megbecsülöm, mint egy netes üzenetet, mert azt jelenti, valaki tényleg időt szán a másikra. Tudom, sokkal egyszerűbb lefotózni valamit okostelefonnal, és átküldeni, de ez annyira kedves kis dolog.