Drága Olvasók!

Nem mondhatom, hogy a szülinapom óta hatalmas mennyiségű mesélni való gyűlt össze, de azért voltak vicces, vagy inkább mondhatom azt is, hogy nevetséges történetek. Sokkal több dolog zajlik bennem, mint ami kívülről történésnek nevezhető. Elmélkedős poszt lesz ez is, de azért ha akarjátok tudni, mi az első benyomásom a finn rendőrségről pl., akkor érdemes tovább olvasni.

Amúgy mérhetetlen sok időt eltöltöttem a blog átláthatóbbá tételén, a betűtípust is megváltoztattam. Nem mondom, hogy csodálatos lett, de raktam nektek ide képet is, amit jómagam készítettem, persze ötezer filterrel telerakva, hogy valamennyire passzoljon a blog sablonvilágához. Bevallom, az angol változat picit letisztultabb, áttekinthetőbb lett talán, de már nincs erőm mindent átmenteni wordpress-re. Cserébe viszont az tuti, hogy oda nem fogok ennyire részletesen, cizelláltan és humorosan írni, mint a magyarra. Ha van valami tippetek, javaslatotok, vagy ha nem elég olvasható a blog, szóljatok. A mobilon való olvasást pláne kevésbé ajánlom, túl erősek a színek és ugye másképp is jelenik meg. 

Először is elmesélem egy estémet, amikor két buliba is hívtak. Aznap végre találkoztam a tutorommal, aki elvileg egész hónapban segített volna, ha itt van, és ha úgy tudja, hogy én már augusztusban jövök. Na de sebaj. Mondtam neki, hogy már mindent elintéztem, csak regisztrálnom kell a rendőrségen, de azt leszámítva nincs nagyon más dolgom, úgyhogy elmentünk ebédelni. Ő hívott valami jazzkoncertre, meg aznap estére egy házibuli is kilátásban volt. Közben szétbicikliztem magam, mert el kellett mennem végre a diszkólámpáért, és nyilván újfent eltévedtem. A kártyámon nem volt már elég egyenleg a nethez, de igazából semmi máshoz se. Viszont olyan combom és seggem lesz néhány hónap múlva, amilyen még sosem volt, hehe. Szerencsésen hazaérkeztem a diszkólámpás misszióból, amikor is realizáltam, hogy ha a sörnél valami erősebb alkoholt is szeretnék inni, akkor el kell mennem az Alko-ba, ami itt a nemzeti alkoholboltot jelenti. Mire megtaláltam, kb. 5 percem volt zárásig, úgyhogy találomra leemeltem valami random chilei vörösbort, aminek egy helyes vörösbegy volt a címkéjén. Vettem még egy Kasteel-t is, mert azt legalább tuti szeretem. Azt nem mondom, mennyibe került a bor, mert elsírnátok magatokat, csak reménykedni tudtam benne, hogy nem lesz szar. Mindezek után hazatekertem, és arra gondoltam, jó finn módra megiszom itthon 1-2 sört, mielőtt elmegyek koncertre. Aztán persze nagyon ellustultam, és késő estig lébecoltam a szobámban. A házibuli eredetileg a szomszéd épületben lett volna, de váratlanul átrakták a város másik végébe. Jó későn indultam el, és mivel nem volt net a telefonon, csak alkalmanként tudtam fogni wifit, el is tévedtem rendesen. Pontosabban tudtam, hogy hol vagyok, csak azt nem, onnan merre kell mennem. Annyira kihalt területen voltam, a nagyáruházaknál, hogy egy darab ember nem járt arra, akit megkérdezhettem volna. Nagy nehezen elértem Molly-t, aki sajnos elég részeg volt már, de átadta a telefont Febe-nek, aki azt mondta, 5 perc múlva kijönnek hozzám a Lidl-hez. Jóval több, mint 5 perc telt el, amikor újra felhívtam Molly-t, hogy mi van, de azt mondta, Febe elindult, és reméli, hogy megtaláljuk egymást valahogy, de szóljak, ha mégse. Én közben úgy döntöttem, felbontom addig a bort, mert hideg volt. Ihatónak iható, de bármit megadtam volna, ha inkább egy Sauska rosé lett volna, egy jóféle Egri Bikavér vagy egy Cabernet Sauvignon / Franc. Valamiért úgy éreztem, Febe is eltévedt, de úton van felém. Jól éreztem, mert hosszú idő után egyszer csak megjelent sűrű bocsánatkérések közepette. Nem tudom, milyen okból, de volt nála műanyagpohár, úgyhogy ott a Lidl mellett a csöpögő esőben leültünk a járdára borozni. Ekkor arra kanyarodott valami nagyobb autó, meg is állt mellettünk az úton (járdán?), rá volt írva az oldalára, hogy rendőrség. Vagyis nyilván nem az, hogy rendőrség, hanem polisii vagy tudja a halál. Fogalmam se volt a finn szokásokról meg szabályokról alkoholfogyasztás terén, gondoltam, na most benne vagyunk a slamasztikában, de nagyon gyorsan reagáltam, és mosolyogva, a hüvelykujjam felfele mutatva mondtam nekik, hogy minden oké velünk. Ezek szó nélkül továbbhajtottak. Utána vagy 5 percig nem bírtuk abbahagyni a röhögést. Jól van, nem baj, ha az utcán piálsz, csak ne legyél pocsolyarészeg.

Mindezen izgalmak után felmentünk Febe-hez, hogy magához vegye a személyijét, és visszamenjünk a házibuliba, vagy be a városba táncolni, ám kiderült, hogy a házibulinak vége. Úgyhogy ott ragadtam nála, még sokáig beszélgettünk, és megettünk valami gusztustalan mennyiségű csipszet curryszósszal. Másnap kimentünk a közeli tóhoz reggelizni, majd az erdőbe áfonyát szedni. Ez egy tipikus finn dolog, bogyókat szedni az erdőben. Nagyon jólesett, teljesen más tudatállapot. Már elfelejtettem, mennyire szeretek természetben lenni, itt meg szerencsére mindenhol vannak erdők, tavak. Miután végeztünk, hazaindultam. Azaz hazaindultam volna, mert ekkor döbbentem rá, hogy előző este valószínűleg nagyon sietős voltam, és nem hoztam el otthonról a kártyámat, ami bejárást biztosít az épületbe és a lakásba is. Gondolom a szüleimnek, és azoknak, akik igazán ismernek, ez nem meglepő, és bármennyire is igyekeztem, megtörtént itt tartózkodásom első hónapjában. Ki voltam zárva a saját lakásomból. Volt egy mentőötletem azonban, hogy ne kelljen hívni az irodát, és pénzért elkérni egy másik kártyát, úgyhogy fészbukon szóltam Zsoltinak, hogy nem tudna-e átugrani a lakótársamhoz, és megnézni a kártyámat, hogy hol van. Zsoltit már akkor ismertem fészbukon, amikor még nem is jelentkeztem ide, csak felvettük a kapcsolatot, hogy meséljen kicsit. Mint kiderült, a szomszédos lakásban lakik még pár hétig, és azóta az erkélyen adogattunk át egymásnak hasznos dolgokat, úgy mint szülinapi tortaszelet (neki is nemrég volt), egyéb étkezési célra felhasználandó dolgok, én meg adtam neki a zöldséges tésztámból, mert sose tudom eltalálni, hogy annyi kaja legyen, amennyi csak nekem elég, mindig túl sokat főzök /sütök egyszerre.  Szóval Zsolti volt a hős, akinek hála minden gond nélkül haza tudtam jutni. Ennyit arról, milyen remekül buliztam a jazzkoncerten és a házibulin. Csak hogy legyen mivel feldobnom a napotokat.

Amúgy a szobám egészen otthonosnak mondható már, Zsolti összeszerelte az ágyam, behoztuk az erkélyről az asztalt, van már éjjeli lámpám, aminek klassz fénye van, és vettem olcsón egy nagyon kényelmes karosszéket is, amiben olvasni fogok majd. Szinte kezdem megszeretni. A lakótársammal nagyjából ugyanannyit beszélünk, de pl. ma láttam, milyen klassz varázslós-bűvészes jelmezt varrt, és megdicsértem. Nincs baja velem, már látom, de valószínűleg ez már ilyen marad. Ha nem iszik alkoholt, esélyem sincs, hogy a heti három mondaton kívül többet beszéljünk.

Tegnap még utoljára elmentem a szaunás szigetre, Lehtisaari-ra, mert idén többet már nem lesz nyitva. Jól tele is volt ennek megfelelően, volt pár ismerős arc is. Mivel vittem kekszet, úgy gondoltam, cserébe falatozom abból, amit a többiek sütögetnek. Egyszer csak amikor jöttem vissza a szaunából vagy a vízből az asztalhoz, egy pasas, aki sütögetett, tört magyarsággal hozzám szólt: -magyar vagy?
Kiderült, hogy a többieket kérdezte, van-e magyar a társaságban, és az is, hogy 5 évet élt Budapesten. Amúgy finn, itt élnek a feleségével a közelben. A fikcó holokauszt-túlélőkkel foglalkozik, segít nekik, úgyhogy elbeszélgettünk politikáról, kirekesztésről, zsidóságról meg minden, nagyon érdekes volt. Nem tudom, hogy a többieknek is megadta-e a számát, de mondta, hogy egyszer majd elhív magukhoz kávézni. Szimpatikus volt, és megmondom őszintén, jó volt valakivel valami közösséget érezni, és nem csak arról beszélni, hogy ki hova megy bulizni, ki milyen kaját hogyan eszik stb. Csípem az új ismerősöket, nem erről van szó, de gyakorlatilag mindenki fiatalabb nálam, és én még a saját korosztályomhoz képest is sokszor éreztem azt, hogy érettebb, komolyabb gondolkodású vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne tudnék 3 évesek módjára viselkedni vagy hogy ne lennék benne mindenféle hülyeségben. Aki ismer, az tudja, hogy másodperc törtrésze alatt megyek át gyerekbe bármikor. Azért még így is nagyon kevés embert ismerek igazán itt, úgyhogy tutira lesznek még olyanok, akikkel szorosabb baráti viszonyt is ki lehet majd alakítani. Legalábbis nagyon remélem.

Utószóként már csak annyit, hogy nem akarom, hogy mindenki azt higgye a fészbukos képek alapján, hogy minden csodálatos, mesés, én meg állandóan jól érzem magam. Ennél azért árnyaltabb a kép. A fészbuk amúgy is egy nagy kamu, mert senki nem akarja oda kirakni azt, ami szar vagy nehéz, pedig megnézném, milyen lenne egy őszinte fészbuk, ahol nem csak az önfényezés megy. Én most több dolgot rakok ki, mint eddig bármikor, mert úgy érzem, ez az egyetlen módja a valamiféle kapcsolattartásnak azokkal, akik távol vannak tőlem, vagyis lényegében kábé mindenkivel. Jó itt alapvetően, bár azért küzdelmes is. Valami egészen más oldalát látom a világnak, és egyben saját magamnak is. Nincs akkora pörgés most még, nem nyomaszt a munka, a suli még nem kezdődött el. Talán soha életemben nem voltam még ennyit egyedül, mint most. Van valami itt viszont a természetben, a levegőben, a tavakban, amit ott Lehtisaari-n kezdtem el felfogni. Nem hasonlítható az otthoni erdőkhöz, vagy a Balatonhoz. A levegő csípős, a tavak máshogy kékek, a szél szinte zenél. Olyan nyugalom van itt, amit máshol nem érzek, vagy nem így. Nagyon sok olyan negatív érzést hoztam magammal, amit ott kellett volna hagyni a repülőtéren, talán a kifutópályán, hogy vigye el a turbulencia, vagy bánom is én, de jöttek ide velem, és most azt érzem, az egyetlen gyógyír erre a természet, ami itt van, a máshogykék tavak, a zenélő szél, a csípős levegő és a magas fák együtt mossák ki belőlem azt, amire már nincs szükségem. Még néhány napig viszonylagos nyugalom van, aztán lesznek orientációs napok a suliban, tárgyfelvétel, aztán szép lassan hónap közepe fele elkezdődnek a kurzusok. Nem tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, de alig várom az iskolakezdést. Ölellek mindannyiótokat!

Ps.: Megkaptam az első képeslapomat-levelemet, ha szeretnétek kézzel írt lapot kapni, szóljatok! Én imádtam. Régen is zseniális volt levelezni, és ma is az. Ma már egész más értéke van, sokkal jobban megbecsülöm, mint egy netes üzenetet, mert azt jelenti, valaki tényleg időt szán a másikra. Tudom, sokkal egyszerűbb lefotózni valamit okostelefonnal, és átküldeni, de ez annyira kedves kis dolog.

30

Igen, a szülinapomról fogok legfőképpen írni, mert az volt a highlight esemény az elmúlt napokban. Szóval megalakítottuk az awesome non-Finnish 1 group-ot páran, ebből majdnem mindenki csatlakozott. Összesen négyen terveztünk bemenni Helsinkibe várost nézni meg mulatozni, és az airbnb-s csávó addig szórakozott meg nem válaszolt, hogy végül megint Bogit kértem meg, hogy szállásoljon el minket. 

Az egész ott kezdődött, hogy CJ felhívott Skype-on, és elkezdtünk dumálni, majd otthoni idő szerint éjfél után boldog szülinapot nótát énekelt, ezanapmásmintatöbbi, na igen, ez mondjuk eléggé más. Viccesnek találtam, hogy az időeltolódás miatt volt egy óra, amikor itt már 30 voltam, otthon még csak 29. Szóval az első órákat azzal töltöttem, hogy CJ gitározását hallgattam, eszmecseréltünk a világról, söröztem meg cidert ittam, majd hajnalban mondtam neki, hogy muszáj aludnom, mert kora reggel indul a buszunk. Valahogy kivakartam magam reggel 6 fele az ágyból (matracról, haha), csináltam pár sajtos szendvicset, beraktam még egy banánt, pár sima szelet kenyeret, meg az előző nap felvásárolt söröket és cidert. Febe elaludt reggel, úgyhogy első körben Molly-val és Nikki-vel indultunk be. -Akkor posztolok a szülinapodra. -Jó, majd holnap lájkolom. -Miért nem most?!

Ilyen, és ehhez hasonló párbeszédekkel szórakoztattuk magunkat az úton, valamint Molly nagyon drága volt, betakart a pokróccal, amit hozott magával. Aludni nem nagyon tudtam, aztán a végtelennek tűnő utazás után megérkeztünk Helsinkibe. Tőlem kérdezték a csajok, mit érdemes megnézni, de nekem se volt sokkal több fogalmam a helyi látványosságokról, mint nekik. Első utunk a közeli McDonald's-ba vezetett, mert abban mindenki egyetértett, hogy nekem kávéra van szükségem. Amíg Febe-t vártuk, arra gondoltunk, el kéne indulni megnézni valamit a közelben, úgyhogy a Pokemon Go-nak köszönhetően találtunk valami kacsás ablakot, és arra gondoltunk, egy ablak, amire kacsák vannak festve, elég motiváló nekünk, hogy elinduljunk megkeresni. -Így képzelted el a 30. szülinapod?-kérdezte röhögve Molly. Szerintem jól kezdődött.

A kacsás ablak helyén egy szimpla hullámos víz volt, kacsák nélkül, mi meg bementünk egy kávézóba a túloldalon, hogy megkérdezzük, tényleg itt van-e az ablak, mire mondta a kávézós nőci, hogy igen, csak valamiért nincsenek rajta kacsák. Kicsit csalódottak voltunk, de remekül szórakoztunk. Felszedtük Febe-t a buszállomáson, aztán elindultunk, hogy megnézzük a Suomenlinna-t, ami egy sziget Helsinki kikötőjétől nem messze, része a világörökségnek és vannak rajta erődök, múzeumok meg ilyesmi. Az idő pompás volt, napos, szeles, kellemesen egyensúlyozva a hűvös és a simogató napfény között. Sétáltunk a szigeten, nem sok helyre mentünk be, csak lébecoltunk, aztán leültünk egy sziklaszirthez napozni meg fetrengeni. Itt kaptam meg a szülinapi ajándékaimat, egy szuper rajzot Febe-től, egy üveg felespoharat meg egy dobozka édességet. Febe hozott valami rumot, amit persze meg kellett kóstolni az új felespoharammal, úgyhogy adogattuk körbe az egy szem poharat. Felmentünk valami dombféleségre, ahol elképesztő látvány fogadott minket. Az ég befelhősödött, de néhol napsugarak törtek át a felhőkön, a tengeren vitorlások ringtak, a napsugarak játszottak a vízen. Nagyon hálás voltam, hogy ott lehetek. Végül is ki a franc gondolta volna néhány hónapja, hogy felvesznek egyetemre, és a 30. szülinapom Finnország fővárosában töltöm a tengert bámulva, olyan emberekkel, akiket alig 2 hete ismerek? A lányok valahogy megértették, hogy nem lehetett könnyű úgy eljönni ide, hogy tudom, pár hét múlva szülinapom van, nem is akárhanyadik, de kb.nem ismerek senkit, és nem tudom előre, hol és kikkel fogom tölteni, de aztán persze megoldottam, mert a kapcsolatteremtő képességem azért egyáltalán nem rossz, még egy ilyen ismeretlen helyzetben sem. Furcsa érzés volt azért, de nem csinálnám másképp.

A nap java részét a kis szigeten töltöttük, aztán visszamentünk a kikötőbe, mert a piacon láttunk elfogadható áron lazacos kajákat. Isteni lazacot ettem krumplival meg zöldségekkel, némi fokhagymás szósszal. Próbáltuk összeszedni a többieket, akik járnak nyelvkurzusra, nekik is épp szabadnapjuk volt, és bejöttek Helsinkibe. Ezenkívül volt egy másik fontos missziónk, miszerint este 8-ig találunk kellett egy alkoholboltot, ahol tudunk bort meg más egyebet venni. Végül elkeveredtünk villamossal a katedrálishoz, aminek a közelében volt egy coffee & wine hely, oda ültünk le pihenni. Jöttek a többiek is végül, mindenki megölelgetett meg felköszöntött, majd később eljött Vilma is. A nyelvkurzusosok valami jazz klubba mentek, nekünk azonban el kellett keveredni Bogihoz lepakolni, mielőtt visszajövünk a városba. Ez váratlanul elhúzódott, ugyanis anyáék felhívtak Skype-on, és abban a pillanatban, mikor felvettem a hívást, a csajok jöttek be a konyhából kékáfonyás sütivel, gyertyával, hepibörzdéjt énekelve. Röhögtem meg bőgtem egyszerre, az annyira tökéletes pillanat volt. A lányok meghallgathatták, ahogy a szüleim éneklik, hogy boldog szülinapot, én meg megmutattam videón mindenkit. Aztán elkezdtünk borozni meg előkerültek mindenféle érdekesebbnél érdekesebb likőrök, egyebek.  Miután mindenféle sztorikat meséltünk egymásnak, és próbáltunk sminkelni, észrevettük, hogy rohadt késő van, ha még akarunk bulizni, akkor azonnal el kell indulnunk. Kitaláltuk, hogy kéne karaokezni, úgyhogy Bogi kinézett nekünk valami helyet a központban, ahol táncolni is lehet. Nem találtuk meg elsőre, a társaság egyik fele elment pisilni, ketten maradtunk, amikor odajött valami fickó, már nem pontosan tudom, hogy miért. Elkezdtünk beszélgetni, aztán valahogy ott ragadt velünk. Volt egy melegbár, ami mellett egy csaj cigizett, aki valami haverját várta, rávettük végül, hogy jöjjön ő is velünk a karaoke-s helyre. A csajt végül nem engedték be, mert 21 év volt a korhatár. Új kis barátaim örültek, az átlagéletkoruk nagyjából 21,5 év volt, én meg már rég túl vagyok ezen, ugye. Jött velünk a finn Mika is, aki szemmel láthatólag engem nézett ki magának. -És hány éves vagy, 19?- kérdezte, de szerintem direkt túlzott, mondjuk valószínűleg arra nem számított, hogy harminc. Aztán bementünk a helyre, jó sokan voltak, alig fértünk a pulthoz. Ez a hely tipikusan arra volt szerintem kitalálva, hogy az ember fia-lánya ne egyedül menjen haza. Mindenki nyomult mindenkire, volt két fickó, akik magyarázták, hogy a lányok itt milyen helyi piát isznak, valami gyümölcsös rövid volt, de csak 20%-os, mondtam nekik, hogy ez semmi, én Magyarországról jöttem. Nem nagyon voltak szimpatikusak, ahogy a zene sem, úgyhogy nem is mentem táncolni, bár végül a csajok elrángattak. Valahogy ott éreztem, hogy "I'm too old for this shit", én ehhez már öreg vagyok, és nem is elég részeg, hogy rettenetes zenére táncoljak meg finn dalokat énekeljek karaoke szöveg alapján. De a lányok viccesek voltak, néztem, hogyan hat rájuk a pia. Aztán valahogy megtalált megint Mika, odáig volt szépségemtől meg ilyenek, látszott, nekem meg végül is jólesett, hogy végre megint nőként tekintenek rám, de nem vettem valami komolyan a srácot. Valaki a mosdóknál még komplett sztriptíztáncot is lejtett nekem, bár szerencsére nem vetkőzött le hozzá. Alapvetően jól szórakoztunk, ki-ki a maga módján. Aztán bezárt a hely, elmentünk kajálni a Mekibe, mert az volt közel, ott valami egész sok időt eltöltöttünk, csapódtak hozzánk valami arcok, de nem tudtam figyelni az épületesnek nem annyira nevezhető beszélgetésre, mert Mika beszélt hozzám és alig hagyott enni. Mire mindenki megette a magáét, már kezdett világosodni, és akkor felmerült a kérdés, hogy hogyan is jutunk haza. Mika rendkívül szerette volna, ha nála alszom, én meg nagyon szerettem volna úgy szimplán aludni, és mondtam neki, hogy egyébként is haza kell kísérnem a csajokat, mert nem tudják az utat. Különben is, könnyű kalandot az ember bármikor talál, jó fej barátok meg nem teremnek minden bokorban. Hiába mondtam neki, hogy nem megyek hozzá, szerintem meglepődött, amikor realizáltuk, hogy le kell szállnunk a buszról, kipattantam mellőle, majd integettem utána. Azt hiszem, erre nem számított, ahogy a csajok se, teljesen odáig voltak, hogy így megpattantam, de hát őszintén, ha annyira életem szerelme lenne, akkor is hazaviszem a csajokat, ha meg fontos az egész, akkor megoldjuk, hogy találkozzunk máskor.

Délelőtt Bogi fenséges reggelit készített nekünk, rántotta, zöldségek, bacon, gyümölcslé meg pirítós, nagyon meghatódtunk. Ahogy azon is, hogy amikor hazakeveredtünk, meg volt ágyazva és semmit nem kellett pakolnunk. Még függönyöket meg ágyneműt is kaptam tőle, plusz egy csodás terítőt, mert neki már nincs szüksége ezekre, nekem viszont annál inkább. Ilyen remek vendéglátót nem talál az ember gyakran, kicsit rosszul is éreztük magunkat, hogy csak egy bort vittünk meg némi kaját reggelire. A visszafele buszt majdnem lekéstük, mondanom se kell, hogy ki miatt, de végül az utolsó pillanatban elkaptuk.

Egy szó mint száz, nagyon klassz szülinapom volt, azt hiszem, talán az eddigi legjobb. De legalább is az egyik legjobb. Rengeteg üzenetet kaptam, ezek a kedves új emberek az életemben meg hálásak, hogy meghívtam őket a szülinapomra, és tervezzük a következő együttléteket, kajálásokat, pizsamapartikat stb. Régebben nekem nehezen ment a hála, ahogy a sírás is, de az elmúlt hónapokban, vagy talán években valami lassan kinyílt bennem, és észrevettem, hogy sokkal több érzelem van bennem, mint amennyit aktuálisan hajlandó voltam kimutatni. Hogy nagyon tudok szeretni, és ugyanennyire el is tudok keseredni, és bőgni, mint egy gyerek. De nem bánom. Itt napról napra változik minden, én pedig igyekszem alkalmazkodni. Nem mondom, még mindig hiányzik az otthoni környezet, az emberek, de tényleg nagyon más rálátni távolról bizonyos szituációkra, kapcsolatokra. Bele voltam süppedve a budapesti életbe, aminek sok árnyoldala is volt, járni ugyanazokat a kocsmákat, ugyanazon a problémán rágódni hetekig, hónapokig, és látni, hogy például hogyan basszák szét a közterületeket, parkokat, hogyan fokozzák a gyűlöletet a végsőkig. Nem mondom, hogy kolbászból van itt a kerítés, mert az ország drága, az éjszakai élet nem annyira sokszínű és megfizethető, és jövőre itt is be akarják vezetni a tandíjat, legalábbis az egyetemeken. Viszont a bicikli a közlekedés természetes formája, az autósok már akkor megállnak, amikor még sehol se vagyok a járdától bringával, a boltban pedig alapvetően kedvesek, mosolygósak, és minden esetben megkérdezik, kell-e a blokk. Nagyobb az emberek közti bizalom, nyugisabb az élet. Bármennyire is akartam, hogy működjön az otthoni életem, a munkám, a magánélet, nem ment. Most tanulom, hogy kell magamat igazán szeretni, becsülni, mert ezt más nem teszi meg helyettem. Olyan dolgokat vártam el másoktól, amikre aktuálisan nem képesek, és ezért nem haragudhatok örökké, meg mondjuk nem is vagyok az a haragtartó típus. Nyál, semmi külön agymosó, spiri-tanfolyamra nem jártam, de több bennem a hála meg a szeretet, mint a harag, és bizonyos helyzetekre különös, vegyes érzésekkel gondolok, amiben van harag is, de mégis úgy érzem, lehet szeretni ezeket a helyzeteket, és sokat tanultam bennük magamról.

Ja és breaking news!!! A lakótársam megszólalt, out of the blue a semmiből kijött a szobájából, amikor megérkeztem, és azt mondta, hogy valami nem jó a tűzjelzővel, mert néha pirosan villog, furán sípol, és lehet, hogy kéne új elemet venni bele. Egész élénk és mosolygós volt magához képest. Kapva kaptam az alkalmon, és megkérdeztem, mit csináljunk a rengeteg felgyűlt szelektív hulladékkal, nem mintha nem lenne teljesen egyértelmű, hogy le kell vinni a kukákhoz. Aztán azt is megkérdeztem, használhatom-e a vasalót, nem mintha nem használtam volna eddig amúgy is, de gondoltam, kedves leszek. Mondta, hogy persze, ő csak ritkán használja, mert ruhákat varr, és néha kell neki. Mondtam, hogy ez nagyon menő, ő meg megköszönte. Nagyjából eddig tartott a kommunikáció. Lehet, hogy decemberre már mer egy asztalhoz ülni velem és meginni egy teát, de ebben azért nem vagyok biztos. Haha. Amit még érdemes megemlítenem, hogy tőlem egy háztömbre van egy finn srác, aki szintén tagja a second handes csoportnak, aki magyarul tanul, és elképesztően cuki, amikor magyarul beszél, és próbál magyarul írni, hogy akarsz kapni a lámpát ma? Már az is jó érzéssel töltött el, hogy valaki azt mondja, hogy jó éjszakát, mondjuk nem tudom, mikor leszek azon a szinten finnül, ahol ő tarthat most a magyarban. Tízig tudok számolni meg van egy tök jó kis oldal, ahol szavakat lehet tanulni. A finn egy kretén nyelv, és a legtöbb szót semmihez nem tudom kötni, de pl. a "tartani, fogni, megragadni" ige az "pitää", és ez a szó még csomó mást is jelent, de azt képzeltem, hogy egy jó gyrost tartok a kezemben pitában. Vagy a "doboz" az meg "laatikko", ami teljesen rímel a ládikóra, így tök egyszerű, de vannak szavak, amit tényleg az istennek nem mennek a fejembe. További izgalmak várhatók, nézzetek vissza, csókok és ölelések mindazoknak, akik igényt tartanak rá.

Ez most egy kevésbé élménydús, sokkal inkább elmélkedős poszt lesz, valószínűleg cifra káromkodásokkal is tarkítva, aki ezeket unja, ugorjon majd a következőre később, avagy olvasgassa az előzőeket. Sajnos az angol-verzió késik, mert lusta vagyok, és olyan jólesik magyarul írni, amikor szinte senkivel nem beszélek az anyanyelvemen.

Túl sok említésre méltó dolog nem történt, kezdjük talán egy könnyedebb témával, az öltözködéssel, ne kelljen rögtön mélyfilozófiai eszmefuttatásokba bonyolódni. Az elmúlt napokat praktikus dolgok beszerzésével töltöttem, úgy mint cipők, ruhák, ágyneműk, ilyesmi. Mint már említettem, Finnország mocsokdrága, persze itt is vannak azért olcsón beszerezhető, jó minőségű dolgok, csak meg kell találni a megfelelő helyeket, és újoncként ez nem olyan egyszerű. Ha épp szerencséd van, akkor a second hand csoportban csurran-cseppen valami, ami pont a te méreted, épp szükséged van rá, és nem foglalják le egy másodpercen belül. Így szereztem gyakorlatilag fillérekért ágyneműt, konyhai cuccokat és kis fiókos szekrényt, de szintén semmi pénzért kaptam egy olyan esőkabát-szerű valamit, ami kb. egy műanyag réteg, van ujja meg kapucnija, átlátszó és pöttyös, de nem igazi esőkabát. Egynek mindenesetre jó lesz. Vettem első hallásra teljesen hülyeségnek ható dolgot is, ilyen felfújható ugrálós gumilabdát, amit az egészségtudatos nők tornázásra használnak, én azonban szégyentelenül csak pattogni fogok rajta, valamint hason fekve héderelni, és mindeközben még izomunkát is végzek, úgyhogy senki nem mondhatja, hogy nem építi a testet, de én inkább a sötét téli napokra vettem, lelki felfrissülés céljából. Ugyanígy lefoglaltam már színes, lassan forgó diszkófényeket is, de azt még nem tudom, mikor fogom átvenni. Mindezek amúgy gyakorlatilag párszáz forintokba kerülnek, mielőtt valaki azon aggódna, hogy baromságokra költöm a pénzem (nem mintha bárkinek lenne ebbe beleszólása). (És nem mintha a színes diszkófények youtube partival kombinálva nem lennének a sötét, hideg északi esték szükséges velejárói).

Az esőkabát-cipő vonulattal nagyon szenvedtem egyébként, azon gondolkodtam, hogy akkor veszek drágán ilyen dolgokat, de akkor legalább legyenek kurva jók, aztán láttam, hogy 100 meg 200 euróért vesztegetnek sportboltban kabátokat, azért ez mégis túlzás, egyet találtam 50 alatt, erre kiderült, hogy az sem vízálló, csak vízlepergetős. Aztán lett ez a pöttyös nejlonzacskó, ott rohadjon meg az egész, ahol van. Majd még keresek nyilván. Valamiért ma azonban mellém szegődött a szerencse, és egy rakat cuccal érkeztem haza. Egy csaj, aki már évek óta él itt, elkalauzolt minket egy cipőboltba, amit a neten néztem ki magamnak, mert totál szerelmes lettem mintás bakancsokba. Aztán úgy véltem, talán inkább mégse kéne 100 euróért mintás bakancsot venni csak azért, mert szép, mert néhány cuccomat leszámítva fogalmam sincs, mihez hordanám. Hosszú ideig vacilláltam, mert leértékelések voltak ugyan, de így is elég húzós árakat tudhattak magukénak a lábbelik, legalábbis ami az én eddigi cipővásárlási szokásaimat illeti. Végül is aztán úgy voltam vele, hogy 2 évig biztosan itt leszek, nemsokára szülinap, valamint hogy b+, megérdemlem. Szívtam eleget az elmúlt cirka egy-másfél évben, itt az ideje, hogy jól bánjak magammal, úgyhogy vettem két pár cipőt is. Ezután betértünk két second hand shop-ba, amiből az egyik maga volt a földi paradicsom. Cirka 22 euróért vettem egy meleg poncsót, egy kapucnis pulcsit, egy kényelmes gumicsizmát, egy pár cipőt és egy hátizsákot. Ezektől a dolgoktól nem leszek boldogabb, de legalább nem fogok fázni remélhetőleg. Ennyit a ruhákról, áttérhetünk a cizelláltabb, érzelmi-lelki vonulatra.

Kint lenni egy idegen országban nehéz. Akkor is, ha van pénzed, és nem kell aggódnod a napi betevő meg a kényelem miatt. Irigykedve hallgatom a többiek beszámolóit a jó fej lakótársaikról, akikkel együtt főznek, kajálnak, ilyesmik. Úgy voltam vele, hogy majd én megtöröm a pokróc természetű lakótársam, kedvesen bekopogok hozzá valami sütivel,  és megkérdezek pár dolgot. Aztán rájöttem, hogy ezzel több baj van, és talán a legnagyobb, hogy kurvára nincs kedvem hozzá. Én vagyok az, aki nem idevalósi, és már bocsánat, de a faszom fog könyörögni, hogy ugyan magyarázzon el ezt vagy azt. Rohadtul elfáradtam abban, hogy kedves legyek másokkal, ha nem nyitottak rá vagy ha nem jön vissza belőle szinte semmi. Van pár csaj, akikkel jóban lettem, velük nem esik nehezemre beszélgetni vagy kedvesnek lenni, mert látom, hogy hasonló a hozzáállásuk vagy a humoruk, hogy az egyikük négyfelé töri a sajtburgert, és elosztja, vagy hogy a másik türelmesen végigvárja, amíg eldöntöm, hogy mit akarok venni, ilyesmik, szóval ahol megvan a kölcsönösség meg a hasonló értékrend, ott könnyű figyelmesnek meg kedvesnek lennem a másikhoz, de ha falakba ütközöm, az nehéz. És annyi ilyet végigcsináltam már, annyira elfáradtam abban, hogy beleadok energiát, és az egész valahogy közömbösségbe ütközik, hogy most azt a periódusomat élem, hogy kurvára nem kötelező a társaságomban lenni, és ha nem kíváncsi rám a lakótársam, akkor én sem próbálok meg csak úgy kedves lenni, maximum majd ha lesz energiám meg kedvem megint ilyesmihez. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, az az evés örömének megosztása, mostanában ugyanis főzök, leginkább rém egyszerű dolgokat, de általában akármilyen keveset is csinálok, sose tudom egyszerre megenni, és nem lenne rossz azt mondani valami jó fej lakótársnak, hogy te figyi, főztem zöldséglevest, nem kérsz? Az utóbbi években jöttem rá, hogy imádok másokat etetni, egyelőre nincs egy nagy repertoárom és extra bonyolult kajákat meg sütiket nem is csináltam soha, de nekem a kajakészítés és megosztás a szeretetem egyfajta kifejeződése. Szeretek vendégül látni másokat, különböző igényeket kiszolgálni, és tényleg, igazán utálok egyedül enni mindig. Persze van, hogy elmegyünk a menzára enni vagy máshova, flancosabb kajáldába, és az tök jó, Nikki-t például imádom, mert ugyanolyan lelkes, hogy mi az aktuális menü aznap, mint én, és epedve várja a lazacot, hátha van.
Valamint megismertem Ágit, aki a nemzetközi irodában dolgozik, és valami elképesztően jó, hogy bemegyek a suliba, és ha valami van, a saját anyanyelvemen is meg tudom őt kérdezni, ha éppen ráér. Elmentünk egy helyes kávézóba, ahol végre jó kávét ittam, persze egy vagyonért, de egyszer-egyszer belefér, aztán meg elmentünk egy indiai étterembe, mert kiderült, mindketten odavagyunk az indiai kajákért. Fenséges kókuszos-paradicsomos-csípős szószos halat ettem, nem tudom megunni az indiait egyszerűen. Klassz volt, hogy nem kellett keresnem a szavakat,meg az is, hogy annyira egy véleményen vagyunk sokmindenről. Tőle tudtam meg, hogy tényleg mi vagyunk az utolsó zeneterápiások, mert az egyetem összevonásokat, megszüntetéseket tervez. Mi ez, ha nem óriási mázli?

Nem kevés önismereti munka dobbantani a szülőföldről, és így távol mindenkitől elég sok dologra jövök rá, bár a legtöbbet belül mélyen már tudtam, maximum nem akartam elfogadni vagy beismerni. Az viszont irtó jólesik, hogy olyan emberek is írtak, akikkel évek óta nem beszéltem érdemben, néha egészen döbbenetes rájönni, kikben milyen lenyomatot hagytam, vagy hogy valakit bátorít, inspirál a történetem. Persze vannak dühítő és elkeserítő tapasztalatok is, amik felett jó lenne átsiklani úgy, hogy nem érint meg, de hálistennek olyan fajta vagyok, akit megérint (az ideillő Fodor Ákos haikut nem is kell idéznem, remélem). Azért érzem, hogy sokan kedvelnek, szeretnek, és nem panaszkodom, sokszor a szeretet meg a törődés valahonnan máshonnan érkezik, nem onnan, ahonnan az ember elképzeli. Otthon biztos az lenne a megküzdési stratégiám, hogy olykor bedobok pár sört vagy ilyesmi, elmegyek a barátokkal és nagyokat beszélgetünk, bár ha otthon maradtam volna, egész más problémákkal szembesülnék, mint itt. Mindenféle cikk jön velem szembe az interneten is, amik olyan témákat boncolgatnak, amik engem épp érdekelnek (internet can read your mind, avagy a nagy testvér mindent lát és olvas). Vannak köztük ilyen coelho-i magasságokba törő részletek is, mint például, "legtöbbször azok bántanak a legjobban, akik a legközelebb állnak hozzád / akik a legjobban szeretnek / akiket a legjobban szeretsz" stb., és akkor felszisszenek, hogy ez amúgy micsoda bullshit már, és mennyire tehetetlenné tesz meg áldozattá ez a beletörődés, hogy ó igen, akit nagyon szeretsz, az bizony nagyon bánthat is. És persze, van ebben valami igazság, a kérdés az, hogy mégis mi a faszt keresünk ilyen emberek társaságában. Vagy miért szeretjük őket mégis. Na de nem fogok Dr. Csernust játszani, én már kezdek rájönni a saját válaszaimra, és nem célom, hogy bárkinek bármiről papoljak, amit már felfedeztem az emberi psziché működésével kapcsolatban. Vagy legalábbis a saját működésemmel kapcsolatban. Ahogy a Smashing Pumpkins énekese is mondaná szólókarrierjének egy számomra kiemelkedő opuszában: Who needs pain to survive, I need the pain to change my life. Valószínűleg sose jöttem volna el idáig, ha az a sok szar és fájdalom nincs akkor az életemben, amikor ide jelentkeztem. Ez nem azt jelenti, hogy mennyire örülök, hogy ez a sok szar megtörtént, hanem inkább azt, hogy akkor lehet nagy változásokat létrehozni, ha már elég rosszul érzed magad egy adott élethelyzetben. Nem elég csak úgy tapicskolni a szarban, hogy ja, hát megint ugyanaz van, majd valamit kitalálni, hogy mindez ki(k) miatt van, hanem úgy igazán kell fájnia meg úgy igazán utálni kell, amiben éppen vagy. Nem magadat sajnáltatva, hanem csak úgy látni, hogy ami körülvesz, az hogyan hat rád. Ha tényleg egyedül indulsz el, az nehezített pálya, és bár most is csomó dolog fáj, és tudom, hogy nagyon sok nehézség még előttem áll, de azt hiszem, nem cserélném ezt most el mással. Azok az emberek, dolgok, amikhez közöm van, amik hozzám tartoznak, azok valahogy elérnek hozzám, így vagy úgy. A többi meg nem az én hátizsákom, ezt jegyezzem már meg. Csókoltatlak titeket.

Drága Olvasóim,

Gondolom, nagyon örültök, hogy új bejegyzést láttok itt, ez többek között annak is köszönhető, hogy úgy tűnik, egész nap, illetve lehet, hogy egész hétvégén esős, szeles, hűvös idő lesz itt, úgyhogy lefújódtak a kirándulásos tervek, valószínűleg mindenki a saját szobájában punnyad, sorozatot néz, illetve a finn nyelv csodáival birkózik. Sok dolog változott, mióta nem írtam, például lettek pajtijaim, ami sokat segít abban, hogy elfogadjam a tényt, hogy a megszokott pesti környezetem helyett egy finn egyetemi városkában tengetem mindennapjaimat. Sajnos a legjobb arcok közül ketten csak Erasmus-szal vannak itt, azaz egy szemeszterre maradnak, de nem baj, addig is élvezzük egymás társaságát. Megalakítottuk a csodálatos emberek csoportját, akik NEM járnak a finn nyelvkurzusra. Voltak olyan tervek, hogy majd együtt tanulunk, de a valóságban mindenki otthon próbál youtube-videókat nézni vagy egyéb más módon tanulgatni. Valami már rám is ragadt önszorgalmamnak és annak a ténynek hála, hogy az élelmiszerboltokban nagyjából semelyik kajára nem írják rá angolul, hogy mi az, úgyhogy muszáj tippelnem, vagy neten megnézni, mi az istent is akarok venni. Tegnap majdnem pisztrángfilét vettem lazac helyett például, ami borzalmas lett volna, nyilván, eléggé ugyanúgy néznek ki. Végül nem vettem egyiket se, csak valami tonhalkonzervet, mert attól féltem, ha sokáig válogatok, nem találok haza a sötétben, mert valami olyan helyre mentem, ami eléggé kiesik a központból, és még sose voltam arra. Azonban meglepően jó tájékozódási képességekkel vagyok megáldva, ha egyszer megyek valamerre, általában megismerem, vissza tudok menni ugyanazon az útvonalon. Ha meg véletlen mégse, nem félek megkérdezni random arra járó emberektől, hogy vajon hol van az a városrész, ahol lakom.

Hihetetlen, de több, mint 2 hete érkeztem Finnországba, és lassan ennyi ideje vagyok Jyväskylä-ban. Időközben lettek pajtásaim, először azok közül, akik járnak a nyelvkurzusra, de aztán ők eléggé lemorzsolódtak, én meg elengedtem ezt a dolgot, jegyzetet se kértem végül, mer úgyis el kell végeznem nekem is a tanfolyamot később. Egyik nap kiültünk Febe-vel a tópartra, hogy majd akkor tanulunk együtt finnül, ő megmutatta a csodaszép naplóját, amibe már írogatott finn szavakat, én meg a Flóráéktól kapott magyar-finn nyelvkönyvet, amibe a Dani elképesztően klassz repülőt rajzolt nekem. Aztán ennyi volt, mert a továbbiakban minden másról beszéltünk a finn nyelven kívül, számomra pedig kiderült, hogy vannak olyan csodás országok, ahol a zeneterápia BA képzés is, úgyhogy két csoptársamnak is van egy csomó tapasztalata a témában. Azon gondolkoztam, vajon mit tudok majd én hozzáadni ehhez az itteni képzéshez, hiszen szinte semmi tapasztalatom, ráadásul jelen pillanatban a hangszeres tudásom ott áll, mint egy kezdő hatévesé. Aztán Febe belelkesedett, hogy én meg komplex művészetterápiás képzésre jártam, úgyhogy kicsit megnyugodtam, hogy biztos lesz olyan, amit én tudok, és a többiek még nem. Lehet, hogy nehéz volt elindulni, de odavagyok a tényért, hogy egy ilyen helyen tanulhatom nappali képzésen azt, ami mindig is az álmom volt, amiért otthon egy papírt kapnék egy posztgraduális képzésről, estin. Nagyon sokat kell viszont fejlődnöm zeneileg, de állok elébe, itthon néha pengetem az ukulelét, ráadásul kiderült, két másik csajnak is van, úgyhogy megalakíthatjuk itt is az ukulele society-t, ha úgy alakul. Nagyon érdekes, jó fej emberek vannak itt többségében, pl. Molly Kanadából, akit hamar a szívembe zártam, nagyjából olyan hülye, mint én. Van egy lány, aki bevallottan autisztikus és szorongásos problémákkal küzd, és iskolapéldája annak, hogy attól, mert nem kevés pszichés bajjal van "megáldva", és vannak olyan reakciói, ami egy "átlagembernek" fura lehet, nagyon is tud vicces és jófej lenni. Saját bevallása szerint nem nagyon érti az iróniát, szarkazmust, úgyhogy mondtam neki, hogy lesznek problémáink egymással, de azt mondta, hogy ha általában vagyok szarkasztikus, akkor az nem gond, csak ha össze-vissza, akkor nem biztos, hogy érteni fogja. Voltunk már együtt kajálni, nagyon sokat röhögtünk, és már két nemzetközi esemény is volt.

Az egyik valami Erasmusos, de mehetett rá bárki, úgyhogy a csajokkal lesétáltunk mi is, mint nyelvkurzusról kitaszított népség, egész sokan voltak, aztán pont mikor odaértünk, eleredt az eső, úgyhogy esernyők alatt ülve söröztünk, cidereztünk meg ropogtattuk a ropogtatnivalót. Találtam Smarties-os chocolate chip cookie-t, ami maga volt a mennyország. I hate this country-kiabálta Molly arra reflektálva, milyen rohadt drága az alkohol. Ennek ellenére ő rúgott be a társaságból egyedül, rendkívül vicces volt, pedig józanul is egy jelenség a csaj. Mikor vége lett az összejövetelnek, mindenki szétszéledt, ekkor merült fel azonban néhányakban az ötlet, hogy menjünk tovább valahova, úgyhogy valami koktélos helyen kötöttünk ki, ahol később kedvezményesen fogunk majd inni, ha már lesz erre jogosító kártyánk. A kedvezményes ár is ötvencsilliószor több lenne, mint amennyit el akarnék költeni egy koktélra, de legalább amúgy tényleg nagyon finomakat csinálnak. Egy adott ponton mindenki a McDonalds'ba akart menni kajálni, mert az 5-ig nyitva van, Febe-vel viszont megállapítottuk, hogy nagyon kár, hogy nem táncos hely a koktélozós, mert jó volt a zene, úgyhogy úgy döntöttünk, elmegyünk valahova táncolni, amíg a többiek kajálnak. Döbbenten álltam a tény előtt, hogy elköltöttem egy vagyont alkoholra, de mintha egyre csak józanabb lettem volna. Jött velünk valami finn csávó is, nekem nem volt az esetem, de aranyosnak tűnt, meg az nem baj, ha van pasi is a társaságban. Febe azt mondta, ő nem valami jó abban, hogy ingyenpiákat szerezzen, mondtam, hogy én se, habár mikor utánagondoltam, számtalanszor megtörtént már velem, de nem vagyok az a típus, aki szereti magát meghívatni csak azért, mert jó csaj. Ennek ellenére a helyen odajött valami nepáli csávó hozzám, hogy ő nem akar felszedni, csak barátkozni, zaklatottnak tűnt, nehéz volt érteni az angolját, nem egészen tudtuk, mikor mit mond, mit akar, mindenesetre fura figura volt, tele haraggal. Néha olyan fejeket vágott, hogy nem tudtam, a következő pillanatban nem akar-e agyonverni valakit. Empatikus meg emberséges vagyok, de azért hülye meg naiv nem. Igazi terapeuta attitűddel álltam hozzá, meghallgattam, többször meg is öleltük egymást. Valami csaj miatt volt kiborulva, valami szakítás, mondom, nyugi, hasonló cipőben járunk, sajnálom, aztán mondta, hogy holnap megy tovább valami másik városba, mondtam, hogy ez a beszéd, ne érdekelje semmi más, csapjon oda a világnak. Aztán még meghívott minket valami nem túl finom rövidre (szerintem már ittam ilyet, de most nem jut eszembe a neve) meg valami long drinkre, ennyit arról, hogy nincs tehetségem az ingyenpiához. Táncoltunk is, a zene közepes volt, de a nepáli csávó mondta, hogy gondoljak ki valami számot, ő meg kéri a dj-től. Beírtam a telefonjába a Lauryn Hill-t, pár perc múlva már szólt is a Doo Wop. Jó muri volt, a fickót sajnos gyorsan ott hagytuk, mert volt benne tényleg valami félelmetes, aztán elkezdett beszélgetni valakivel, mi meg leléptünk. Esőben bringáztunk haza, Febe meg nálam aludt, mint első vendégem, mert a város másik végén lakik. Mondtam, hogy aludhat a matracomon, de neki jó volt a föld, végre hasznát vettem a vékony télikabátomnak meg leraktam még egy pár vastag pulcsit is. Egész jó kis este volt. 

Annak ellenére, hogy nem rúgtam be, másnap nem éreztem valami acélosan magam, de a sulis menzakaja meg a jó társaság helyrerakott. Másnap is volt valami nemzetközi diákösszejövetel, társasájátékokkal. Mondtam a többieknek, hogy a társasjátékokhoz nincs agyam meg hangulatom, de szívesen beszélgetek. Egy adott ponton sok lett az információ, úgyhogy mikor elállt az eső, hazamentem. Itt ismertük meg Oskart, aki a finn hadseregnél, pontosabban légierőnél dolgozik, egyelőre sokat nem tudunk róla, de ez önmagában is elég kemény. Mindig jól jön egy ismerős a finn légierőnél, nemde? 

Még nem meséltem sokat az itteni környékről, többször eltévedtem már, de mivel jó volt az idő, nem bántam. Egyik nap éppen az új párnámmal és paplanommal a bringámon egyensúlyoztam hazafelé (igen, végre nem a pulcsijaimon alszom), amikor is eltévedtem, és eljutottam egy nagyon szép tóhoz. Le is ültem a partjára, hogy majd átgondolom az életemet kicsit, de nagyon hamar megjelent két idős néni meg egy tízévesforma kislány, aki valószínűleg egyikük unokája volt. Az egyik néni mosolyogva a biciklimre meg a csomagokra mutatott, és elkezdett finnül beszélni hozzám, én meg mondtam neki szintén mosolyogva, hogy nem nagyon beszélek még finnül, csak angolul, ő meg vidáman közölte, hogy nem baj, mert tud angolul. Látta a csomagjaim alapján, hogy most költöztem ide. Itt amúgy az emberek 90%-a beszél angolul legalább valami alapszinten, még az idősebb generáció is, legalábbis akikkel eddig találkoztam. Nagyon örültem, mert annyit értettem, hogy mondja a kiscsajnak, hogy egy, kettő, három. A kislány ugyanis nem akaródzott bemenni a vízbe, ami érezhetően sehol nem volt egy húsz-huszonöt fokos Balatontól, azonban azt kívántam, bárcsak ne lenne nálam annyi cucc, bementem volna én is kicsit fürdeni. Minden kívánságom így teljesüljön, másnap ugyanis pont azon a tavon lévő szigetre mentünk át csónakkal páran szaunázni, sütögetni meg tóban fürdeni. A sütögetés sajnos a szeles idő miatt elmaradt, és a sziget is a tervezettnél korábban bezárt, azaz el kellett hagynunk csónakkal, de így is fantasztikus volt szaunázni, majd kirohanni a tóba megmártózni. Hideg volt, a szél miatt meg még hidegebbnek éreztük, de utána bementél a szaunába, és minden rendbe jött. Végeláthatatlan köröket el tudtam volna képzelni ebből.

A lakótársammal továbbra se beszélünk, egyszer véletlenül összeakadtunk a konyhában, és kérdezte, hogy tudom-e, hogy vannak cuccaim az erkélyen, még nevetett is. Azóta semmi, állandóan a szobájában van, csak vécére meg néha a konyhába jár ki, és amikor csilingelő, kedves hangon köszönök neki (finnül ráadásul), akkor unott, nem túl kedves hangon visszamorog. Azon gondolkoztam, levelet fogok neki írni, és hagyok neki egy pár kocka fekete csokit meg chocolate chip cookie-t, mert mégis csak vannak dolgok, amiket jobb lenne megbeszélni. Sajnos a nevére egyáltalán nem emlékszem, ami kicsit kínos, lévén, hogy vagy 2 hete egy lakásban lakunk, de hát ez van. Végül is az ő vesztesége, ha nem akar megismerni egy ilyen remek embert, mint én, ugyebár. Olyan, mint valami szellem, úgy járkál a lakásban, szinte sose látom. Hallottam, hogy a finnek tipikusan ilyenek, legalábbis egy részük, és hogy náluk kicsit mást jelent a személyes tér. Nem izgulok ezen túlzottan, érzem, hogy totál nincs oda azért, hogy egyáltalán beszélnie kelljen valakivel, aki nem tartozik a családi, baráti körébe, meg aztán nem kell barátoknak lennünk, de azért mégis, fogalmam sincs, mit szól ahhoz, ha elmosom a bögréjét, mert eggyel több nem oszt, nem szoroz, ilyenek.

Egyelőre ezek vannak, néha pajtáskodás, néha otthonülés, finn youtube-videók nézése, Tracy Chapman tanulás ukulelén, és elég sok időm van arra, hogy átgondoljam a dolgaimat. Tegnapelőtt ki akartam menni Perseidákat lesni, mert rabja vagyok a szép égi jelenségeknek, úgy mint napfogyatkozás, holdfogyatkozás vagy csillaghullás, azonban túl felhős volt az ég, időközben itt is eléggé ősz lett, tizenkevés fokokkal meg ma pl. szinte konstans esővel, párával. Tegnap is megpróbálkoztam a hullócsillagokkal, de keserűen tapasztaltam, hogy ez az ország túl világos az ilyesmihez, én meg nem voltam elég kalandor éppen, hogy valami elhagyatott városszéli helyre birngázzak éjjel 1-kor, 8 (!) fokban, könnyű télikabátban, duplazokniban. Ott egy kicsit elkeseredtem, hogy akkor inkább mégis otthon lennék, nem itt egyedül, pláne hogy a barátaim a Normafa tetejéről küldenek képet, elkapott az érzés, hogy "itt még hullócsillagot nézni se lehet", ráadásul ott álltam a járdán a bringámmal, megint én voltam a fura lány, aki álldogál az úton és bámulja az eget, közben sárgabarackot majszol. Tavaly ilyenkor mezőn aludtam és néztem a meteorrajt, és pontosan emlékszem, milyen volt és mit éreztem akkor. Aztán lassan átfordult a dolog, hogy nem szabad ilyen hülye hálátlannak lennem, mert bármit is hagytam magam mögött, az akkori önmagam tele volt kétségekkel és nehézségekkel, és lehet, hogy most sem könnyű, de legalább csak magamért kell felelősséget vállalnom. Hagyom, hogy átfolyjon rajtam a fájdalom meg a szomorúság, amit a veszteségek meg az elhagyások okoznak, de remélem, hogy hamarosan átveszi a helyét az új dolgok izgalma. Végül is, aki fontos, az úgyis megkeres, és annak mindegy lesz, hogy hónapokig nem lát, az egyik legjobb barátnőimmel már volt konferencia-beszélgetésünk például. Itt nagyon érdekesek a fények, emlékszem, amikor repültem és Finnország közelébe értünk, a végtelen messzeségben láttam a derengést, azt, amit otthon naplemente után egy órával látok, itt éjjel egykor, sőt, kábé egész éjjel látni lehet, csodálkoztam is, de akkor leesett, hogy hát bakker, ez észak, és ennél is északabbra meg never setting sun is van, úgyhogy ezt bele kell kalkulálni. Biztos lett volna olyan hely, ahol elég sötét van a csillagnézéshez, de nem kerestem tovább. Az égre elkezdtek gyülekezni pici kis bodros, hosszúkás felhők (meteorológusok előnyben), amik mintha világítottak volna az égen, olyan volt, mint egy szép, nagy halfilé. (Igen, éhes voltam, mint általában, és nem vettem halfilét a boltban). Nekem végül is ez az augusztus most egy nyaralás, pihenés, még ha van is sok elintéznivalóm, egy új helyen vagyok, csupa új emberrel, lehetőséggel. Jövő pénteken leszek 30 éves, már szervezem a murit,  a kis non-Finnish csapat elég lelkes. Kicsit más utat járok talán, mint amilyet más hasonló korú, nem a Balatonon vagy Horvátországban nyaralok barátokkal vagy pasival, nem a Szigeten csapom szét magam, kimaradt az Ördögkatlan is, a meteorraj is, és a mérföldkőnek számító 30. szülinapot nagyjából teljesen random emberekkel fogom eltölteni, fogalmam sincs még, hogy pontosan hol. Más ez az út, nem is olyan kényelmes, de az enyém.

Szóval, ott folytatom, hogy megérkeztem Jyväskylä-ba (nagyon figyelnem kell arra is, hogy írom le..). Többen kérdeztétek, hogy kell ejteni, hozzávetőlegesen "jüvaszküla", ők azt mondják, minden szavuknak az első szótagján van a hangsúly, kb.mint nálunk, de itt szerintem inkább középen. Aztán lehet, én beszélek hülyeségeket, és nem is mindig az első szótagon van a hangsúly. 

Az első pillanatokban meglehetősen borzalmasan éreztem magam. Ez? Ennyi? Ezek az épületek? Mindenhol ilyen kocka, beton, semmitmondó, csúnya? Nem volt jó érzésem, persze akkor még tényleg csak a vasútállomást meg annak környékét láttam. Ez olyan, mintha a Keleti pályaudvar és környéke alapján akarnánk eldönteni, milyen város Budapest. Mivel nem regisztráltam a finn nyelvkurzusra, nem volt tutorom, de írt egy csávó, hogy akkor ő fog majd várni. Fénykép alapján egy finn metálbanda tagjának nézett ki, de amúgy szimpatikus volt. Aztán kiderült, a szállásomra nem ő fog kísérni, hanem egy csaj, mert be kell várni másokat is. Még az állomáson találkoztam egy holland csajjal, aki csoporttársam lesz, úgy tűnt, neki arról sincs fogalma, hogy van finn nyelvkurzus, úgyhogy ettől kicsit megnyugodtam. Elkísértek a szállásra, majd úgy döntöttem, megyek a lányokkal körülnézni, mert nincs tutorom, de szeretném kicsit megismerni a várost. Viszonylag hamar leszakadtam róluk, mert állítólag hamar elkapkodják a bringákat, itt meg mindenki bringával jár, úgyhogy szinte még meg se érkeztem a városba, de már vettem egy bicót. Drágább volt, mint amennyiért itt a használt bringákat árulják, de megkérdeztem a csajt, aki a szállásra kísért, és azt mondta, szerinte bólintsak rá, mert aztán elviszik a bicikliket. Klassz kis járgány, a fékje csikorgott, úgyhogy kétszer is visszavittem, egy szudáni fickó vezeti a boltot, emlékszik, honnan jöttem, mi a nevem. Ugratott, hogy csak érzékeny vagyok, nem is annyira csikorog, és biztos csak szeretek odajárni a boltba. Aztán mondta, hogy örül,hogyha jövök. Árad belőle a masszív fűszag, szerintem napi szinten annyit szívhat, amennyit én sok év alatt se (nem mintha valaha kipróbáltam volna a könnyűdrogokat, ugye), de rögtön a szívembe zártam. Ingyen kaptam a zárat meg a kosarat. Jó az üzleti érzéke, mindenkivel kedves, vicceskedik.

Benéztem abba a kocsmába (jó, étteremként is funkcionál), ahol állítólag a legolcsóbb a kávé, a helyet valamiért megkedveltem, van egy hangulata, és terasza is van. Mint már említettem, a kávé rettenetes, de az első napokban odajártam a wifi miatt. Mivel nem akartam állandóan beülni valahova, sokszor a bezárt kocsma előtt neteztem, én voltam a fura lány a telefonjával, aki a kocsma mellett álldogál nap mint nap. Volt egy ovis csoport, akik reggelente mindig arra jártak, az olyan szívszorító volt, főleg mikor meghallottam, hogy az egyiket Veronikának hívják. Ez is valami nemzetközi ovi lehetett, mint az enyém. Láthatósági mellényben meneteltek, és fogniuk kellett egy kötelet, hogy ne kóboroljanak el. Mondjuk ez azért nekem sok volt, de eszembe jutott, amikor kb. ugyanennyi háromévessel kellett átkelnünk a Szilágyi Erzsébet fasornál, ahol nem csak autók vannak, de rögtön villamos meg bicikliút, ott konkrétan állandóan kiabáltam nekik, és szinte a saját testemmel védtem őket, nehogy véletlen bajuk essen, szóval lehet, hogy nem akkora hülyeség a kötélfogás. 

Próbáltam bekerülni a nyelvkurzusra, de sajnos nem ment, pedig személyesen is odamentem. Állítólag többeknek kellett nemet mondaniuk, és csak azokat engedték be, akik már várólistások voltak, én meg még csak nem is jelentkeztem májusban, amikor kellett volna. Ez eléggé elszigeteltté tesz, mert a többiek pajtáskodnak már, én meg még csak kicsit. Azért így is sikerült összeismerkednem pár emberrel, és volt már egy kis összejövetel is, ahol több ember is ott volt, akik ugyanazon a szakon vannak, mint én, csak a többségük a másik zenés programban. Van amúgy a világ minden tájáról itt valaki, van vietnami, görög, francia, kanadai, perui stb. Többnyire politizálás ment, az amerikai elnökválasztásról beszéltünk sokat (vagyis én nem annyira sokat,mert borzasztóan unom a témát), aztán mindenki elmondta, mi a helyzet a saját országában, én meg summáztam, hogy mindenhol ugyanaz a szar van. Ez elég szomorú, de legalább tudtunk rajta nevetni. Már most látom, hogy fantasztikus dolgokat fogunk itt együtt csinálni, kutatni, tanulni, mindenki érdekesnek és nagyjából szimpatikusnak tűnt. Jövő héten lesz valami újabb összeröffenés, kíváncsian várom.

Sokan kérdeztétek a lakást meg a környéket, a lakás eléggé rendben van. Az épületet nemrég újították fel, van erkély, ja és ami oltári találmány, hogy az edényszárító a mosogató feletti szekrényben van,és a szekrény alja lyukas, hogy le tudjon csöpögni a víz. Helykihasználás ötös. A szobák bútorozatlanok, de vagyok olyan szerencsés, hogy egy magyar sráctól átvettem pár holmit, többek közt ágyat is. Egyelőre csak a matracot hoztam be a szobába, az asztal pl. olyan dögnehéz, hogy azzal meg se próbálkoztam. A szobám úgy néz ki, mint amin végigsöpört egy hurrikán, de egyelőre nem bánom. Vittem ki egy vékonyabb plédet és a pulóvereimen alszom. Elmentem vásárolni, hogy akkor én majd veszek ágyneműt meg paplant és párnát, de már eléggé kifosztották a csőd szélén álló boltot, és valahogy még a 40%-os leárazással együtt is soknak tűnt picit, amit elkérnek dolgokért. Úgyhogy egyelőre ilyen dolgokat nem vettem, viszont a matrac meglehetősen kényelmes és tiszta, nagyon örülök neki. Az első estén tök egyedül voltam, aztán megérkezett a kettőből az egyik lakótársam, egy finn csaj, akivel beszéltem összesen vagy három mondatot, azóta pedig összesen kétszer láttam, ebből egyszer szólt hozzám a sziá-n kívül. A Vilma szerint tipikus finn, kerüli a szociális interakciókat, ne vegyem magamra. Végül is laktam már így együtt valakivel, de azért meg kéne majd alkalomadtán beszélni, mi hogy működik, ki mit mikor vesz, ilyesmi.

A wifit nem volt könnyű beüzemelni, kellett regisztrálni a helyi rendszerbe, ráadásul jó darabig nem tudtam, hogy a router a szar vagy a géppel van valami gebasz, valami beállítás, ami miatt nem megy. A lány, akitől vettem a használt routert, készségesen átjött, hogy együtt nézzük meg, mit tehetünk, mondtam, hogy nem vagyok egy IT expert, és akkor még finoman fogalmazok. Amúgy Pia a neve, ami nekem elég vicces, de az is, hogy nekik is van "hinta" szavuk, csak azt jelenti, hogy "ár". Szóval megvendégeltem Piá-t, reggeliztünk, aztán összedugtuk a fejünket, mi van a nettel. Egy idő után már a barátja is átjött, és végül persze ő oldotta meg a problémát egy router reseteléssel. Ezt más is mondta itthonról, mert hálistennek jó néhány készséges férfiismerősöm van, aki vagy hobbiból vagy a munkája miatt ért az informatikához. Azt már nem is szeretném hangoztatni,- de vállalom - hogy valamit eleve rossz helyre dugtam be az elején. C1 felsőfokú nyelvvizsgám van, a mesterképzésemre készülök, de a gyakorlati élet bizonyos szegmenseihez olyan szőke vagyok, mint ide Lacháza. Mindenesetre van wifim, és ez boldogító. Azóta mondjuk aránytalanul sok időt töltök a neten, bár olykor hasznosan, legalább négy egész percet töltöttem finn alapszavak és kifejezések youtube videóinak megnézésével. Flóráéktól kaptam kezdő finn nyelvkönyvet, tudjátok, az a képes sorozat, van benne némi nyelvtan is. Szívás lesz, már előre látom, de legalább a ragozásuk hasonlónak tűnik a miénkhez. Amúgy imádom a hangzását, elképesztően vicces nyelv. Ahogy a Reetta beszélte, az meg olyan volt nekem, mint egy tündérmese.

A környék elég jó, mindenhol erdők, parkok, fák, több tó is van, ma este elbicikliztem a legnagyobbhoz. Van benne valami szökőkút-gejzír szerűség is, meg láttam egy fickót vízisí helyett a levegőben vízisízni. Valahogy felnyomták a levegőbe vízsugárral, ott pörgött-forgott, le is videóztam. A fotókat meg az arra érdemes videókat majd vagy külön tárhelyre vagy a fészbukra felteszem, már van kismillió fotóm, csak nem akartam mindent felrakni. Ez a természetközelség sokat tompít azon, hogy az épületek milyen csúnyák. Hiába, ez nem Budapest, ami tele van csodálatos régi bérházakkal, pompás múzeumokkal, palotákkal, és hát az a látkép...szóval Budapestet nem pótolja semmi.

Többek biztos aggódnak étkezésem felől is, mit csinálok egy ily drága országban ekkora étvággyal. Nos igen, az élelmiszer drága. Lassan majd le fogok szokni arról, hogy átszámoljam forintra, mert úgyis csak szívbajt kapok, hogy már megint elbaszcsiztam (direkt nem írom ennél csúnyábban) vagy négyezer forintot a semmire, pedig csak pár dolgot vettem. Bár ez otthon is ugyanígy megvan néha. Egy euró alatt szinte semmit nem kapni, viszont vannak elég szuper dolgok is, amik itthon nincsenek vagy nem ilyen választékban. Az egyik görög fazon szerint a hússal vigyázni kell, mert neki hónapok után derült ki, hogy állandóan evett lóhúst is. Itt szinte semmire nincs számomra használható európai nyelven ráírva információ a kajákra, úgyhogy a kinézetükből próbálok tippelni arra, mi is lehet az pontosan. Joghurtokból elképesztő választék van, és olyan dobozban vannak a nagyobbak, mint nálunk a tejesek. Gyümölcsléből szintén nagy a választék, bár ott is meg lehet szívni biztos, hogy valami agyoncukrozott lőrét veszel, szinte nulla gyümölcstartalommal. A banános joghurt abszolút kedvenc lett az első napon, amikor Finnországba érkeztem, és a vajukat is imádom. Többféle van, sózottság szerint, én a normál sósat veszem, totál rákattantam. Ja és mindenhez vajas kenyeret esznek, de tényleg mindenhez. A városban kajálni baromi drága,bár ott is van néhány kaja, amit 10 euró körül meg lehet úszni, vagy a hamburger-krumpli-sör kombó, ami valami 6,5 körül volt, de az meg nem valami egészséges. A megváltás akkor következett be, amikor elirányított a könyvtárban lévő kávézóban dolgozó pasi az egyetemi "menzára". Ott nem csak egyetemisták esznek, hanem kb. bárki. Aki diák, az potom 2,60 euróért degeszre eheti magát. Heaven on Earth, tényleg maga a földi paradicsom számomra. Ebben az árban benne van egy ital, ami lehet tej, feketeribizli szörp vagy kis alkoholtartalmú sör, saláta, amibe mindent rakhatsz, ami ki van téve, azaz salátalevél, paradicsom, valamilyen hüvelyes (ez naponta változik, bab, lencse stb.), répa vagy cékla, szószok. Ezután még választhatsz köretet,ami általában barna rizs vagy krumpli, plusz valami feltét, főétel, ami naponta változik, de abból is mindig van vagy 3 fajta. A konyhás nénit rögtön megkedveltem, mert aranyosan mosolyog, segítőkész, és nem számolt fel pluszdíjat az első alkalomkor, amikor nem tudtam, hogy kétféle köretet csak akkor vehetek, ha felárat fizetek érte. Ja és a vajas kenyér is benne van az árban, az ki van téve középre, mehetsz vágni belőle, amennyit akarsz. A dohányzásról hálistennek hónapok óta leszoktam, de az árakat elnézve az alkoholról is le kéne. Boltban elviselhető árú a sör, bort még nem is néztem, de az tuti mind import, és feltehetőleg elképesztően drága. Helyeken elég drága inni, az eddigi kedvenc helyemen is 5 euró a csapolt sör, és csak 4 deci, és annyira azért nem finom, mintha a Kazinczyban gurítanál le egy flinces-flancos kézműves barna sört például, vagy abban a cuki kis budai helyen a II. kerületben a Margit-hídtól nem olyan messze. Iható meg nem rossz, de mondjuk feleennyi pénznél többet nem mernék érte kérni. De hát Magyarországról jöttem, az alkoholizmus fellegvárából, ahol bármilyen napszakban, bárhol lehet találni valami krimót, ahol potom pénzért hülyére ihatod magad, ráadásul csodás boraink és pompás pálinkáink is vannak. Itt annyi sört ittam meg egy hét alatt, mint otthon egy átlagos szombat este.

Írok akkor még arról, hogy milyen hihetetlen honvágyam van, pedig alig jöttem el. Gondolom ez normális, és idővel majd jobb lesz, de bevallom, első nap fel akartam szállni egy gépre, ami visszavisz Budapestre, mert annyira idegen volt itt minden és mindenki. Nem hívhattam fel senkit, hogy figyi, nem ülünk be egy pohárra a Kisüzembe? Nem reggelizünk a Csigában? Nem eszünk egy lángost / hamburgert az Aranynál? Minden és sokmindenki hiányzott és hiányzik most is. Annyira itt van még a múltam és a hazám velem, hogy alig tudok még másra gondolni. Hiányoznak a megszokott buszok, villamosok, emberek, kocsmák, terek, beszélgetések, bőrök illata, hiányzik még mindig kicsit a Manci, pedig ő már meghalt, vagy a Folti, pedig ő egy köcsög. Amúgy ez utóbbi kettő macska, vagyis az egyik csak macska volt sajnos, de már nem él. Tegnap azzal kínoztam magam, hogy ráakadtam egy livestream-re az Ördögkatlanról, és pont Wombo ment a Kovács udvarházban, de ez még mind semmi, mert ott sétált a Göttinger Pali meg a Szikla, és legszívesebben odakiabáltam volna nekik, hogy heló, és ott táncoltam volna én is, mert a Wombo istentelenül jó és mert az Ördögkatlan a kedvenc fesztiválom. Aztán emlékeztettem magam, hogy tavaly már pont nem volt annyira jó, és hogy milyen szarul éreztem magam néha, látva a barátaim boldog kapcsolatát, mert velem akkor nem volt ott épp senki, és nagyon jó lett volna megosztani valakivel a fesztiválos élményeket. De őrült nosztalgia fogott el, hogy én márpedig inkább lennék most Wombo-n, mint itt a semmi közepén ebben a kisvárosban, a neten böngészve a szobámból, ami úgy néz ki, hogy még sehogy se néz ki. Van közel 30 évem, ami alatt felhalmoztam egy csomó élményt, emléket, ami szinte mind Magyarországhoz kötődik, és most itt vagyok egyedül egy másik országban, még ilyen átmeneti állapotban, nem tudom, hogy itt mi vár, mi lesz, illetve, hogy én mivé leszek. Mert úgy érzem, nem csak barátokat, kapcsolatokat, családot kellett ott hagynom, hanem saját magam egy részét is. Hogy most meg kell ismernem az új Verát, mert nem cipelhetem magammal a régit, mert az ott létezett, ez meg itt létezik. Kicsit skizofrén állapot ez. És még nem látok bele, hogy tényleg jól döntöttem-e, amikor fogtam magam, és felégettem egy csomó hidat. Annyit tudok, hogy otthon sok minden rossz volt. Hogy a nosztalgia az ismerősségnek szól, a biztonságnak, és nem annak, hogy milyen csodálatos életet hagytam ott. Viszont nagyon érdekes, hogy annak hatására, hogy eljöttem, kik jelentek meg, illetve kik nem jelentek meg az életemben. Van olyan, aki életében egyszer látott, de megírta, milyen értékesnek talál, sokakról derült ki, hogy nagyon drukkolnak, nagyon fasza dolognak tartják, hogy kijöttem. És persze van, ami meg csalódás, lesz, akiről kiderül, hogy nem számítok, ezt is el kell tudni viselni. Életemben először örülök, hogy van modern technika, hogy van okostelefon, fészbuk meg Skype, hogy kapcsolatot tudok tartani azokkal, akik most tőlem távol vannak (jelen esetben kb. mindenki). Olyan érzésem van, hogy biztosan kimaradok egy csomó fantasztikus dologból, Szabadság-hídon csillagnézésből, a Perseidák meteorrajból, nyári fullasztó estékből, sörözésekből, balatoni fürdőzésekből, pompás fesztiválokból. De ezt az áldozatot meg kellett hozni, mert ha már ez így összejött, valami fontos dolgom biztos van itt. A sulit nagyon várom, állítólag klassz kutatásokat lehet itt végezni, és mindenki segít a másik kutatásában meg ilyenek. Néha, amikor nem érzem magam egyedül, vagy amikor éppen nem olyan nehéz, felvillan bennem egy érzés, ami azért büszkeséggel tölt el, és amire egy éve még nem is gondoltam: megcsináltam. Belső motivációból beadtam a jelentkezésem, letoltam egy nyelvvizsgát (special thanks to Gerda), úgy döntöttem, adjuk el a lakást, és kijöttem ide, és most itt vagyok. Megcsináltam. Nézzük, mit lehet kihozni belőle.

Kedveskéim,

sorrendben ez a második bejegyzés, aki az elejére is kíváncsi a sztorinak, az olvassa el az ez alatt lévőt is. Szóval ott folytatom, hogy felmondtam a munkahelyemen, mert hát egyszerre nem lehetek itt is meg ott is. El is voltam fáradva, 6 év gyerekek között, de szerintem bírtam volna még, ha a rendszer meg egyéb tényezők nem lettek volna ilyen bénák. Annál pedig kevesebb rosszat tudok elképzelni, mint amikor nincs kedve az embernek bemenni a munkahelyére. Rajtam szerintem volt némi extra teher, különösen a végén, de úgy tűnt, ez nem nagyon hat meg senkit. A gyerekeket sajnáltam, mert imádnivalóak voltak, és a végére baromi jó kis csoportot hoztunk össze.

Igyekeztem mindent elintézni időben, bankszámlák, útlevél, személyi megújítás, bürokrácia a javából. És még így sincs vége, hogy itt vagyok. Valami csoda folytán a lakást is sikerült eladni, igaz, áron alul, de ennél sokkal többért valószínűleg később se tudtuk volna eladni, ráadásul most nem is volt időnk várni. Egészen addig nem is nagyon fogtam fel az egészet, amíg össze nem kellett pakolnom. Volt búcsúbuli, előszülinap, mindenféle egyéb kisebb búcsúzkodások, de egészen az indulás előtti napig úgy csináltam, mintha nem lenne holnap, alig aludtam otthon, folyton elmászkáltam. Az utolsó estén-éjszakán nem nagyon bírtam aludni, bőgtem, forgolódtam, felkeltettem a mellettem alvó férfiút, hogy én akkor most nagyon félek. Sose éltem külföldön, sose ültem repülőn, és igazából kicsi vagyok, mit fogok én csinálni egyedül ott kint, hát milyen hülyeség ez az egész mégis. Más normális emberek lakást vesznek meg családot alapítanak, én meg kiköltözöm valami random országba, elköltök egy csomó pénzt, ráadásul mindent elölről kell kezdenem szinte. Mindenki próbálta bizonygatni, mennyire jó lesz nekem, sokan irigyeltek is azt hiszem, én azonban legalább három-négy dolgot éreztem egyszerre. Óriási hálát a családom, a barátom és a barátaim felé, mert mindannyian támogattak és a maguk módján segítettek nekem, hogy el tudjak indulni. Félelmet az új életemmel kapcsolatban, szomorúságot, hogy mindent és mindenkit itt kell hagynom. Biztos sokan azt gondoljátok, ez mennyire menő, én is annak érzem, de ugyanakkor piszkosul nehéz is. Még ha látom is, hogy sem a munkám, sem a kapcsolatom nem tett aktuálisan boldoggá (jobban mondva boldogabbá vagy elégedettebbé, mert a boldogságomért én vagyok a felelős, senki más), akkor sem volt könnyű feladnom az otthon biztonságát valami teljesen ismeretlenért. Nem menekülni akartam, magam elől úgyse futhatok el, hanem valami régi álmot követtem.

Már a taxiban majdnem bőgtem, amikor mentünk a reptérre. Amúgy egy hős voltam, mert búcsúzáskor egyáltalán nem sírtam, az valahogy olyan volt, hogy mentem egyedül az úton, na akkor most kell felnőni, vissza-visszanéztem a szüleimre meg a barátomra, és csak annyit tudtam, hogy mennem kell. A repülő fél órát késett, én meg ott ültem a 30 fokban a váróban vékony télikabátban, mondván erre majd szükségem lesz vélhetőleg már szeptemberben akár. A felszállás pillanata isteni volt, egy rövid időre azt hittem, megáll a szívem vagy a légzésem, olyan izgatott voltam. Késő este ment a gép, pont ablak mellett ültem szerencsére, láttam a várost kivilágítva, gyönyörű volt. Na ott tört el a mécses, hogy akkor most tényleg minden, ami ebben a világítós makettben most itt van, az itt is marad, én meg megyek. A szeretteimre gondoltam, ahogy ott kávézunk a reptéren kint a teraszon, aztán próbáltam arra fókuszálni, hogy repülni milyen király. Nagy biztonságot adott, hogy volt wifi a repülőn, az első exem közvetített a flightradarról, hogy éppen merre járunk. Valahogy éreztem, hogy mindenki drukkol nekem, hogy épségben megérkezzek, és hogy jó legyen itt kint. Helsinkiben végül nem várt senki, mert a finn barátnőm, Vilma kitalálta, hogy mégis nagyon drága neki kijönni a reptérre, valamint szakadt az eső is. Nem volt amúgy vészes, a repülőn ülve viszont azt hiszem, villámtevékenységekbe is keveredtünk a felhők közt. Az első menőség-érzés akkor tört rám, amikor leszálltam a repcsiről, és mentem be a reptérre az ukulelémmel. A kedvestől kaptam meglepibe a 30. szülinapomra előre, nagyon cseles volt, mert hegedűtokba rejtette, és azt hazudta, nézzem meg az új húrokat a hegedűjén. Az egyik legjobb ajándék evör. Szóval az ilyen felszabadult érzés volt, csomagok nélkül, hangszerrel a kézben, hogy szevasztok, megjöttem Finnországba. Összeszedtem a két bőröndöt, akkor már nem éreztem magam olyan fancy-nek, bazinehéz volt húzni is őket. Sikerült pont elcsípni a buszt, ami ment be a városba, ott meg fogtam egy taxit, mert már nem volt erőm kitalálni, jár-e bármi éjszakai, de azt hiszem, nem is nagyon lett volna ilyen lehetőség. Egy raszta taxist fogtam ki, aki vélhetően eléggé meglepődött, hogy adtam neki borravalót, később tudtam csak meg, hogy az itt nagyjából sehol sem szokás. Persze nem bánom, mert elképesztően drága ország amúgy is, francnak van kedve még borravalót is adni mindemellé. Hosszú ideje nem aludtam olyan gyorsan és jól, mint az első Helsinkiben töltött éjszakámon. Atomfáradt voltam.

Reggel Vilma tüsténkedett meg aggódott, vajon szeretem-e a banános joghurtot, amit vett. Mondtam neki, hogy mindent szeretek, kivéve a gombát, de mostanában még azt is megeszem néha. Kimentünk a tengerpartra sétálni, én ugyanis a tengert se láttam még. Az a fajta lány vagyok, akinek honvágya van, ha el kell hagyni az V.-IX. kerületet (Pali szavaival élve a körút túloldalára átjövök, és már honvágyam van), ezt az öt kerületet jól ismertem Budapesten, a többi már „messze” volt, bár munka és magánéleti vonatkozások miatt azért a II. kerület is belopta magát a szívembe. Családdal voltam külföldön, de csak egyszer huzamosabb időre (másfél hét kb.), egyszer 2 éve Brno-ban barátot látogatni, amúgy belföldi utazgató voltam. Gondolhatjátok, ezen ismeretek fényében mit jelentett nekem repülőre ülni, egyedül eljönni egy idegen országba, és nézni a tengert. Sokat amúgy nem láttam belőle. Voltunk klassz thai étteremben, ott tapasztaltam meg igazán, hogy míg én imádok enni, sokat és jót, Vilma csak csipeget, és igazából alig eszik, nem is nagyon gondol az evésre. Nem fogyókúrából, csak neki ez nem fontos, kevéstől jóllakik. Egyelőre nem vettem videóra, ahogy eszem, Sziklának majd külön készítek egy videót, mert kijelentette, hogy ő mindig szerette nézni, amikor kajálok, mert látszik, hogy élvezem. Nem ő az első amúgy, aki ezt mondja. Kiderült, külön youtube-csatornák vannak erre, hogy emberek esznek az otthonukban, mások meg ezt nézik. Csodálatos.

Várost néztünk, mászkáltunk, megtanítottam a Robot-song elejét ukulelén Vilmának. Büszke voltam rá, a nulláról egész szépen csinálta viszonylag kevés idő után, pedig az elején a ritmust sem érezte. Azt  mondta, nagyon jó tanár vagyok. Este egy kis időre egyedül maradtam, Vilmának valami e-mail írós dolga volt meg salátát csinált, én addig elslattyogtam a tengerhez ücsörögni. Hát itt vagyok- gondoltam, de mondjuk amit akkor éreztem, az még mindig semmi volt ahhoz képest, mint amit most itt érzek az új helyen. Annak még volt egyfajta nyaralás-hangulata. Ukuleléztünk parkokban, egyszer valaki integetett egy kék ukulelével a távolból, az cukiság volt. Szombaton lazacsalátát reggeliztünk, amit azért tartok érdemesnek leírni, mert mennyei volt. Aztán össze kellett pakolnom, mert Vilma családi eseményre ment, én meg leszerveztem egy magyar lányhoz szállást. Nem csak Budapest egy falu, hanem a világ is olyan kicsi, hogy mindenhol van valaki, aki ha nem is közvetlen ismerős, de ismerős ismerőse, rokona. Mondjuk a halastós közeg mindig is híres volt arról, hogy lakhatási, cucc kölcsönadási és szinte bármilyen egyéb problémát rövid határidőn belül orvosoljon.

Így jutottam el Gigihez, akinek csodás lakása van Helsinki külvárosában. Neki anyukájához kellett kimenni a reptérre, én addig pihentem meg kíváncsiságból visszabuszoztam a belvárosba. Őrült jó fúvós utcazenész bandát láttam, vagy negyedórára leragadtam minimum hallgatni őket, még aprópénzt is dobtam. Jó volt kicsit elveszni Helsinki utcáin, de amikor elkezdtem már nagyon éhes lenni, akkor eléggé elkeseredtem, egyrészt mert utálok egyedül enni, másrészt mert minden rohadt drága. Végül valami kebabost találtam, ami még így is vagy kétszer olyan drága volt, mint itthon, viszont kicsit más ízvilágú. Gigi anyukája zseniális, rengeteget sztorizik, és látszik, totál odavan a gyerekeiért, akiknek kétharmada kivándorolt ide. Imádja az országot is, és mindent, de mindent lefotóz és kommentál. Nagyon jól szórakoztam velük, mentünk hop on-hop off buszon várost nézni, fura alakú, fából készült kápolnába, aztán pedig pont abba a nepáli étterembe, amit előző este kinéztem magamnak, csak nem volt kedvem egyedül beülni. Fenséges kaja volt, és olyan mennyiségben, hogy én se tudtam megenni, ami azért durva, mert aki ismer, az tudja, mennyire sokat bírok enni. Azt kell, hogy mondjam, hogy a mango lassi-juk picit még jobb is, mint a Bangla büfében, pedig azt hittem, azt már nem lehet űberelni. Egész hétvégén (leszámítva a vasárnapi hűvösebb, picit esősebb délelőtt-kora délutánt) nagyon frankó idő volt, huszonsok fokokkal, konkrétan lepirultam a napon, Vilma adott naptejet.

Hétfőn indultam Jyväskylä-ba busszal, előtte még Vilmával összefutottunk egy kávéra. Ja igen, a kávéjuk borzalmas. Amerikai hosszúkávé, lóhúgy, mézzel meg tejjel elviselhető. Ők állítólag egész nap isszák. Majd biztos hozzászokom. Szerencsére nem vagyok akkora kávéfüggő, de amikor mondták, hogy a helyi kocsma-étteremben van egy eurós kávé diákoknak, megörültem, hogy de jó, de valami elképesztően fos. Jelenleg a Kisüzemben szeretnék lenni, egy euró alatti cappuccino-t szürcsölve. A buszút hosszú volt és nem túl élménydús. Láttam fenyőfákat. Meg még fenyőfákat. És ezentúl sok-sok fenyőfát. Meg egy-két tavat. Aztán megérkeztünk a környékre több mint 4 óra buszozás után. Meg lehet úszni időben ennél jobban is, csak most így volt olcsó online jegy, meg nem minden buszra lehet vinni annyi csomagot, amennyi nekem volt. Ami ezután jön, az első napok viszontagságai, az már a harmadik bejegyzés lesz, hogy ne kelljen egyszerre sokat olvasnotok. Lássátok, milyen elképesztően figyelmes vagyok, kedves olvasók. Hiányoztok, bassza meg. (remélem, kiskorú olvasóm nincs, ha van, akkor bocsánat, nem fogok gyakran káromkodni, ígérem!)

Drága Olvasók!

Ez az első bejegyzésem, egyelőre nincs net a szobámban, de majd lassan intézem ezt is. Igyekszem úgy írni, hogy senkit ne sértsek meg, ne legyek se túl intim, se túl száraz, tényekre szorítkozós. Vigyázat, hosszú lesz. Csak az olvassa, akinek van ideje, kedve, kíváncsisága felém. Azért nem vállalok felelősséget, hogy szórakoztató is lesz, mert igyekszem úgy írni, hogy vállalható legyen mindenki felé, így az igazán pikáns részeket, vagy a másokat is mélyen érintő témákat lehetőség szerint kerülni fogom. Mélyebben maximum magamról fogok írni, még így is megvan a veszélye, hogy valakit meg fogok bántani, jelzem, hogy semmi ilyen szándékom nincs senki felé. Ha vannak is dolgok, amik a mai napig rossz, fájó emlékek bármivel vagy bárkivel kapcsolatban, akkor sem kívánnék rosszat. Nekem elhihetitek, ennyi kilométer távolságból, egyedül egy idegen országban még az is tud hiányozni, ami szar vagy nehéz, bármi, ami ismerős egy kicsit is… Honvágyam van azért a koszos, tömött, büdös, de gyönyörű városért, amit ott hagytam. Na de kezdjük az elején, amire szerintem többen kíváncsiak is, főleg akikkel évek óta nem beszéltem semmit, mégpedig, hogy miért is jöttem el egy ilyen Isten háta mögötti helyre. Lehet, meg fogtok lepődni.

Sosem fogom elfelejteni azokat a novemberi napokat. 2015 novemberét írtuk, én meg valami furcsa életválságba kerültem. Nem jellemző rám a depresszió, de akkoriban sokat voltam otthon, nem jártam annyit el barátokkal, és ami ennél is rosszabb volt, rengeteget bőgtem. Én, aki korábban néhány havonta sírtam el magam valamin, igazi bőgőmasina lettem. Munkahelyi meg magánéleti krízisben is voltam egyszerre, shit happens, de valahogy nem értettem, nem voltak meg az ok-okozati összefüggések. Dühös voltam, csalódott és végtelenül szomorú. Nem fogom részletezni, mert mint említettem, ez a blog magamról szól, nem pedig arról, ki hogyan bántott meg, és pontosan mik történtek, úgyhogy csak annyit mondok, hogy nem éreztem elég megbecsülést és szeretetet, kivéve a baráti kapcsolataimban. Nem tudok elég hálás lenni, hogy a legszarabb időszakokban is mellettem álltak. Sokat gondolkoztam akkoriban, hogy akkor én most nem vagyok jó munkaerő? Hogy nem vagyok klassz csaj? Mert azért van önkritikám, szóval biztos kell legyen valami, amit nem jól csinálok, ha kívülről nem kapok kellő megbecsülést meg elismerést. Láttam a hibáimat, de még így se gondoltam arányosnak a „megítélésemet”. Nem is ez a lényeg, hanem hogy ebből hogyan lett az, hogy most itt vagyok a „semmi közepén”. Szóval egy november végi napon, túl egy szakmai vizsgán, egy költözésen meg egy szakításon végre felszabadult annyi agyi kapacitásom, hogy átgondoljam, hogy lehet kijönni a kátyúból. 2015 nagyon nem az én évem volt, bár nyilván történtek benne elképesztően jó dolgok is.

Valamiért éppen a szüleimnél ültem a gép előtt, és akkor felderengett bennem, hogy mi az, amit 10 éve akarok tanulni, amiért tulajdonképpen elvégeztem az alapképzést. Á, igen, zeneterápia. Addigra már világosan láttam, hogy itthon nem sok értelme van jelentkezni. Minden hétvégém nagy része ráment volna, ráadásul anyagilag sem tudom, hogyan tudtam volna megoldani, még munka mellett se. A felvételi követelmények meg kb. teljesíthetetlennek tűntek a mostani zenei tudásommal. Egy szó, mint száz, a google-n akadtam rá erre a képzésre, mert elkezdtem nézegetni a külföldi lehetőségeket. Nem tudom, hanyadik találat volt, de annyit láttam, hogy ingyenes. Na, a hülye magyar ugye ilyenkor örül, király, nem kell fizetni. Bátran kijelenthetem, hogy egy másodpercig sem gondolkodtam tudatosan, az egész jelentkezést intuícióból nyomtam végig. Néztem, mi kell hozzá, hoppá, nekem nincs nemzetközi nyelvvizsgám, de akkor most hogy lesz? Nem néztem utána, melyiket is kéne, találomra az egyikre jelentkeztem, mert tudtam, hogy be fognak telni a helyek, és ha később megyek, nem lesz meg időben az eredmény. Úgyhogy random befizettem egy rakat pénzt egy december eleje-közepi vizsgára. Volt cirka másfél hetem felkészülni, legalább megnézni a példa feladatsorokat. Rávettem egy régi gimis barátnőt is, hogy menjünk, neki is kellett valami felvételihez. Persze izgultam, mint állat, de közben úgy éreztem, az esélytelenek nyugalmával kell ezt csinálni. Amikor kijöttünk az írásbeliről, biztos voltam benne, hogy nem lesz meg. Rohadt nehéz volt, a listening-ben voltak olyan részek,amikor csak tippeltem, de nyilván az egész vizsgában voltak ilyen részek, hogy anyám, I have no idea. Karácsonyra vártam az eredményt, de őszintén nem sok jóban reménykedtem. Az a reggel nem kezdődött túl jól, érzelmi válságban voltam, üzeneteken bőgtem, aztán gondoltam, üsse kavics, megnézem, hátha van eredmény, ennél sokkal szarabb karácsonyom úgyse lehet (persze lehetett volna, csak költői túlzás). Addig üzeneteken bőgtem, azután meg azon, hogy meglett a nyelvvizsga. Amint leteltek az ünnepek, rohamtempóban kellett beszereznem papírokat meg írnom motivációs levelet, önéletrajzot. Az utolsó pillanatokban lettem kész, a határidő január 22. volt, én azonban 21-e reggel még a DHL irodájában voltam, hogy akkor most adják vissza a levelem, mert hiányzik a dokumentumokról egy kód, amit az online jelentkezésnél kaptam. Nem tudom, miféle csoda folytán, de a levelem pár órával a határidő lejárta előtt beérkezett a helsinki (ezt esküszöm, nem tudom, hogy írják, hiába voltam kerületi dobogós helyesírás versenyes, helsinki-i?!) központi egyetemre. A honlap szerint akik a legmagasabb pontszámot kapják, azokat Skype-interjúra hívják március közepe fele.

Lassan telt a tél, nagyon lassan, és bár valahogy lezúztam ezt a jelentkezést, nem mondatnám, hogy sokkal jobban éreztem volna magam, úgy általában. Továbbra is tele voltam kétségekkel, kérdésekkel, amikre nem igazán kaptam választ. De valamiért azt éreztem, nem az én készülékemben van csak a hiba. Hogy bakker, miért várom, hogy becsüljenek, szeressenek, amikor tisztán látszik, hogy ez nem fog megtörténni, akkor se, ha minden energiámat beleteszem? Nem tudom kikényszeríteni, hogy úgy ismerjenek el, úgy szeressenek, ahogy az nekem is jólesik. Ez vagyok én, erre vagyok képes, de ha ez nem tetszik, akkor én bizony elmegyek. Nem volt B-tervem, kedveskéim, csak az A-terv, hogy lelépek a finnekhez tanulni. Őrült egy ötletnek tűnt, így visszagondolva is. Jó, a B-terv az lett volna, hogy filmsztár leszek az új Nemes-Jeles filmben, mert egy ismerős elküldte a fészbukos fotóimat a castingosoknak (nekem magamtól sose jutott volna eszembe jelentkezni, de jó poénnak tűnt), de ezt abszolút viccnek szántam. Én, mint filmsztár, haha, sose törtem ilyen babérokra, és még a Saul fiát se láttam, be kell valljam, azóta se bírtam magam rávenni, hogy megnézzem. Arra nem számítottam, hogy kérnek tőlem bemutatkozó videót, amit úgy vetettem fel a Hannával, hogy ruhástól ülök a kádban, és mesélek az életemről. Igen, az én ötletem volt. Biztos voltam benne, hogy soha többet nem hallok felőlük, ehhez képest nagyon tetszett nekik, és akartak valami verses videót is. Most jeleztek vissza, hogy megnézték a videómat a Nemes-Jeles meg a castingosok, és sajnos most nincs számomra szerep. Muhaha, én tényleg csak poénból jelentkeztem, ehhez képest maga az Oscar-díjas rendező nézi, ahogy bután verset mondok, ez nem semmi. Bárcsak mindent ennyire lazán tudnék csinálni az életben, már sokkal messzebbre jutottam volna. Na de kanyarodjunk vissza.

A munka ment tovább, a magánéletem is érdekes fordulatot vett. Ahogy a jelentkezésen, ezen se gondolkodtam el nagyon tudatosan, csak történtek az események. De már nem ugyanaz voltam, mint tavaly. Persze, folyamatosan változunk, mondanák a nagyokosok, ezt én is tudom, de most folyamatában éreztem. Március közepe már rég elmúlt, már majdnem vége is volt, a finnekről pedig semmi hírt nem kaptam. Már szinte letettem az egészről, lefoglaltam egy végtelenül cuki helyen egy szobát egy parasztházban, és arra készültem, hogy 3-4 napig senki nem fog háborgatni, csak a természet, a vendéglátóm és én leszünk, csupa egészséges, finom kaját fogok enni, jó pálinkákat inni, kirándulni stb. Még azért megnéztem az e-maileket az utazás előtti este, és nagy meglepetésemre írtak a finnek, hogy megkapták a jelentkezésem, és akkor 2 nap múlva szeretnének interjúzni. Jóféle izgalom fogott el, az utazást viszont lemondtam, hogy lelkileg is felkészüljek az interjúra. Az interjú napján kb. be se tudtam kapcsolni a laptopom, és az albérletben lévő net sem volt valami jó minőségű (ajándék netnek ne nézd a fogát, vagy mit szoktak mondani). Valahogy végül is megoldódott ez is. Mondanom se kell, az interjú után teljesen kiborultam, hogy ez tuti nem sikerült, és hogy lehet ennyire a végén elrontani. Szinte láttam, ahogy összeomlik a jövőm, tényleg úgy éreztem, hogy nem voltam elég meggyőző és magabiztos. Mind tudjátok, hogy az önbizalmamon van még mit fejlesztenem.

Hétfő volt, április 11., a költészet napja. Hétfő az nekem mindig rövid nap volt, úgyhogy munka után felslattyogtam az irodába netezni. Nézem, na, jött valami a finnektől, úristen. Gondolom köszi a részvételt, de ennyi. Vagy valamit említettek még egy további fordulóról. De nem, ott volt feketén-fehéren, hogy örömmel értesítenek, felvettek. Biztos, ami biztos, elrohantam a Reetta-ért, aki egy tündéri finn anyuka, 2 évig voltam a kislánya óvó nénije, ő is ott dolgozik, ahol én, csak más munkakörben. Be volt avatva titkos kis tervembe, nagyon drukkolt, és nem keveset segített is. Mutattam neki az e-mailt, hogy akkor most ez tényleg azt jelenti, hogy felvettek? Pedig a levél angolul volt, nem finnül, csak valahogy nem akartam elhinni. Amikor egyedül maradtam az irodában, a változatosság kedvéért bőgtem. Egy kicsit. Hogy akkor most az egész életem meg fog változni, de gyökerestől.

Ez még messze csak a kezdet volt, mert innen jött a sakkozás, hogy miből fogom finanszírozni a kinti életem, mert azt azért lehetett tudni, hogy Finnország alsó hangon 2-3-szor olyan drága, mint Magyarország. Akkor már tudtuk, hogy el kell adni a lakást, amit anya örökölt, de ami az enyém lett volna amúgy is. Itt kint munkát szerezni nappali képzés mellett úgy, hogy nem beszélem a nyelvet, valószínűleg nem könnyű, más bevételi forrásom viszont otthon nincs, és dúsgazdag rokonokkal sem rendelkezem (de nem cserélném el a rokonaimat semmi pénzért másra). Mondják, hogy járt utat járatlanért el ne hagyj, én azonban ki akartam kerülni a komfortzónámból. Lehetne most egy pici lakásom akár Pesten, valami kis garzon, kevésbé jó állapotban, kevésbé jó környéken, vagy felvehettem volna hitelt egy jobb lakásra, de nem tudtam magam elképzelni valahogy egy lakásban, csinálni ugyanazt a munkát, mint amit eddig is. Valahogy úgy voltam ezzel, hogy ilyen lehetőség egyszer adódik az életben, és akkor még nem tudtam, mennyire igazam volt. Kiderült, hogy jövőre már lesz tandíj, és amikor megérkeztem, egy srác azt mondta, az én programomat eleve csak kétévente indítják, de úgy tűnik, most egészen meg is fog szűnni, tehát mi vagyunk a veryutolsók, akik jöhetnek. Legalábbis nagy átalakításokat tervez az egyetem, ami erősen érinti a nemzetközi képzéseket. Ez azért nem semmi, ha belegondolok. A következő bejegyzésben az ide vezető útról, a kiérkezésemről olvashattok, meg arról, milyen elképesztően kicsi a világ. Stay tuned, drágáim.