Drága Olvasók!

Ez az első bejegyzésem, egyelőre nincs net a szobámban, de majd lassan intézem ezt is. Igyekszem úgy írni, hogy senkit ne sértsek meg, ne legyek se túl intim, se túl száraz, tényekre szorítkozós. Vigyázat, hosszú lesz. Csak az olvassa, akinek van ideje, kedve, kíváncsisága felém. Azért nem vállalok felelősséget, hogy szórakoztató is lesz, mert igyekszem úgy írni, hogy vállalható legyen mindenki felé, így az igazán pikáns részeket, vagy a másokat is mélyen érintő témákat lehetőség szerint kerülni fogom. Mélyebben maximum magamról fogok írni, még így is megvan a veszélye, hogy valakit meg fogok bántani, jelzem, hogy semmi ilyen szándékom nincs senki felé. Ha vannak is dolgok, amik a mai napig rossz, fájó emlékek bármivel vagy bárkivel kapcsolatban, akkor sem kívánnék rosszat. Nekem elhihetitek, ennyi kilométer távolságból, egyedül egy idegen országban még az is tud hiányozni, ami szar vagy nehéz, bármi, ami ismerős egy kicsit is… Honvágyam van azért a koszos, tömött, büdös, de gyönyörű városért, amit ott hagytam. Na de kezdjük az elején, amire szerintem többen kíváncsiak is, főleg akikkel évek óta nem beszéltem semmit, mégpedig, hogy miért is jöttem el egy ilyen Isten háta mögötti helyre. Lehet, meg fogtok lepődni.

Sosem fogom elfelejteni azokat a novemberi napokat. 2015 novemberét írtuk, én meg valami furcsa életválságba kerültem. Nem jellemző rám a depresszió, de akkoriban sokat voltam otthon, nem jártam annyit el barátokkal, és ami ennél is rosszabb volt, rengeteget bőgtem. Én, aki korábban néhány havonta sírtam el magam valamin, igazi bőgőmasina lettem. Munkahelyi meg magánéleti krízisben is voltam egyszerre, shit happens, de valahogy nem értettem, nem voltak meg az ok-okozati összefüggések. Dühös voltam, csalódott és végtelenül szomorú. Nem fogom részletezni, mert mint említettem, ez a blog magamról szól, nem pedig arról, ki hogyan bántott meg, és pontosan mik történtek, úgyhogy csak annyit mondok, hogy nem éreztem elég megbecsülést és szeretetet, kivéve a baráti kapcsolataimban. Nem tudok elég hálás lenni, hogy a legszarabb időszakokban is mellettem álltak. Sokat gondolkoztam akkoriban, hogy akkor én most nem vagyok jó munkaerő? Hogy nem vagyok klassz csaj? Mert azért van önkritikám, szóval biztos kell legyen valami, amit nem jól csinálok, ha kívülről nem kapok kellő megbecsülést meg elismerést. Láttam a hibáimat, de még így se gondoltam arányosnak a „megítélésemet”. Nem is ez a lényeg, hanem hogy ebből hogyan lett az, hogy most itt vagyok a „semmi közepén”. Szóval egy november végi napon, túl egy szakmai vizsgán, egy költözésen meg egy szakításon végre felszabadult annyi agyi kapacitásom, hogy átgondoljam, hogy lehet kijönni a kátyúból. 2015 nagyon nem az én évem volt, bár nyilván történtek benne elképesztően jó dolgok is.

Valamiért éppen a szüleimnél ültem a gép előtt, és akkor felderengett bennem, hogy mi az, amit 10 éve akarok tanulni, amiért tulajdonképpen elvégeztem az alapképzést. Á, igen, zeneterápia. Addigra már világosan láttam, hogy itthon nem sok értelme van jelentkezni. Minden hétvégém nagy része ráment volna, ráadásul anyagilag sem tudom, hogyan tudtam volna megoldani, még munka mellett se. A felvételi követelmények meg kb. teljesíthetetlennek tűntek a mostani zenei tudásommal. Egy szó, mint száz, a google-n akadtam rá erre a képzésre, mert elkezdtem nézegetni a külföldi lehetőségeket. Nem tudom, hanyadik találat volt, de annyit láttam, hogy ingyenes. Na, a hülye magyar ugye ilyenkor örül, király, nem kell fizetni. Bátran kijelenthetem, hogy egy másodpercig sem gondolkodtam tudatosan, az egész jelentkezést intuícióból nyomtam végig. Néztem, mi kell hozzá, hoppá, nekem nincs nemzetközi nyelvvizsgám, de akkor most hogy lesz? Nem néztem utána, melyiket is kéne, találomra az egyikre jelentkeztem, mert tudtam, hogy be fognak telni a helyek, és ha később megyek, nem lesz meg időben az eredmény. Úgyhogy random befizettem egy rakat pénzt egy december eleje-közepi vizsgára. Volt cirka másfél hetem felkészülni, legalább megnézni a példa feladatsorokat. Rávettem egy régi gimis barátnőt is, hogy menjünk, neki is kellett valami felvételihez. Persze izgultam, mint állat, de közben úgy éreztem, az esélytelenek nyugalmával kell ezt csinálni. Amikor kijöttünk az írásbeliről, biztos voltam benne, hogy nem lesz meg. Rohadt nehéz volt, a listening-ben voltak olyan részek,amikor csak tippeltem, de nyilván az egész vizsgában voltak ilyen részek, hogy anyám, I have no idea. Karácsonyra vártam az eredményt, de őszintén nem sok jóban reménykedtem. Az a reggel nem kezdődött túl jól, érzelmi válságban voltam, üzeneteken bőgtem, aztán gondoltam, üsse kavics, megnézem, hátha van eredmény, ennél sokkal szarabb karácsonyom úgyse lehet (persze lehetett volna, csak költői túlzás). Addig üzeneteken bőgtem, azután meg azon, hogy meglett a nyelvvizsga. Amint leteltek az ünnepek, rohamtempóban kellett beszereznem papírokat meg írnom motivációs levelet, önéletrajzot. Az utolsó pillanatokban lettem kész, a határidő január 22. volt, én azonban 21-e reggel még a DHL irodájában voltam, hogy akkor most adják vissza a levelem, mert hiányzik a dokumentumokról egy kód, amit az online jelentkezésnél kaptam. Nem tudom, miféle csoda folytán, de a levelem pár órával a határidő lejárta előtt beérkezett a helsinki (ezt esküszöm, nem tudom, hogy írják, hiába voltam kerületi dobogós helyesírás versenyes, helsinki-i?!) központi egyetemre. A honlap szerint akik a legmagasabb pontszámot kapják, azokat Skype-interjúra hívják március közepe fele.

Lassan telt a tél, nagyon lassan, és bár valahogy lezúztam ezt a jelentkezést, nem mondatnám, hogy sokkal jobban éreztem volna magam, úgy általában. Továbbra is tele voltam kétségekkel, kérdésekkel, amikre nem igazán kaptam választ. De valamiért azt éreztem, nem az én készülékemben van csak a hiba. Hogy bakker, miért várom, hogy becsüljenek, szeressenek, amikor tisztán látszik, hogy ez nem fog megtörténni, akkor se, ha minden energiámat beleteszem? Nem tudom kikényszeríteni, hogy úgy ismerjenek el, úgy szeressenek, ahogy az nekem is jólesik. Ez vagyok én, erre vagyok képes, de ha ez nem tetszik, akkor én bizony elmegyek. Nem volt B-tervem, kedveskéim, csak az A-terv, hogy lelépek a finnekhez tanulni. Őrült egy ötletnek tűnt, így visszagondolva is. Jó, a B-terv az lett volna, hogy filmsztár leszek az új Nemes-Jeles filmben, mert egy ismerős elküldte a fészbukos fotóimat a castingosoknak (nekem magamtól sose jutott volna eszembe jelentkezni, de jó poénnak tűnt), de ezt abszolút viccnek szántam. Én, mint filmsztár, haha, sose törtem ilyen babérokra, és még a Saul fiát se láttam, be kell valljam, azóta se bírtam magam rávenni, hogy megnézzem. Arra nem számítottam, hogy kérnek tőlem bemutatkozó videót, amit úgy vetettem fel a Hannával, hogy ruhástól ülök a kádban, és mesélek az életemről. Igen, az én ötletem volt. Biztos voltam benne, hogy soha többet nem hallok felőlük, ehhez képest nagyon tetszett nekik, és akartak valami verses videót is. Most jeleztek vissza, hogy megnézték a videómat a Nemes-Jeles meg a castingosok, és sajnos most nincs számomra szerep. Muhaha, én tényleg csak poénból jelentkeztem, ehhez képest maga az Oscar-díjas rendező nézi, ahogy bután verset mondok, ez nem semmi. Bárcsak mindent ennyire lazán tudnék csinálni az életben, már sokkal messzebbre jutottam volna. Na de kanyarodjunk vissza.

A munka ment tovább, a magánéletem is érdekes fordulatot vett. Ahogy a jelentkezésen, ezen se gondolkodtam el nagyon tudatosan, csak történtek az események. De már nem ugyanaz voltam, mint tavaly. Persze, folyamatosan változunk, mondanák a nagyokosok, ezt én is tudom, de most folyamatában éreztem. Március közepe már rég elmúlt, már majdnem vége is volt, a finnekről pedig semmi hírt nem kaptam. Már szinte letettem az egészről, lefoglaltam egy végtelenül cuki helyen egy szobát egy parasztházban, és arra készültem, hogy 3-4 napig senki nem fog háborgatni, csak a természet, a vendéglátóm és én leszünk, csupa egészséges, finom kaját fogok enni, jó pálinkákat inni, kirándulni stb. Még azért megnéztem az e-maileket az utazás előtti este, és nagy meglepetésemre írtak a finnek, hogy megkapták a jelentkezésem, és akkor 2 nap múlva szeretnének interjúzni. Jóféle izgalom fogott el, az utazást viszont lemondtam, hogy lelkileg is felkészüljek az interjúra. Az interjú napján kb. be se tudtam kapcsolni a laptopom, és az albérletben lévő net sem volt valami jó minőségű (ajándék netnek ne nézd a fogát, vagy mit szoktak mondani). Valahogy végül is megoldódott ez is. Mondanom se kell, az interjú után teljesen kiborultam, hogy ez tuti nem sikerült, és hogy lehet ennyire a végén elrontani. Szinte láttam, ahogy összeomlik a jövőm, tényleg úgy éreztem, hogy nem voltam elég meggyőző és magabiztos. Mind tudjátok, hogy az önbizalmamon van még mit fejlesztenem.

Hétfő volt, április 11., a költészet napja. Hétfő az nekem mindig rövid nap volt, úgyhogy munka után felslattyogtam az irodába netezni. Nézem, na, jött valami a finnektől, úristen. Gondolom köszi a részvételt, de ennyi. Vagy valamit említettek még egy további fordulóról. De nem, ott volt feketén-fehéren, hogy örömmel értesítenek, felvettek. Biztos, ami biztos, elrohantam a Reetta-ért, aki egy tündéri finn anyuka, 2 évig voltam a kislánya óvó nénije, ő is ott dolgozik, ahol én, csak más munkakörben. Be volt avatva titkos kis tervembe, nagyon drukkolt, és nem keveset segített is. Mutattam neki az e-mailt, hogy akkor most ez tényleg azt jelenti, hogy felvettek? Pedig a levél angolul volt, nem finnül, csak valahogy nem akartam elhinni. Amikor egyedül maradtam az irodában, a változatosság kedvéért bőgtem. Egy kicsit. Hogy akkor most az egész életem meg fog változni, de gyökerestől.

Ez még messze csak a kezdet volt, mert innen jött a sakkozás, hogy miből fogom finanszírozni a kinti életem, mert azt azért lehetett tudni, hogy Finnország alsó hangon 2-3-szor olyan drága, mint Magyarország. Akkor már tudtuk, hogy el kell adni a lakást, amit anya örökölt, de ami az enyém lett volna amúgy is. Itt kint munkát szerezni nappali képzés mellett úgy, hogy nem beszélem a nyelvet, valószínűleg nem könnyű, más bevételi forrásom viszont otthon nincs, és dúsgazdag rokonokkal sem rendelkezem (de nem cserélném el a rokonaimat semmi pénzért másra). Mondják, hogy járt utat járatlanért el ne hagyj, én azonban ki akartam kerülni a komfortzónámból. Lehetne most egy pici lakásom akár Pesten, valami kis garzon, kevésbé jó állapotban, kevésbé jó környéken, vagy felvehettem volna hitelt egy jobb lakásra, de nem tudtam magam elképzelni valahogy egy lakásban, csinálni ugyanazt a munkát, mint amit eddig is. Valahogy úgy voltam ezzel, hogy ilyen lehetőség egyszer adódik az életben, és akkor még nem tudtam, mennyire igazam volt. Kiderült, hogy jövőre már lesz tandíj, és amikor megérkeztem, egy srác azt mondta, az én programomat eleve csak kétévente indítják, de úgy tűnik, most egészen meg is fog szűnni, tehát mi vagyunk a veryutolsók, akik jöhetnek. Legalábbis nagy átalakításokat tervez az egyetem, ami erősen érinti a nemzetközi képzéseket. Ez azért nem semmi, ha belegondolok. A következő bejegyzésben az ide vezető útról, a kiérkezésemről olvashattok, meg arról, milyen elképesztően kicsi a világ. Stay tuned, drágáim.