Ez most egy kevésbé élménydús, sokkal inkább elmélkedős poszt lesz, valószínűleg cifra káromkodásokkal is tarkítva, aki ezeket unja, ugorjon majd a következőre később, avagy olvasgassa az előzőeket. Sajnos az angol-verzió késik, mert lusta vagyok, és olyan jólesik magyarul írni, amikor szinte senkivel nem beszélek az anyanyelvemen.

Túl sok említésre méltó dolog nem történt, kezdjük talán egy könnyedebb témával, az öltözködéssel, ne kelljen rögtön mélyfilozófiai eszmefuttatásokba bonyolódni. Az elmúlt napokat praktikus dolgok beszerzésével töltöttem, úgy mint cipők, ruhák, ágyneműk, ilyesmi. Mint már említettem, Finnország mocsokdrága, persze itt is vannak azért olcsón beszerezhető, jó minőségű dolgok, csak meg kell találni a megfelelő helyeket, és újoncként ez nem olyan egyszerű. Ha épp szerencséd van, akkor a second hand csoportban csurran-cseppen valami, ami pont a te méreted, épp szükséged van rá, és nem foglalják le egy másodpercen belül. Így szereztem gyakorlatilag fillérekért ágyneműt, konyhai cuccokat és kis fiókos szekrényt, de szintén semmi pénzért kaptam egy olyan esőkabát-szerű valamit, ami kb. egy műanyag réteg, van ujja meg kapucnija, átlátszó és pöttyös, de nem igazi esőkabát. Egynek mindenesetre jó lesz. Vettem első hallásra teljesen hülyeségnek ható dolgot is, ilyen felfújható ugrálós gumilabdát, amit az egészségtudatos nők tornázásra használnak, én azonban szégyentelenül csak pattogni fogok rajta, valamint hason fekve héderelni, és mindeközben még izomunkát is végzek, úgyhogy senki nem mondhatja, hogy nem építi a testet, de én inkább a sötét téli napokra vettem, lelki felfrissülés céljából. Ugyanígy lefoglaltam már színes, lassan forgó diszkófényeket is, de azt még nem tudom, mikor fogom átvenni. Mindezek amúgy gyakorlatilag párszáz forintokba kerülnek, mielőtt valaki azon aggódna, hogy baromságokra költöm a pénzem (nem mintha bárkinek lenne ebbe beleszólása). (És nem mintha a színes diszkófények youtube partival kombinálva nem lennének a sötét, hideg északi esték szükséges velejárói).

Az esőkabát-cipő vonulattal nagyon szenvedtem egyébként, azon gondolkodtam, hogy akkor veszek drágán ilyen dolgokat, de akkor legalább legyenek kurva jók, aztán láttam, hogy 100 meg 200 euróért vesztegetnek sportboltban kabátokat, azért ez mégis túlzás, egyet találtam 50 alatt, erre kiderült, hogy az sem vízálló, csak vízlepergetős. Aztán lett ez a pöttyös nejlonzacskó, ott rohadjon meg az egész, ahol van. Majd még keresek nyilván. Valamiért ma azonban mellém szegődött a szerencse, és egy rakat cuccal érkeztem haza. Egy csaj, aki már évek óta él itt, elkalauzolt minket egy cipőboltba, amit a neten néztem ki magamnak, mert totál szerelmes lettem mintás bakancsokba. Aztán úgy véltem, talán inkább mégse kéne 100 euróért mintás bakancsot venni csak azért, mert szép, mert néhány cuccomat leszámítva fogalmam sincs, mihez hordanám. Hosszú ideig vacilláltam, mert leértékelések voltak ugyan, de így is elég húzós árakat tudhattak magukénak a lábbelik, legalábbis ami az én eddigi cipővásárlási szokásaimat illeti. Végül is aztán úgy voltam vele, hogy 2 évig biztosan itt leszek, nemsokára szülinap, valamint hogy b+, megérdemlem. Szívtam eleget az elmúlt cirka egy-másfél évben, itt az ideje, hogy jól bánjak magammal, úgyhogy vettem két pár cipőt is. Ezután betértünk két second hand shop-ba, amiből az egyik maga volt a földi paradicsom. Cirka 22 euróért vettem egy meleg poncsót, egy kapucnis pulcsit, egy kényelmes gumicsizmát, egy pár cipőt és egy hátizsákot. Ezektől a dolgoktól nem leszek boldogabb, de legalább nem fogok fázni remélhetőleg. Ennyit a ruhákról, áttérhetünk a cizelláltabb, érzelmi-lelki vonulatra.

Kint lenni egy idegen országban nehéz. Akkor is, ha van pénzed, és nem kell aggódnod a napi betevő meg a kényelem miatt. Irigykedve hallgatom a többiek beszámolóit a jó fej lakótársaikról, akikkel együtt főznek, kajálnak, ilyesmik. Úgy voltam vele, hogy majd én megtöröm a pokróc természetű lakótársam, kedvesen bekopogok hozzá valami sütivel,  és megkérdezek pár dolgot. Aztán rájöttem, hogy ezzel több baj van, és talán a legnagyobb, hogy kurvára nincs kedvem hozzá. Én vagyok az, aki nem idevalósi, és már bocsánat, de a faszom fog könyörögni, hogy ugyan magyarázzon el ezt vagy azt. Rohadtul elfáradtam abban, hogy kedves legyek másokkal, ha nem nyitottak rá vagy ha nem jön vissza belőle szinte semmi. Van pár csaj, akikkel jóban lettem, velük nem esik nehezemre beszélgetni vagy kedvesnek lenni, mert látom, hogy hasonló a hozzáállásuk vagy a humoruk, hogy az egyikük négyfelé töri a sajtburgert, és elosztja, vagy hogy a másik türelmesen végigvárja, amíg eldöntöm, hogy mit akarok venni, ilyesmik, szóval ahol megvan a kölcsönösség meg a hasonló értékrend, ott könnyű figyelmesnek meg kedvesnek lennem a másikhoz, de ha falakba ütközöm, az nehéz. És annyi ilyet végigcsináltam már, annyira elfáradtam abban, hogy beleadok energiát, és az egész valahogy közömbösségbe ütközik, hogy most azt a periódusomat élem, hogy kurvára nem kötelező a társaságomban lenni, és ha nem kíváncsi rám a lakótársam, akkor én sem próbálok meg csak úgy kedves lenni, maximum majd ha lesz energiám meg kedvem megint ilyesmihez. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, az az evés örömének megosztása, mostanában ugyanis főzök, leginkább rém egyszerű dolgokat, de általában akármilyen keveset is csinálok, sose tudom egyszerre megenni, és nem lenne rossz azt mondani valami jó fej lakótársnak, hogy te figyi, főztem zöldséglevest, nem kérsz? Az utóbbi években jöttem rá, hogy imádok másokat etetni, egyelőre nincs egy nagy repertoárom és extra bonyolult kajákat meg sütiket nem is csináltam soha, de nekem a kajakészítés és megosztás a szeretetem egyfajta kifejeződése. Szeretek vendégül látni másokat, különböző igényeket kiszolgálni, és tényleg, igazán utálok egyedül enni mindig. Persze van, hogy elmegyünk a menzára enni vagy máshova, flancosabb kajáldába, és az tök jó, Nikki-t például imádom, mert ugyanolyan lelkes, hogy mi az aktuális menü aznap, mint én, és epedve várja a lazacot, hátha van.
Valamint megismertem Ágit, aki a nemzetközi irodában dolgozik, és valami elképesztően jó, hogy bemegyek a suliba, és ha valami van, a saját anyanyelvemen is meg tudom őt kérdezni, ha éppen ráér. Elmentünk egy helyes kávézóba, ahol végre jó kávét ittam, persze egy vagyonért, de egyszer-egyszer belefér, aztán meg elmentünk egy indiai étterembe, mert kiderült, mindketten odavagyunk az indiai kajákért. Fenséges kókuszos-paradicsomos-csípős szószos halat ettem, nem tudom megunni az indiait egyszerűen. Klassz volt, hogy nem kellett keresnem a szavakat,meg az is, hogy annyira egy véleményen vagyunk sokmindenről. Tőle tudtam meg, hogy tényleg mi vagyunk az utolsó zeneterápiások, mert az egyetem összevonásokat, megszüntetéseket tervez. Mi ez, ha nem óriási mázli?

Nem kevés önismereti munka dobbantani a szülőföldről, és így távol mindenkitől elég sok dologra jövök rá, bár a legtöbbet belül mélyen már tudtam, maximum nem akartam elfogadni vagy beismerni. Az viszont irtó jólesik, hogy olyan emberek is írtak, akikkel évek óta nem beszéltem érdemben, néha egészen döbbenetes rájönni, kikben milyen lenyomatot hagytam, vagy hogy valakit bátorít, inspirál a történetem. Persze vannak dühítő és elkeserítő tapasztalatok is, amik felett jó lenne átsiklani úgy, hogy nem érint meg, de hálistennek olyan fajta vagyok, akit megérint (az ideillő Fodor Ákos haikut nem is kell idéznem, remélem). Azért érzem, hogy sokan kedvelnek, szeretnek, és nem panaszkodom, sokszor a szeretet meg a törődés valahonnan máshonnan érkezik, nem onnan, ahonnan az ember elképzeli. Otthon biztos az lenne a megküzdési stratégiám, hogy olykor bedobok pár sört vagy ilyesmi, elmegyek a barátokkal és nagyokat beszélgetünk, bár ha otthon maradtam volna, egész más problémákkal szembesülnék, mint itt. Mindenféle cikk jön velem szembe az interneten is, amik olyan témákat boncolgatnak, amik engem épp érdekelnek (internet can read your mind, avagy a nagy testvér mindent lát és olvas). Vannak köztük ilyen coelho-i magasságokba törő részletek is, mint például, "legtöbbször azok bántanak a legjobban, akik a legközelebb állnak hozzád / akik a legjobban szeretnek / akiket a legjobban szeretsz" stb., és akkor felszisszenek, hogy ez amúgy micsoda bullshit már, és mennyire tehetetlenné tesz meg áldozattá ez a beletörődés, hogy ó igen, akit nagyon szeretsz, az bizony nagyon bánthat is. És persze, van ebben valami igazság, a kérdés az, hogy mégis mi a faszt keresünk ilyen emberek társaságában. Vagy miért szeretjük őket mégis. Na de nem fogok Dr. Csernust játszani, én már kezdek rájönni a saját válaszaimra, és nem célom, hogy bárkinek bármiről papoljak, amit már felfedeztem az emberi psziché működésével kapcsolatban. Vagy legalábbis a saját működésemmel kapcsolatban. Ahogy a Smashing Pumpkins énekese is mondaná szólókarrierjének egy számomra kiemelkedő opuszában: Who needs pain to survive, I need the pain to change my life. Valószínűleg sose jöttem volna el idáig, ha az a sok szar és fájdalom nincs akkor az életemben, amikor ide jelentkeztem. Ez nem azt jelenti, hogy mennyire örülök, hogy ez a sok szar megtörtént, hanem inkább azt, hogy akkor lehet nagy változásokat létrehozni, ha már elég rosszul érzed magad egy adott élethelyzetben. Nem elég csak úgy tapicskolni a szarban, hogy ja, hát megint ugyanaz van, majd valamit kitalálni, hogy mindez ki(k) miatt van, hanem úgy igazán kell fájnia meg úgy igazán utálni kell, amiben éppen vagy. Nem magadat sajnáltatva, hanem csak úgy látni, hogy ami körülvesz, az hogyan hat rád. Ha tényleg egyedül indulsz el, az nehezített pálya, és bár most is csomó dolog fáj, és tudom, hogy nagyon sok nehézség még előttem áll, de azt hiszem, nem cserélném ezt most el mással. Azok az emberek, dolgok, amikhez közöm van, amik hozzám tartoznak, azok valahogy elérnek hozzám, így vagy úgy. A többi meg nem az én hátizsákom, ezt jegyezzem már meg. Csókoltatlak titeket.