Kedveskéim,

sorrendben ez a második bejegyzés, aki az elejére is kíváncsi a sztorinak, az olvassa el az ez alatt lévőt is. Szóval ott folytatom, hogy felmondtam a munkahelyemen, mert hát egyszerre nem lehetek itt is meg ott is. El is voltam fáradva, 6 év gyerekek között, de szerintem bírtam volna még, ha a rendszer meg egyéb tényezők nem lettek volna ilyen bénák. Annál pedig kevesebb rosszat tudok elképzelni, mint amikor nincs kedve az embernek bemenni a munkahelyére. Rajtam szerintem volt némi extra teher, különösen a végén, de úgy tűnt, ez nem nagyon hat meg senkit. A gyerekeket sajnáltam, mert imádnivalóak voltak, és a végére baromi jó kis csoportot hoztunk össze.

Igyekeztem mindent elintézni időben, bankszámlák, útlevél, személyi megújítás, bürokrácia a javából. És még így sincs vége, hogy itt vagyok. Valami csoda folytán a lakást is sikerült eladni, igaz, áron alul, de ennél sokkal többért valószínűleg később se tudtuk volna eladni, ráadásul most nem is volt időnk várni. Egészen addig nem is nagyon fogtam fel az egészet, amíg össze nem kellett pakolnom. Volt búcsúbuli, előszülinap, mindenféle egyéb kisebb búcsúzkodások, de egészen az indulás előtti napig úgy csináltam, mintha nem lenne holnap, alig aludtam otthon, folyton elmászkáltam. Az utolsó estén-éjszakán nem nagyon bírtam aludni, bőgtem, forgolódtam, felkeltettem a mellettem alvó férfiút, hogy én akkor most nagyon félek. Sose éltem külföldön, sose ültem repülőn, és igazából kicsi vagyok, mit fogok én csinálni egyedül ott kint, hát milyen hülyeség ez az egész mégis. Más normális emberek lakást vesznek meg családot alapítanak, én meg kiköltözöm valami random országba, elköltök egy csomó pénzt, ráadásul mindent elölről kell kezdenem szinte. Mindenki próbálta bizonygatni, mennyire jó lesz nekem, sokan irigyeltek is azt hiszem, én azonban legalább három-négy dolgot éreztem egyszerre. Óriási hálát a családom, a barátom és a barátaim felé, mert mindannyian támogattak és a maguk módján segítettek nekem, hogy el tudjak indulni. Félelmet az új életemmel kapcsolatban, szomorúságot, hogy mindent és mindenkit itt kell hagynom. Biztos sokan azt gondoljátok, ez mennyire menő, én is annak érzem, de ugyanakkor piszkosul nehéz is. Még ha látom is, hogy sem a munkám, sem a kapcsolatom nem tett aktuálisan boldoggá (jobban mondva boldogabbá vagy elégedettebbé, mert a boldogságomért én vagyok a felelős, senki más), akkor sem volt könnyű feladnom az otthon biztonságát valami teljesen ismeretlenért. Nem menekülni akartam, magam elől úgyse futhatok el, hanem valami régi álmot követtem.

Már a taxiban majdnem bőgtem, amikor mentünk a reptérre. Amúgy egy hős voltam, mert búcsúzáskor egyáltalán nem sírtam, az valahogy olyan volt, hogy mentem egyedül az úton, na akkor most kell felnőni, vissza-visszanéztem a szüleimre meg a barátomra, és csak annyit tudtam, hogy mennem kell. A repülő fél órát késett, én meg ott ültem a 30 fokban a váróban vékony télikabátban, mondván erre majd szükségem lesz vélhetőleg már szeptemberben akár. A felszállás pillanata isteni volt, egy rövid időre azt hittem, megáll a szívem vagy a légzésem, olyan izgatott voltam. Késő este ment a gép, pont ablak mellett ültem szerencsére, láttam a várost kivilágítva, gyönyörű volt. Na ott tört el a mécses, hogy akkor most tényleg minden, ami ebben a világítós makettben most itt van, az itt is marad, én meg megyek. A szeretteimre gondoltam, ahogy ott kávézunk a reptéren kint a teraszon, aztán próbáltam arra fókuszálni, hogy repülni milyen király. Nagy biztonságot adott, hogy volt wifi a repülőn, az első exem közvetített a flightradarról, hogy éppen merre járunk. Valahogy éreztem, hogy mindenki drukkol nekem, hogy épségben megérkezzek, és hogy jó legyen itt kint. Helsinkiben végül nem várt senki, mert a finn barátnőm, Vilma kitalálta, hogy mégis nagyon drága neki kijönni a reptérre, valamint szakadt az eső is. Nem volt amúgy vészes, a repülőn ülve viszont azt hiszem, villámtevékenységekbe is keveredtünk a felhők közt. Az első menőség-érzés akkor tört rám, amikor leszálltam a repcsiről, és mentem be a reptérre az ukulelémmel. A kedvestől kaptam meglepibe a 30. szülinapomra előre, nagyon cseles volt, mert hegedűtokba rejtette, és azt hazudta, nézzem meg az új húrokat a hegedűjén. Az egyik legjobb ajándék evör. Szóval az ilyen felszabadult érzés volt, csomagok nélkül, hangszerrel a kézben, hogy szevasztok, megjöttem Finnországba. Összeszedtem a két bőröndöt, akkor már nem éreztem magam olyan fancy-nek, bazinehéz volt húzni is őket. Sikerült pont elcsípni a buszt, ami ment be a városba, ott meg fogtam egy taxit, mert már nem volt erőm kitalálni, jár-e bármi éjszakai, de azt hiszem, nem is nagyon lett volna ilyen lehetőség. Egy raszta taxist fogtam ki, aki vélhetően eléggé meglepődött, hogy adtam neki borravalót, később tudtam csak meg, hogy az itt nagyjából sehol sem szokás. Persze nem bánom, mert elképesztően drága ország amúgy is, francnak van kedve még borravalót is adni mindemellé. Hosszú ideje nem aludtam olyan gyorsan és jól, mint az első Helsinkiben töltött éjszakámon. Atomfáradt voltam.

Reggel Vilma tüsténkedett meg aggódott, vajon szeretem-e a banános joghurtot, amit vett. Mondtam neki, hogy mindent szeretek, kivéve a gombát, de mostanában még azt is megeszem néha. Kimentünk a tengerpartra sétálni, én ugyanis a tengert se láttam még. Az a fajta lány vagyok, akinek honvágya van, ha el kell hagyni az V.-IX. kerületet (Pali szavaival élve a körút túloldalára átjövök, és már honvágyam van), ezt az öt kerületet jól ismertem Budapesten, a többi már „messze” volt, bár munka és magánéleti vonatkozások miatt azért a II. kerület is belopta magát a szívembe. Családdal voltam külföldön, de csak egyszer huzamosabb időre (másfél hét kb.), egyszer 2 éve Brno-ban barátot látogatni, amúgy belföldi utazgató voltam. Gondolhatjátok, ezen ismeretek fényében mit jelentett nekem repülőre ülni, egyedül eljönni egy idegen országba, és nézni a tengert. Sokat amúgy nem láttam belőle. Voltunk klassz thai étteremben, ott tapasztaltam meg igazán, hogy míg én imádok enni, sokat és jót, Vilma csak csipeget, és igazából alig eszik, nem is nagyon gondol az evésre. Nem fogyókúrából, csak neki ez nem fontos, kevéstől jóllakik. Egyelőre nem vettem videóra, ahogy eszem, Sziklának majd külön készítek egy videót, mert kijelentette, hogy ő mindig szerette nézni, amikor kajálok, mert látszik, hogy élvezem. Nem ő az első amúgy, aki ezt mondja. Kiderült, külön youtube-csatornák vannak erre, hogy emberek esznek az otthonukban, mások meg ezt nézik. Csodálatos.

Várost néztünk, mászkáltunk, megtanítottam a Robot-song elejét ukulelén Vilmának. Büszke voltam rá, a nulláról egész szépen csinálta viszonylag kevés idő után, pedig az elején a ritmust sem érezte. Azt  mondta, nagyon jó tanár vagyok. Este egy kis időre egyedül maradtam, Vilmának valami e-mail írós dolga volt meg salátát csinált, én addig elslattyogtam a tengerhez ücsörögni. Hát itt vagyok- gondoltam, de mondjuk amit akkor éreztem, az még mindig semmi volt ahhoz képest, mint amit most itt érzek az új helyen. Annak még volt egyfajta nyaralás-hangulata. Ukuleléztünk parkokban, egyszer valaki integetett egy kék ukulelével a távolból, az cukiság volt. Szombaton lazacsalátát reggeliztünk, amit azért tartok érdemesnek leírni, mert mennyei volt. Aztán össze kellett pakolnom, mert Vilma családi eseményre ment, én meg leszerveztem egy magyar lányhoz szállást. Nem csak Budapest egy falu, hanem a világ is olyan kicsi, hogy mindenhol van valaki, aki ha nem is közvetlen ismerős, de ismerős ismerőse, rokona. Mondjuk a halastós közeg mindig is híres volt arról, hogy lakhatási, cucc kölcsönadási és szinte bármilyen egyéb problémát rövid határidőn belül orvosoljon.

Így jutottam el Gigihez, akinek csodás lakása van Helsinki külvárosában. Neki anyukájához kellett kimenni a reptérre, én addig pihentem meg kíváncsiságból visszabuszoztam a belvárosba. Őrült jó fúvós utcazenész bandát láttam, vagy negyedórára leragadtam minimum hallgatni őket, még aprópénzt is dobtam. Jó volt kicsit elveszni Helsinki utcáin, de amikor elkezdtem már nagyon éhes lenni, akkor eléggé elkeseredtem, egyrészt mert utálok egyedül enni, másrészt mert minden rohadt drága. Végül valami kebabost találtam, ami még így is vagy kétszer olyan drága volt, mint itthon, viszont kicsit más ízvilágú. Gigi anyukája zseniális, rengeteget sztorizik, és látszik, totál odavan a gyerekeiért, akiknek kétharmada kivándorolt ide. Imádja az országot is, és mindent, de mindent lefotóz és kommentál. Nagyon jól szórakoztam velük, mentünk hop on-hop off buszon várost nézni, fura alakú, fából készült kápolnába, aztán pedig pont abba a nepáli étterembe, amit előző este kinéztem magamnak, csak nem volt kedvem egyedül beülni. Fenséges kaja volt, és olyan mennyiségben, hogy én se tudtam megenni, ami azért durva, mert aki ismer, az tudja, mennyire sokat bírok enni. Azt kell, hogy mondjam, hogy a mango lassi-juk picit még jobb is, mint a Bangla büfében, pedig azt hittem, azt már nem lehet űberelni. Egész hétvégén (leszámítva a vasárnapi hűvösebb, picit esősebb délelőtt-kora délutánt) nagyon frankó idő volt, huszonsok fokokkal, konkrétan lepirultam a napon, Vilma adott naptejet.

Hétfőn indultam Jyväskylä-ba busszal, előtte még Vilmával összefutottunk egy kávéra. Ja igen, a kávéjuk borzalmas. Amerikai hosszúkávé, lóhúgy, mézzel meg tejjel elviselhető. Ők állítólag egész nap isszák. Majd biztos hozzászokom. Szerencsére nem vagyok akkora kávéfüggő, de amikor mondták, hogy a helyi kocsma-étteremben van egy eurós kávé diákoknak, megörültem, hogy de jó, de valami elképesztően fos. Jelenleg a Kisüzemben szeretnék lenni, egy euró alatti cappuccino-t szürcsölve. A buszút hosszú volt és nem túl élménydús. Láttam fenyőfákat. Meg még fenyőfákat. És ezentúl sok-sok fenyőfát. Meg egy-két tavat. Aztán megérkeztünk a környékre több mint 4 óra buszozás után. Meg lehet úszni időben ennél jobban is, csak most így volt olcsó online jegy, meg nem minden buszra lehet vinni annyi csomagot, amennyi nekem volt. Ami ezután jön, az első napok viszontagságai, az már a harmadik bejegyzés lesz, hogy ne kelljen egyszerre sokat olvasnotok. Lássátok, milyen elképesztően figyelmes vagyok, kedves olvasók. Hiányoztok, bassza meg. (remélem, kiskorú olvasóm nincs, ha van, akkor bocsánat, nem fogok gyakran káromkodni, ígérem!)