Drága Olvasóim,

Gondolom, nagyon örültök, hogy új bejegyzést láttok itt, ez többek között annak is köszönhető, hogy úgy tűnik, egész nap, illetve lehet, hogy egész hétvégén esős, szeles, hűvös idő lesz itt, úgyhogy lefújódtak a kirándulásos tervek, valószínűleg mindenki a saját szobájában punnyad, sorozatot néz, illetve a finn nyelv csodáival birkózik. Sok dolog változott, mióta nem írtam, például lettek pajtijaim, ami sokat segít abban, hogy elfogadjam a tényt, hogy a megszokott pesti környezetem helyett egy finn egyetemi városkában tengetem mindennapjaimat. Sajnos a legjobb arcok közül ketten csak Erasmus-szal vannak itt, azaz egy szemeszterre maradnak, de nem baj, addig is élvezzük egymás társaságát. Megalakítottuk a csodálatos emberek csoportját, akik NEM járnak a finn nyelvkurzusra. Voltak olyan tervek, hogy majd együtt tanulunk, de a valóságban mindenki otthon próbál youtube-videókat nézni vagy egyéb más módon tanulgatni. Valami már rám is ragadt önszorgalmamnak és annak a ténynek hála, hogy az élelmiszerboltokban nagyjából semelyik kajára nem írják rá angolul, hogy mi az, úgyhogy muszáj tippelnem, vagy neten megnézni, mi az istent is akarok venni. Tegnap majdnem pisztrángfilét vettem lazac helyett például, ami borzalmas lett volna, nyilván, eléggé ugyanúgy néznek ki. Végül nem vettem egyiket se, csak valami tonhalkonzervet, mert attól féltem, ha sokáig válogatok, nem találok haza a sötétben, mert valami olyan helyre mentem, ami eléggé kiesik a központból, és még sose voltam arra. Azonban meglepően jó tájékozódási képességekkel vagyok megáldva, ha egyszer megyek valamerre, általában megismerem, vissza tudok menni ugyanazon az útvonalon. Ha meg véletlen mégse, nem félek megkérdezni random arra járó emberektől, hogy vajon hol van az a városrész, ahol lakom.

Hihetetlen, de több, mint 2 hete érkeztem Finnországba, és lassan ennyi ideje vagyok Jyväskylä-ban. Időközben lettek pajtásaim, először azok közül, akik járnak a nyelvkurzusra, de aztán ők eléggé lemorzsolódtak, én meg elengedtem ezt a dolgot, jegyzetet se kértem végül, mer úgyis el kell végeznem nekem is a tanfolyamot később. Egyik nap kiültünk Febe-vel a tópartra, hogy majd akkor tanulunk együtt finnül, ő megmutatta a csodaszép naplóját, amibe már írogatott finn szavakat, én meg a Flóráéktól kapott magyar-finn nyelvkönyvet, amibe a Dani elképesztően klassz repülőt rajzolt nekem. Aztán ennyi volt, mert a továbbiakban minden másról beszéltünk a finn nyelven kívül, számomra pedig kiderült, hogy vannak olyan csodás országok, ahol a zeneterápia BA képzés is, úgyhogy két csoptársamnak is van egy csomó tapasztalata a témában. Azon gondolkoztam, vajon mit tudok majd én hozzáadni ehhez az itteni képzéshez, hiszen szinte semmi tapasztalatom, ráadásul jelen pillanatban a hangszeres tudásom ott áll, mint egy kezdő hatévesé. Aztán Febe belelkesedett, hogy én meg komplex művészetterápiás képzésre jártam, úgyhogy kicsit megnyugodtam, hogy biztos lesz olyan, amit én tudok, és a többiek még nem. Lehet, hogy nehéz volt elindulni, de odavagyok a tényért, hogy egy ilyen helyen tanulhatom nappali képzésen azt, ami mindig is az álmom volt, amiért otthon egy papírt kapnék egy posztgraduális képzésről, estin. Nagyon sokat kell viszont fejlődnöm zeneileg, de állok elébe, itthon néha pengetem az ukulelét, ráadásul kiderült, két másik csajnak is van, úgyhogy megalakíthatjuk itt is az ukulele society-t, ha úgy alakul. Nagyon érdekes, jó fej emberek vannak itt többségében, pl. Molly Kanadából, akit hamar a szívembe zártam, nagyjából olyan hülye, mint én. Van egy lány, aki bevallottan autisztikus és szorongásos problémákkal küzd, és iskolapéldája annak, hogy attól, mert nem kevés pszichés bajjal van "megáldva", és vannak olyan reakciói, ami egy "átlagembernek" fura lehet, nagyon is tud vicces és jófej lenni. Saját bevallása szerint nem nagyon érti az iróniát, szarkazmust, úgyhogy mondtam neki, hogy lesznek problémáink egymással, de azt mondta, hogy ha általában vagyok szarkasztikus, akkor az nem gond, csak ha össze-vissza, akkor nem biztos, hogy érteni fogja. Voltunk már együtt kajálni, nagyon sokat röhögtünk, és már két nemzetközi esemény is volt.

Az egyik valami Erasmusos, de mehetett rá bárki, úgyhogy a csajokkal lesétáltunk mi is, mint nyelvkurzusról kitaszított népség, egész sokan voltak, aztán pont mikor odaértünk, eleredt az eső, úgyhogy esernyők alatt ülve söröztünk, cidereztünk meg ropogtattuk a ropogtatnivalót. Találtam Smarties-os chocolate chip cookie-t, ami maga volt a mennyország. I hate this country-kiabálta Molly arra reflektálva, milyen rohadt drága az alkohol. Ennek ellenére ő rúgott be a társaságból egyedül, rendkívül vicces volt, pedig józanul is egy jelenség a csaj. Mikor vége lett az összejövetelnek, mindenki szétszéledt, ekkor merült fel azonban néhányakban az ötlet, hogy menjünk tovább valahova, úgyhogy valami koktélos helyen kötöttünk ki, ahol később kedvezményesen fogunk majd inni, ha már lesz erre jogosító kártyánk. A kedvezményes ár is ötvencsilliószor több lenne, mint amennyit el akarnék költeni egy koktélra, de legalább amúgy tényleg nagyon finomakat csinálnak. Egy adott ponton mindenki a McDonalds'ba akart menni kajálni, mert az 5-ig nyitva van, Febe-vel viszont megállapítottuk, hogy nagyon kár, hogy nem táncos hely a koktélozós, mert jó volt a zene, úgyhogy úgy döntöttünk, elmegyünk valahova táncolni, amíg a többiek kajálnak. Döbbenten álltam a tény előtt, hogy elköltöttem egy vagyont alkoholra, de mintha egyre csak józanabb lettem volna. Jött velünk valami finn csávó is, nekem nem volt az esetem, de aranyosnak tűnt, meg az nem baj, ha van pasi is a társaságban. Febe azt mondta, ő nem valami jó abban, hogy ingyenpiákat szerezzen, mondtam, hogy én se, habár mikor utánagondoltam, számtalanszor megtörtént már velem, de nem vagyok az a típus, aki szereti magát meghívatni csak azért, mert jó csaj. Ennek ellenére a helyen odajött valami nepáli csávó hozzám, hogy ő nem akar felszedni, csak barátkozni, zaklatottnak tűnt, nehéz volt érteni az angolját, nem egészen tudtuk, mikor mit mond, mit akar, mindenesetre fura figura volt, tele haraggal. Néha olyan fejeket vágott, hogy nem tudtam, a következő pillanatban nem akar-e agyonverni valakit. Empatikus meg emberséges vagyok, de azért hülye meg naiv nem. Igazi terapeuta attitűddel álltam hozzá, meghallgattam, többször meg is öleltük egymást. Valami csaj miatt volt kiborulva, valami szakítás, mondom, nyugi, hasonló cipőben járunk, sajnálom, aztán mondta, hogy holnap megy tovább valami másik városba, mondtam, hogy ez a beszéd, ne érdekelje semmi más, csapjon oda a világnak. Aztán még meghívott minket valami nem túl finom rövidre (szerintem már ittam ilyet, de most nem jut eszembe a neve) meg valami long drinkre, ennyit arról, hogy nincs tehetségem az ingyenpiához. Táncoltunk is, a zene közepes volt, de a nepáli csávó mondta, hogy gondoljak ki valami számot, ő meg kéri a dj-től. Beírtam a telefonjába a Lauryn Hill-t, pár perc múlva már szólt is a Doo Wop. Jó muri volt, a fickót sajnos gyorsan ott hagytuk, mert volt benne tényleg valami félelmetes, aztán elkezdett beszélgetni valakivel, mi meg leléptünk. Esőben bringáztunk haza, Febe meg nálam aludt, mint első vendégem, mert a város másik végén lakik. Mondtam, hogy aludhat a matracomon, de neki jó volt a föld, végre hasznát vettem a vékony télikabátomnak meg leraktam még egy pár vastag pulcsit is. Egész jó kis este volt. 

Annak ellenére, hogy nem rúgtam be, másnap nem éreztem valami acélosan magam, de a sulis menzakaja meg a jó társaság helyrerakott. Másnap is volt valami nemzetközi diákösszejövetel, társasájátékokkal. Mondtam a többieknek, hogy a társasjátékokhoz nincs agyam meg hangulatom, de szívesen beszélgetek. Egy adott ponton sok lett az információ, úgyhogy mikor elállt az eső, hazamentem. Itt ismertük meg Oskart, aki a finn hadseregnél, pontosabban légierőnél dolgozik, egyelőre sokat nem tudunk róla, de ez önmagában is elég kemény. Mindig jól jön egy ismerős a finn légierőnél, nemde? 

Még nem meséltem sokat az itteni környékről, többször eltévedtem már, de mivel jó volt az idő, nem bántam. Egyik nap éppen az új párnámmal és paplanommal a bringámon egyensúlyoztam hazafelé (igen, végre nem a pulcsijaimon alszom), amikor is eltévedtem, és eljutottam egy nagyon szép tóhoz. Le is ültem a partjára, hogy majd átgondolom az életemet kicsit, de nagyon hamar megjelent két idős néni meg egy tízévesforma kislány, aki valószínűleg egyikük unokája volt. Az egyik néni mosolyogva a biciklimre meg a csomagokra mutatott, és elkezdett finnül beszélni hozzám, én meg mondtam neki szintén mosolyogva, hogy nem nagyon beszélek még finnül, csak angolul, ő meg vidáman közölte, hogy nem baj, mert tud angolul. Látta a csomagjaim alapján, hogy most költöztem ide. Itt amúgy az emberek 90%-a beszél angolul legalább valami alapszinten, még az idősebb generáció is, legalábbis akikkel eddig találkoztam. Nagyon örültem, mert annyit értettem, hogy mondja a kiscsajnak, hogy egy, kettő, három. A kislány ugyanis nem akaródzott bemenni a vízbe, ami érezhetően sehol nem volt egy húsz-huszonöt fokos Balatontól, azonban azt kívántam, bárcsak ne lenne nálam annyi cucc, bementem volna én is kicsit fürdeni. Minden kívánságom így teljesüljön, másnap ugyanis pont azon a tavon lévő szigetre mentünk át csónakkal páran szaunázni, sütögetni meg tóban fürdeni. A sütögetés sajnos a szeles idő miatt elmaradt, és a sziget is a tervezettnél korábban bezárt, azaz el kellett hagynunk csónakkal, de így is fantasztikus volt szaunázni, majd kirohanni a tóba megmártózni. Hideg volt, a szél miatt meg még hidegebbnek éreztük, de utána bementél a szaunába, és minden rendbe jött. Végeláthatatlan köröket el tudtam volna képzelni ebből.

A lakótársammal továbbra se beszélünk, egyszer véletlenül összeakadtunk a konyhában, és kérdezte, hogy tudom-e, hogy vannak cuccaim az erkélyen, még nevetett is. Azóta semmi, állandóan a szobájában van, csak vécére meg néha a konyhába jár ki, és amikor csilingelő, kedves hangon köszönök neki (finnül ráadásul), akkor unott, nem túl kedves hangon visszamorog. Azon gondolkoztam, levelet fogok neki írni, és hagyok neki egy pár kocka fekete csokit meg chocolate chip cookie-t, mert mégis csak vannak dolgok, amiket jobb lenne megbeszélni. Sajnos a nevére egyáltalán nem emlékszem, ami kicsit kínos, lévén, hogy vagy 2 hete egy lakásban lakunk, de hát ez van. Végül is az ő vesztesége, ha nem akar megismerni egy ilyen remek embert, mint én, ugyebár. Olyan, mint valami szellem, úgy járkál a lakásban, szinte sose látom. Hallottam, hogy a finnek tipikusan ilyenek, legalábbis egy részük, és hogy náluk kicsit mást jelent a személyes tér. Nem izgulok ezen túlzottan, érzem, hogy totál nincs oda azért, hogy egyáltalán beszélnie kelljen valakivel, aki nem tartozik a családi, baráti körébe, meg aztán nem kell barátoknak lennünk, de azért mégis, fogalmam sincs, mit szól ahhoz, ha elmosom a bögréjét, mert eggyel több nem oszt, nem szoroz, ilyenek.

Egyelőre ezek vannak, néha pajtáskodás, néha otthonülés, finn youtube-videók nézése, Tracy Chapman tanulás ukulelén, és elég sok időm van arra, hogy átgondoljam a dolgaimat. Tegnapelőtt ki akartam menni Perseidákat lesni, mert rabja vagyok a szép égi jelenségeknek, úgy mint napfogyatkozás, holdfogyatkozás vagy csillaghullás, azonban túl felhős volt az ég, időközben itt is eléggé ősz lett, tizenkevés fokokkal meg ma pl. szinte konstans esővel, párával. Tegnap is megpróbálkoztam a hullócsillagokkal, de keserűen tapasztaltam, hogy ez az ország túl világos az ilyesmihez, én meg nem voltam elég kalandor éppen, hogy valami elhagyatott városszéli helyre birngázzak éjjel 1-kor, 8 (!) fokban, könnyű télikabátban, duplazokniban. Ott egy kicsit elkeseredtem, hogy akkor inkább mégis otthon lennék, nem itt egyedül, pláne hogy a barátaim a Normafa tetejéről küldenek képet, elkapott az érzés, hogy "itt még hullócsillagot nézni se lehet", ráadásul ott álltam a járdán a bringámmal, megint én voltam a fura lány, aki álldogál az úton és bámulja az eget, közben sárgabarackot majszol. Tavaly ilyenkor mezőn aludtam és néztem a meteorrajt, és pontosan emlékszem, milyen volt és mit éreztem akkor. Aztán lassan átfordult a dolog, hogy nem szabad ilyen hülye hálátlannak lennem, mert bármit is hagytam magam mögött, az akkori önmagam tele volt kétségekkel és nehézségekkel, és lehet, hogy most sem könnyű, de legalább csak magamért kell felelősséget vállalnom. Hagyom, hogy átfolyjon rajtam a fájdalom meg a szomorúság, amit a veszteségek meg az elhagyások okoznak, de remélem, hogy hamarosan átveszi a helyét az új dolgok izgalma. Végül is, aki fontos, az úgyis megkeres, és annak mindegy lesz, hogy hónapokig nem lát, az egyik legjobb barátnőimmel már volt konferencia-beszélgetésünk például. Itt nagyon érdekesek a fények, emlékszem, amikor repültem és Finnország közelébe értünk, a végtelen messzeségben láttam a derengést, azt, amit otthon naplemente után egy órával látok, itt éjjel egykor, sőt, kábé egész éjjel látni lehet, csodálkoztam is, de akkor leesett, hogy hát bakker, ez észak, és ennél is északabbra meg never setting sun is van, úgyhogy ezt bele kell kalkulálni. Biztos lett volna olyan hely, ahol elég sötét van a csillagnézéshez, de nem kerestem tovább. Az égre elkezdtek gyülekezni pici kis bodros, hosszúkás felhők (meteorológusok előnyben), amik mintha világítottak volna az égen, olyan volt, mint egy szép, nagy halfilé. (Igen, éhes voltam, mint általában, és nem vettem halfilét a boltban). Nekem végül is ez az augusztus most egy nyaralás, pihenés, még ha van is sok elintéznivalóm, egy új helyen vagyok, csupa új emberrel, lehetőséggel. Jövő pénteken leszek 30 éves, már szervezem a murit,  a kis non-Finnish csapat elég lelkes. Kicsit más utat járok talán, mint amilyet más hasonló korú, nem a Balatonon vagy Horvátországban nyaralok barátokkal vagy pasival, nem a Szigeten csapom szét magam, kimaradt az Ördögkatlan is, a meteorraj is, és a mérföldkőnek számító 30. szülinapot nagyjából teljesen random emberekkel fogom eltölteni, fogalmam sincs még, hogy pontosan hol. Más ez az út, nem is olyan kényelmes, de az enyém.